Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-16 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
Búcsú a nyártól FEKETE EVEIM Szántó György önéletrajzi regénye 1973. IX. 16. N yolcvan esztendővel ezelőtt, 1893, június 7-én született Szántó György a Vág menti Nové Mestón. Négyesztendős korában édesapját, az irodalomtörténet tanárát Lúgosra, majd onnan Aradra helyezték át. A tiszta erdélyi környezetben felnevelkedett, atlétatermetű, szálas fiatalember a világháború rokkantja lett, a gorlicei áttörésnél egy támadás visszaverésénél a homlokán sebet kapott, és e háborús sérülése következtében előbb az egyik, majd mindkét szemére megvakult. Bécsben és Hamburgban világhírű szemészek próbálták a szeme világát megmenteni, de 1921-ben levált másik szemének recehártyája is, és a festőnek indulót örökre körülfogta a „fekete fal“, ahogy világtalanságát maga jellemezte. Vaksága tízéves évfordulóján, 1931-ben kezdi írni önéletrajzi regényét, amelyben a vérbeli író színes tollával és jellemteremtő erejével nem csupán megvakulásának drámai fordulatait és írói pályája első évtizedét írja le, hanem krónikás hűséggel képet ad a korról is, a német inflációs időkről, az erdélyi irodalmi élet eseményeiről, az erdélyi folyóiratokról (Géniusz, Periskop, Korunk, Erdélyi Helikon és Erdélyi Irodalmi Szemle), valamint az ott élő magyar írókról, akikkel az évek folyamán megismerkedik. Bensőséges barátságot köt Tamási Áronnal, Kós Károllyal, Kuncz Aladárral és Ligeti Ernővel, de baráti köréhez tartozott az erdélyi magyar irodalomnak színe-java: Bárd Oszkár, Berde Mária, Dsida Jenő, Franyó Zoltán, Kemény János, Szent- imrei Jenő, akiket hol vázlatos, hol feszesebbre fogott sorokban a legjellegzetesebb oldalukról mutat be. Rendkívül érdekes az az írói arckép is, amit a Brassóban Klingsor címmel német irodalmi lapot szerkesztő Heinrich Zillichről rajzolt, aki folyóiratában tudomást sem vesz a magyar irodalomról és művészetről, s Hitler szellemi szál- láscsinálója lett Erdélyben. A Fekete éveim első megjelenése idején, 1935-ben Bóka Lajos írta kritikájában, hogy könyvében Szántó arról vall, hogy lett emberré. „A szenvedésből hogy lett szeretet, a mohó kíváncsiságból hogy lett igazságvágy, világcsavargó önmagából hogy lett Közép-Euró- pa polgára. Betegségen, szennyen, ]a)on-ba\on hogy lett hősből ember .. Hozzá kell fűznöm, hogy jórészt bécsi nagybátyja anyagi , gondoskodásának, nemkülönben felesége határtalan, önfeláldozó segítő készségének köszönhető, hogy íróvá lett. Adél asszony, a hitves, 1961-ben bekövetkezett haláláig hűségesen mellette maradt, ő lett a megvakult festő szeme világa, történelmi regényeinek fáradhatatlan anyaggyűjtője, felolvasója, korrektora, mindene Kettőjüknek bámulatos kapcsolata elgondolkoztat. Vajon mi sugallta felesége csodálatosan tiszta hitét, hogy kitartott a nagyétkű, írótársak és kétkezi munkások, kocsisok közt hajnalig borozó, sokszor duhajkodó világtalan ember mellett, aki vallomásaiban nem kendőzi el, hogy a kínálkozó szerelmi kalandokat sem vetette meg. A gazdag évjáradéktól megalapozott anyagi jólét aligha lehetett a hűség és kitartás oka, hiszen maga is vagyonos család sarja volt. Az írói hírnév csábító momentumát is elvethetjük az indítékok közt: az életrajzban oly őszintén megfestett évek idején Szántó még nem volt elismert író. Magyarázatként marad a legönzetlenetob humánum, a férfi alkotó képességeibe vetett hit aranyfedezete Adél asszony nem kifogásolja férje habzsoló, szertelen életmódját, ám ugyanakkor meg is inti: „.. egyszer majd bejeié fordulsz önmagadba, bejeié akarsz nézni, és felfedezed, hogy a lélek világa sokkal nagyobb, mint a külső világ. Vizio- nárus emlékeid elkopnak majd, színeid emléke elhalványul, egyre lazább lesz kontaktusod a külső világgal, amelybe most olyan kétségbeesetten kapaszkodói. Az évek fognak kényszeríteni, hogy bejeié jordulj...“ A vak író ezekre a szavakra elámul. És őszintén kitárulkozik, hogy méltatlan nők közt töltötte életét, méltatlan nemnek ismerte a nőt, sohasem méltatta egyiket sem komoly beszédre „Most megtaláltam az egyetlen méltó nőt az anyám mellett — írja —, akt mindenben egyenrangú fél velem, a jeleségem, énemnek homogén része. Es ahogy egymásé lettünk lélekben és szellemben, ahogy eggyé lettünk és már csak délek és szellem egymásért és egymásban, úgy távolodtunk testben. Ezért nagyon boldog voltam, és nagyon szomorú.“ Van itt azonban még valami, ami nélkül Szántó sohase lett volna a toll mestere. A fiatal korában szerzett nagy műveltsége, a kétségbeesés démonait leküzdő életszeretete nem lett volna elegendő, ha vakságában nem őrzi meg színérzé- két. A belső szem festői látásának köszönhető, hogy megvakulása után a benne szunnyadó írói képzelet oly színesen kifejlődött. Festőnek indult, a fennmaradt képek szerint modernista Irányzatot követő, erős teremtő képzelettel megáldott festőnek és grafikusnak s hallatlan színérzékét sikerült sokárnyalatú érzékletes stílusába átmentenie. A vén Európának sok táját meglátott szeme a romantikus motívumok egész sorát itta magába, semmi sem jutott azonban olyan közel hozzá, mint a Vág völgye;, lélekben végighasal egy szürke mohos nagy szlovák tutajon és leereszkedik a hömpölygő, örvénylő, csalfán sima, rejtett sebességű, sokszínű vizen. „A Jangce-kiang sárga — írja —, a Duna kék, a Volga szürke, a Temze jekete, vannak zöld folyók, vannak acélszínűek, vannak barnák, A Vág egy tavaszi napon végigjátssza mindezeket a színskálákat. Hajnalban ezüstfehéren vágja ketté a párákat, mint felcsillanó görbe kardpenge. Reggel felaranylik tündökölve, mint aranypénz zuhogtató bőségszaruja Danae ölén. Délelőtt sejtelmes zöld, mint a fűzja csillogó levélsörénye. Délben opálkékbe édesül, mintha megváltoztatta volna anyagát. Délután hideg acélkék és meleg fűzöld, hisztérikusan váltakozva. Az alkonyban rózsaszínből narancsvörösbe izzik. Aztán felvágja valaki a rubinbélű narancsot, véresedik" a széles, bűvös játszi szalag, a vér sem elég piros már neki, parázsba izzik, lángol, aztán sötétlilából indigóba hal ott az ódon várromok alatt, és múlttá válik lidércfényű habkísérteteivel, zúgó, éjszakába tántorgó fekete örvényeivel.“ Nyaranta feleségével együtt szülővárosában vendégeskedett unokabátyja, Neubauer Pál édesapja házában. Neubauer, aki Hubay tanítványa volt, a háború után Prágába vetődött, és ott mint a Prágai Magyar Hírlap szerkesztője dolgozott a német megszállásig. A harmincas évek elején feleségemmel együtt egy nyári vasárnapot töltöttem szülei házában, és akkor ismerkedtem meg az ott vendégeskedő Szántóval és Adél asszonynyal. Szántónak akkor már megjelentek első regényei, köztük a Bábel tornya és készült a Stra- divári megírására. Neubauer újságolta, hogy unokatestvére évekkel ezelőtt, 1927-ben Az ötszínű ember címmel regényt írt, amelyre nem akadt kiadó, mert benne a marxizmus, a szocializmus iránti egyértelmű rokonszenvét fejezte ki. Izgalmasan érdekes élményként él emlékezetemben ez a találkozás. Páratlan irodalmi ismeretei mellett lenyűgöztek Szántónak a modern festészetről vallott eredeti nézetei. így vakon, lomhának ható tohonya testével is imponáló jelenség volt. Évekkel később a pesti Szervita-téri könyvsátorban találkoztunk újra egy könyvnap alkalmából. Akkor jelent meg éppen a vaksága tíz esztendejének Odüsszeáját megörökítő könyve. Első találkozásunk idején az akkor nagyon divatos Oswald Spengler Unterganz des Abendlandes — A nyugat alkonya — filozófiájának hatása alatt állott. Ezt a hatást alighanem a Hamburgban átélt infláció, az eszményeiben csalódott polgárság talajtalansága táplálta benne; Spengler arra tanította, hogy a „kultúrák születnek, felcseperednek, felserdülnek, megférfia- sodnák, kivénhednek, meghalnak ugyanúgy, mint az ember, ez az alaktani analógia.“ Most azonban mintha túljutott volna Spengleren, felismerte már, hogy az általa megfestett „Untergang“ a vereség következménye, és neki műveiben nem a hanyatlásnak, az elhalónak filozófiáját, hanem a helytállás, a küzdelem, a szembeszállás eszményét kell hirdetnie. V aksága első esztendeiben a Komáromban élő jeles expresszionista költővel, Földes Sándorral állt levélbeli kapcsolatban, és levelezésükbe bekapcsolódott Fábry Zoltán is. Sokat ad neki a két embernek testvéri együttérzése, meleg, erőteljes férfiszót, írja, amit akkoriban még nem tudott Erdélyben megtalálni. Később személyesen is megismerkedik velük Léván, ahová egy Farkas László nevű, előtte ismeretlen újságíró hívta meg. A közös irodalmi estet megelőző, reggelig tartó vacsorán melegedtek ösz- sze. „... egy Breier nevű mecénás jóvoltából ugyancsak durrogták a pezsgősdugók. Fábry Zoltán, a stószi remete, balettet táncolt Kaczér Di- nával (Kaczér Illés táncosnő felesége, E. V.), aki isten tudja, honnan került ide..." E meglepő életrajz adaléknál lényegesebb Szántónak az a közlése, hogy az általa Aradon szerkesztett, a modern irodalom és képzőművészet törekvéseit propagáló Periszkóp című folyóirata megjelent öt számában Kassák, Déry és Illyés mellett Fábry Zoltánt is bemutatta az erdélyi közönségnek. Fábry életművének ismertetői talán fel tudják kutatni az avantgard és modern művészet erdélyi szemléjének számait. Kevesebb remény van rá, hogy a vele folytatott levelezés is fellelhető; Szántó festményeinek és grafikáinak nagy része ugyanis egy bombatalálat következtében keletkezett tűzben elégett, és ez a sors érhette levelezését is. A kép teljességéhez tartozik, hogy az 1947- ben végleg Budapesten letelepedő Szántó munkássága első Idejéről a kritika igen elismerően emlékezik meg. „Kvalitásai: gazdag ismeretanyag, csapongó képzelete, merész szerkesztése, nyelvi erővé átváltozó festői látása jó ideig komoly érdeklődést és várakozást keltettek a magyarországi irodalmi körökben is. Kétségtelen értékeivel azonban nem jól sáfárkodott. Minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányát választotta. Az olcsó, üzleties közönségsiker érdekében aknázta ki és sekélyesítette el adottságait, és politikai, világnézeti vonatkozásban is egyre inkább föladta korábbi állásfoglalását“ — olvassuk a Magyar Irodalom Története VI. kötetében megjelent életrajzában. Valóban igaz, hogy bestsellereik szerzőjévé vált, és többre hivatott tehetségét elaprózta. A felszabadulás után írott néhány ifjúsági regényében azonban indulásának minden erőssége, meseszövő, képessége, hatalmas művelődéstörténeti tudása és színes stílusa fellelhető. 1959-ben ezekért az ifjúsági műveiért a József Attila díjjal tüntették ki. A Fekete éveim kiadását szerencsés vállalkozásnak tekintjük, és örvendetes, hogy a Gondolat gondozásában megjelent, számunkra adalékait tekintve fontos művét a Madách Könyvkiadó átvette. Kívánatos volna, hogy e sikeres kezdeményezés után legjobb történelmi és ifjúsági regényei ismét kiadásra kerüljenek. EGRI VIKTOR JÓZSEF ATTILA: CSENDES KÉVÉBE Csendes kévébe kötött reggel, zsömle-zizegésű világ, porhanyó falucska, mondd el a (ágy kenyér dalát. (m, a könnyű szél elősurran, tereget szép búzamezőt s tovaringatja lágy fodorban a zümmögő időt. ENRIQUE DE MESA AUGUSZTUS Kévéit a nap ontja. Közel-távol aranyló, frissen töretett tarló barázdált sárga foltja. Volt bő eső tavasszal, s jég nem vert a vetésre. A csűr dugig tetézve búzával, jó arannyal. A mennyből mészfehéren porzó fény-fellegekben szekér döcög kenetlen nyiszorgó négy keréken. A síkot, messze-messze, mint a táj óriása, árbácát égre vetve egy szélmalom vigyázza. Kormos István fordítása PAOLO VOLPONI: NYÁRUTÓ Ma este meghalnak a bogárkák. Lámpásoltak sejtelmes éjszakáimon a folyőnál. Titokzatos félelem öli meg őket, jaj, a lombok közt, az első szélrohamra. S a rubin skorpió is, melyet az augusztusi láz tűzött a kőre, törtfényű ékszer, s a csűrbogár szólongatja az éjt, a csillagokkal, tücsökzenével teli éjfélt. A nyárutó megdöbbent ősi módon; mint mozdulatlan kőszirt tűröm az ostromot rajta csupán a mohafoltok változtak, néhány szín ha árnyalődott. A hegyipatakba merült pillantásom, mint egy kőtömbön, fodrozódik a víz (Egy akrobata pók végzi rajta végső mutatványait). A csöndben minden pillanat beteljesül; fényuszályos csillagok az égen. A hegypásztorok lesnek már rám sóra töltött puskáikkal. Papp Árpád fordítása GEORG BRITTING: NYÁRUTÓ Kurta nyár, izzó, ne siessl A lágy gyep sóhajodtól még nem aszott el. Áhít még a mag s a bor, vörösödni. Tücskök zengve dicsérnek, s a pacsirta is, ha a kékbe kúszik, mennyi trillával hívogat, s a bíbor pipacsoknak imély tüzű szirma boldog, mámoros ének! Csillagos, hűs éjeken újra égnek szegheti fejét a fűszál. A nyirkos földön útra kél a csiga, de nem néz csillagos égre, csápjait mozgatja. Előre féli, mint a szurdokban lapuló varangy, mint lápon úszkáló szalamandra, az édes rózsaszín hajnalt. Tótfalusi István fordítása
