Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-16 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó
HUSZÁR SÁNDOR: E n akkor még valami egészen sajátos és erőszakos módon fiatal voltam, és lelkem mélyén szörnyen idegenkedtem az efféle szürke és fontoskodó szamaraktól, aki ma vagyok. És költő voltam és dalnok. Es egy olyan dombra futó utcában laktam, amely tulajdonképpen lépcső volt és így Lépcső utca voltában roppant romantikusan emelkedett a város fölé, mint valami színházi páhólysor. Ö viszont maszatos volt. Szőke haja kócos, és akkoriban szállt le valamelyik reneszánsz festő vásznáról, ahol évszázadokon keresztül angyalként teljesített szolgálatot. És tehát — miután évszázados rutinja volt — engem is elkapott, és — én -a dölyfös költő és a puha lelkületű elefánt — perceken belül ott ültem mellette a gránitköves lépcsőn, amely — mint említettem a sors különös kegye folytán az utca szerepét is betöltötte. Leültem tehát a kislány mellé a porba, aki akkoriban kis- lányságának legszebb éveiben járt, testvérek között is lehetett négyesztendős. Pe>- dig akkor még nem voltam ilyen szürke szamár, mint ma, aki még nem vén, éppen ezért megajándékozza magát a gyerekkor nosztalgiájával, szoktatván szívét a csendhez. Persze, meg kell férfiasan vallanom, hogy most, amikor e sorokat írom, enyhe hányingerem van e próbaüléses, kócoskislányos idilltöl, de az ember tehetetlen az emlékeivel szemben. Mert az a helyzet, hogy az ember szürkén és húsz felesleges kilóval a dereka körül nem alakíthatja azokat az emlékeit, amelyeket akkor követett el, amikor alakice álmatlanságot terjesztett lányok kö^btt tömegméretekben, s amikor még úgy hitte, hogy a társadalmi erők aggódva figyelik álmait: magukat hogyan csoportosítandó. Persze tagadhatatlan — ez a szó is szürkeségem részese — szóval kétségtelen, hogy a kislány költőien volt gügye. Én őt értettem akkor is. Értettem később még jobban, amikor a sajátom mellé telepedtem le hasonló álfesztelen pózban. Magam vagyok magam számára talány. Nem is letelepedésügyben, hisz az lehet pillanatnyi diszpozíció, magam megjátszása, fontoskodás meg sok mindenféle efféle. Érthetetlen az, hogy ez az olcsó kis emlék, ez az édesen Idilli történet hogyan vált eldobhatatlan kézirattá. Mert itt van mellettem és húsžóves. És nem tudok tőle szabadulni. Mindig újra meg újra elolvasom. Mindig újra meg újra megundorodom tőle és mindig szinte azonos mozdulattal csúsztatom be a fiókba. Utálom és ragaszkodom hozzá. És ez teszi az ügyet talánnyá. És nézem a kicsi, rém gyenge szakmai színvonalon megírt írást, ezt a régóta meghaladott lelki alapállást, ezeket az idő sárgította gondokat, és keresem bennük a ragaszkodásomat. És meg is találom Tatust, aki reggeltől estig kint ült a vályogból vert házacskája előtt és mondta, hogy ő tudja, hogy egy nap majd ott az utca elején feltűnik a fia, és azt is látja egészen pontosan, hogy esténkint itt fog ülni az ő kapuja előtt az egész szomszédság és hallgatják az ő hazatért Jóska nevezetű fiának a háborús történeteit. És közben, ahogy az írásból kitűnik, minden jobb ember tudja, hogy a Jóska fiú már sosem tér vissza és sosem ad elő népes hallgatóság előtt izgalmas fronttörténeteket. És azt is, hogy Tatus úgy ül ott a háza előtt, hogy még a legyek sem állnak meg hosz- szan nála, mert ugyan mit tud nyújtani egy kiszikkadt szegény napszámos légység- nek és emberiségnek, amikor már emléke sincs valakire tartozó. De hát ezzel a valóságos emberi nyomorúsággal, amely azóta kopott és átalakult és amely valamilyen formában mégis fennmaradt, bár a város fölé emelkedő Lépcső utcában villa épült a vályogház helyébe, nos ezzel szemben »lég gyenge replika, hogy a kislány azt mondja a nagy fiúnak, hogy jaj, ráléptél a tündérek palotájára. Mert erre a replikára állt meg annak idején a fiú — aki én voltam — és akkor telepedett le a lépcsőre, amikor rájött, hogy a nevezett palota egy közönséges homokkupac. És ott- ültében tisztázták az angyalkával, aki ma már Angyalka, hogy ott a palotában van benne Tündér Ilona. És aztán kiszedtek a homokból egy teljesen naturális vadgesztenyét, és akkor az is kiderült, hogy az a nagyon, naturális, nagyon vadgesztenye az maga a Tündér, é akkor az a fiú, »ki költő volt, s aki ugyanakkor én is voltam, szemmel láthatólag nagyon meghatódott. Persze, mentségére legyen mondva, átellen- ben ott volt Bakó szaktárs, aki egész életében azért küzdött, hogy az átkos burzsoá- földesúri rendszer megdőljön. Képes volt hónapokig nem dolgozni, és ilyenkor csak politizált. Persze, hol van alkalmasabb hely az ilyen szubverzív tevékenységre a kocsmánál. Ú, sokszoir bekísérték őt, de ő anÉn deres fejjel ezt értem meg a költő s gyerek idézett gügyögéséből. De, hogy mit érezhetett meg az a dacos költő, aki még nem ismerte a szívinfarktustól való félelmet, és aki kizárólag a jövőből nézett vissza a jelenre, azt nem tudom. De valamit érzett, mert a kézirat hűszesztendős, és Székely elvtárs is elment már, pedig itt még milyen büszkén mutogatta a fiúnak Borbély elvtársat, mármint az akkor még karon ülő kislányát. „—Mi az, hogy Borbély elvtárs — kérJónás György illusztrációja ná l okosabb volt, hogy hagyja magát. Egyszer még a rendőrfőnököt is nyakon ütötte. És mivel alkonyodott, és pénze nem volt, ott állt Bakó szaktárs és idegesen figyelt fel és alá, hogy kit lehetne snapsz- ügyben levágni. Miközben Angyalka mondta, mondta a csodálatosan filozofikus gü- gyeségeket. Mármint arra vonatkozólag, hogy nevezett Tündér Gesztenyének menynyire fájhat az, hogy egy akkor még karcsú és idealista költő a nyakára lépett. „— Nem baj, veszek neked más Tündér Ilonát—mondotta gyorsan a fiú, nehogy a kislány még jobban elkeseredjen. — Hol? — kérdezte a kislány békülésre készen. — A városban — felelte a fiú. — Olyan nincs a városban — mondotta a leány. — Miért, hát ez milyen? — faggatta a fiú. — Szép, — mondotta a leány. — Én is szépet veszek, — ígérte a fiú. A lány azonban szomorúan rázta meg angyalfejecskéjét: — Ennek kalapja is van. A fiú akkor felemelte a gesztenyét és azt mondta: — Valóban ..." / És közben előre küldte árnyékát az este. És jöttek haza az emberek, és hozták haza azt, amit én is minden nap izzadva hazahordok, és sehogyan sem tudok tőle szabadulni, pedig nem lakom vályogházban, és életem semmilyen szempontból nem hasonlítható az akkori árnyékban hazatérőkéhez. És mégis minden este én is hazahozom azt, amit nem tudok megnevezni, csak egy kiégett gyufaszálhoz tudom hasonlítani. Mert ez — úgy látszik — az emberi élet, hogy reggel bemegy világítani és este hazajön, és hozza magában az elégett gyufaszálat. Miközben az árnyékból alkony lesz, az alkonyból este, az estéből pedig Tatus lesz, és valamennyien ott ülünk —észre vesszük vagy sem — a saját kicsi kunyhónk előtt és figyeljük az utca elejét, egyre hihetetlenebbül figyeljük, hogy felbukkan-e az a boldogság, aminek a nagysága talán épp teljes lehetetlenségében rejlik. dezte a fiú, — amikor maga Székely elvtárs“. Erre következik a figura akkurátus elővezetése — a kéziratban — tekintve, hogy Székely elvtárs képviseli itt a pozitív hőst meg a tiszta forradalmiságot. Annyira, hogy Székely elvtársnak még telefonja is van, mert olyan az ő funkciója, hogy bevezette neki a gyár. És aztán következik a magyarázó monológ: Ülök a kislányommal a szobában, amikor megszólal a telefon: Kérem Borbély elvtársatl — mondja egy ellentmondást nem tűrő hang. Mire én bevallom neki töredelmesen, hogy itt nálam nincs semmi Borbély elvtárs. De az illető tovább erőszakoskodik, hogy aszondja, ő nem akárki, mert ő úgy feljelent, hogy attól koldulok, ha azonnal nem adom neki Borbély elvtársat. Hű, gondolom, ennek fele se tréfa, ha AVTANDIL ADESVILI Harc a z alkohol- izmus e I le n így állnak a dolgok, tehát adnom kell I bély elvtársat! De hát én nem vagyok í bély, az asszony sem az, ám ha mind képpen itt kell annak a Borbe' k len akkor az csak egy lehet: a leányom. His tudja, hogy van: csak az anya a biztos, azért megkérdeztem, hogy mégis ki kér azt mondja, hogy a Győzelem Filmszín igazgatója. Maga az igazgatója. Maga igazgató keresi személyesen? Azt mon hogy az. Na mondom, az egészen más ti ta. és hogy ezek után természetes. De ad a fennvaló: hiába a jóindulat, a lány elfordul a kagylótól. Tudja, épp jól ' lakva. Mit tehet az ember: bevallottan Győzelemnek, hogy Borbély elvtárs nem gadja. Na, ha maga azt a csendet hai ami ezt a bejelentési követte, akkor n maga is tisztelettel van Borbély elv iránt." Ennyi. Nem fényes humor, de fájóan s emlék Nem adott Székely elvtárs a Lép utcának semmi megfoghatót, csak — jó tíz évvel e történelmi kézirat után egy üzemi baleset elhárításakor egyszer meghalt. Ilyen érzékenyek lennének a költők, h tíz évre előre megérzik? Ha magamat jól ismerem, akkor nem. ha egyáltalán lehetek költő szamárszür és rajongó hívek nélkül és fölényesen solygó kartársak gyűrűjében, r óindul kát is elnyervén már, ami re< ^tes. sajnálatukat is, ami még borzasztóbb, ŕ kor bevallják: te áldoztál a megírandó bői a legtöbbet — a közért... Ezek i még feltehetem egyáltalán a szakma c gősipkájáí? Mit kesergünk öreg cimbora! — szó a húsz évvel korábbi kéziratból a m. hajdani önmagam. — Inkább idézzük a i irat végét. Másoljuk magunkat, ha újat i tudunk. És ebben van — legalábbis lén szerű — igazság. Tehát, ott hagytuk abba, hogy a költő jött, milyen nagy költő ez a gye>rek, a tő. „Megfogták egymás kezét, s indultak zafelé, amikor mellettük gunyoros név csattant. Most vették észre, hogy beszé fésűknek tanúja volt, egy nagyobbaí gyerek, és az nevet bántóan gúnyosan. — Nagyon buta vagy! — mondotta a lánynak és valósággal károgott. — Miért? — kérdezte a kislány hel a fiú. — Mert mondtam neked — felelte gi szül továbbra is a kisebbik lánynak a gyobbik lány —, hogy az nem úgy ahogy mi mondjuk. — Hát hogy van? — kérdezte hely ismét a fiú. — Ügy van, ahogy van * Telelte a gyobbik leány, és a nagyobb nyomaték véért feléjük dobott egy szem vadges nyét.“ A fiú az okoskodásra nagyon dühös I de aztán hamarosan elömlik rajta — kéziraton — a nevelő szándék. Meg ak a nagyobbik gyereknek magyarázni, bog’ Nem tudom mit, mert a kéziratban is há pont van, feltehetően ez akkor köztudc sú volt. Ilyenkor szoktak akkoriban ke három ponttal operálni. Na és igen ... bevágással. Ugyanis a kisebbik költő bevágott arra a végszavára a nagyobbal lánynak, hogy „mi csak mondjuk, 1 Tündér Ilona, de az nem úgy van“. A: a kisebbik lány korát meghazudtoló é séggel így válaszolt: „— De! De úgy van! Mert édesapái mondta! Na!“ És erre jött egy emelkedett vég eni patetikus hangnemben: „A fiú a kislány kezét fogta. És mej rította a puha, meleg kezet. És úgy i te ebben a pillanatban, hogy hozzá bújnia a kislányhoz, oltalmazójához. csak mentek kézen fogva, és nem enge el egymás kezét. És nem is néztek b az okos nagyobbik lányra, aki egyfolyti és fáradhatatlanul kiabálta utánuk: 1 buta ...“ Nem, nem kerék bocsánatot a gügye ténetért az olvasótól. Nem csak a mert a ,,butá“-t rám ma is kiabálják azért sem, mintha nem tudnám, hogi A egyenlő A-val, tétel a megismerés i tétele. Hanem inkább azért, mer* ’’ tu< milyen csillogó szemmel fogom riv.nap mutatni az új gesztenyét. — Halló, halló! Kahettja? A szovhozzal beszélek? — Tessék! — Elindult önökhöz az előadó. Halló! Halló! — Igen, igen, hallom! — Készítsék elő a helyiséget és gondoskodjanak hallgató- Ságról. Az előadás témája: „Az alkoholizmus és az ellene folytatott harc“. A szovhoz igazgatója rendkívüli értekezletet hívott össze. — Előadó főn hozzánk — közölte. — Hajaj... — csóválták fejüket a beosztottal. — Elő kell készíteni a dől- got. Te, Vano, leírsz a leltárból egy bárányt.
