Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
Nem vitás, hogy a szeptemberi argentínai választásokon Juan Domingo Perónt, aki 18 évi száműzetés után a közelmúltban tért vissza hazájába — elsöprő győzelemmel elnökké választják. Minden esély megvan arra is, hogy harmadik felesége, lsabel személyében latin-amerikai ország első alelnökasszonya is elfoglalja ezt a magas tisztséget. Népszerűsége csúcspontján, 1951-ben egyszer ugyan már javasolták erre a tisztségre a diktátor első feleségét, a szépséges Evitát, a katonák tiltakozása miatt ő azonban kénytelen volt visszalépni. A „retor- no“, azaz a visszatérés úgy látszik ebből a szempontból is jobbnak mutatkozik, mivel a juszticialista párt egyértelműen a „családi duett“ mellett döntött. Argentínában ily műdön másodszor tér vissza a hatalomra a peronizmus, mely ma már távolról sem az, ami annak idején, első időszakában, 1946— 1955-ben volt. És ezt nemcsak a juszticialista mozgalom elnevezés mutatja, hanem azok a társadalmi politikai változások is, melyek az országban, s nem utolsósorban Latin-Amerikában végbementek. Mozgalmas földrész Latin-Amerika mozgalmas napjait éli, s ezt nemcsak az a drámai küzdelem mutatja, melyet a chilei Népi Egység kormánya vív a reakcióval és szekértolóival, hanem az az útkeresés is, mely a térség országait jellemzi. Chile, Argentína és Uruguay — a földrész „déli kúpja“ — hónapok óta a hírügynökségek jelentéseiben szerepel. Láthatóan válságban van az eddig kialakult politikai és gazdasági-társadalmi struktúra, ám nemcsak az új út keresése a nehéz, hanem a régi sem adja meg magát egykönnyen. Chile mellett — ahol a baloldal élet-halál harcát vívja az ellenzékkel — példa erre Uruguay is, ahol épp a közelmúltban Bordaberry elnök önpuccsot hajtott végre. A hadseregre támaszkodva megfosztotta jogkörétől a parlamentet, s ezzel a demokratikus hagyomány is a jobboldali diktatúra áldozata lett. Az uruguayi példával éppen ellentétes az argentínai, ahol a márciusi választások eredményeképp éppen a katonák távoztak a kormányrúd mellől, s hétéves „liberális diktatúra“ után ismét az alkotmányosság jutott szóhoz. S alighogy szóhoz jutott, az új elnök dr. Iléctor Campora — aki ténylegesen május 25-én vette át a hatalmat — július 13-án bejelentette, Peron javára visszalép az elnöki tisztségből, s új választások kiírásával lehetővé teszi Peron hatalomra jutását. Itt mondjuk el még azt is, Latin- Amerika legfejlettebb országai esetében nemcsak a kubai példa vonzó — kétségkívül ez is —, hanem hovatovább elviselhetetlen az a kiszolgáltatottság, amelybe ezek az országok kerültek. így bár politikai mozgásaiban sokszor ellentétes jelenségek tanúi lehetünk, gazdasági és politikai vonatkozásban szinte egy nyelvet beszélnek ezek az országok: megvédeni az ország függetlenségét, csökkenteni a monopóliumok mindenhatóságát, s megszüntetni azt a függőséget, mely az Egyesült Államokhoz fűzi őket. S hogy milyen élessé válik ez a harc, azt legutóbb a Biztonsági Tanács panamai ülése is bizonyította, ahol az amerikai ENSZ-képviselő arra kényszerült, hogy megvétózza azt a határozat-tervezetet, mely biztosítani kívánta Panama felségjogát a csatornaövezet felett. Nem fért be a globális stratégiába... A háromszázmillió lakosú dél-amerikai földrész gazdasági bajaiért elsősorban az Egyesült Államokat terheli a felelősség. Az évről évre csökkenő amerikai segély mellett a bajok fő okozója a monopóliumok gátlástalansága és rablógazdálkodása, mely nemcsak akadályozza ezekben az országokban a megfelelő gazdasági szerkezet kialakítását, de alá is ássa azt a törekvést, hogy megszüntessék azt az aránytalanságot, melyet a monokulturális iparfejlesztés, kereskedelem stb. okozott. Az amerikai kereskedelmi minitszérium bevallása szerint 1960 és 1970 között az észak-amerikai monopóliumok 11 milliárd dollár hasznot vágtak zsebre Dél-Ameriká- ban, míg a befektetés értéke mindöszsze 3 milliárdot tett ki. Ilyen körülmények között valóban nehéz az „érdekek közösségéről“ beszélni. A földrész országaiban tapasztalható nacionalizmus tehát a belső bajokból ered, s az egyre erősödő Washing- ton-ellenességnek megvannak a politikai vonatkozásai is. Az elmúlt években a földrésznek egyre kisebb szerep jutott a Nixon—Kissinger-féle globális stratégiában. A pusztító vietnami háború és a közel-keleti válság túlontúl lefoglalta Washingtont, s az időközben arra is rádöbbent, hogy az ellenőrző szerep vállalása — miközben a világ más pontjain is veszélyben vannak az amerikai érdekek — túlságosan sokba kerülne az Egyesült Államoknak. így a legújabb taktika arra irányul, hogy a földrész- országait megossza, s a függetlenségi törekvésekkel szemben egyes országok — így például Brazília — hegemón törekvéseit támogassa. Az CIA ügyködése ellenére erősödik azonban az a törekvés, mely a közös fellépést szorgalmazza. A „második felvonás“ A peronizmus visszatértében mindenekelőtt az jelentős, hogy a Campora által meghirdetett program antiimpetályon kívül helyezték azokat a törvényekkel, melyek társadalmilag hátrányosak, vagy a katonai diktatúra megtorló intézkedéseit legalizálták. Feloszlatták például a kommunista- üldözéseiről hírhedt DIPA rendőri alakulatot, s szabadon bocsátották a politikai foglyok nagy részét. A belügyminisztérium megtiltotta, hogy a rendőrség megtorló intézkedéseket alkalmazzon a különböző tömeggyűlések s hasonló akciók során. A hadseregben, ahol a jobboldali beállítottságú tisztikar a hangadó, a Pentagon által korábban „betáplált“ harc a belső frontokon elmélettel szemben a nemzeti szuverenitás védelmének elvét fogadtatták el. Az elmúlt évek illegalitása után végre ismét törvényessé vált a kommunista párt, melynek két képviselője helyet kapott a parlamentben is. Gazdasági vonatkozásban a kormány mintegy húsz törvénytervezetet terjesztett a törvényhozók elé. Ezek között szerepel a bankok és a külkereskedelem államosítása, valamint a földadó módosítása, illetve az árak és bérek befagyasztása. Ezekre az intézkedésekre olyan időszakiján kerül sor, amikor az ország közvéleménye, elsősorban a munkásság és a diákok rendkívül radikalizálódott, s elemi erővel hat a követelés a nemzeti érdekek érvényesítésére. Külpolitikai vonatkozásban nagy rialista tendenciájával kedvezően befolyásolhatja a térségben a politikai erőviszonyokat. Alapvető kérdés, persze, sikerül e az „ördögi kört“ szétzúzni, s két évtizedes pangás után elindulhat-e az ország az önállóság és gazdasági fellendülés útján. A latin-amerikai országok „betegsége“ ugyanis Argentínát is jócskán elérte. Az új argentin kormány pénzügyminisztere, jósé Gelbard szerint a katonai diktatúra a tönk szélére sodorta az országot. A peronista kormány ugyanis hárommilliárd dollárnyi államadósságot „örökölt“, vagyis háromszorosát annak, mint amennyit a bársonyszékekből távozó katonák korábban bevallottak. A gazdasági háttérhez tartozik — és itt szintén a pénzügyminisztert idézzük —, hogy a katonai kormány uralkodása idején 15 ezer argentin vállalat jutott csődbe. Tovább romlott a munkaképes lakosság összetétele, melyet ma a legfiatalabb és a legidősebb nemzedék képvisel. Növekedett a gyermekhalandóság, s ez néhány tartományban olyan méreteket öltött, mint a világ legelmaradottabb részein. Az argentin ipar nagy része „elnem- zetlenedett“, s a vásárlóképesség csökkenése együttjárt a lakosság bevételének rohamos csökkenésével. Erre vall egyébként az is, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelem az utóbbi években átlagosan mindössze 1,8 százalékkal emelkedett. Ezek az adatok azt mutatják, a lehető legrosszabb „örökséggel“ vette át az új kormány a hatalmat. Az első intézkedések Peron szálláscsinálója, Campora beiktatása után rögtön hozzákezdett meghirdetett programja teljesítéséhez. Kormányzásának első hónapjában haelörelépésnek számít, hogy a peronisták, akik 1947-ben még a koreai háborúban való részvételt mérlegelték, hatalomra kerülésük után, azonnal felvették a diplomáciai kapcsolatot Kubával. Sőt, az amerikai blokádpolitika látványos veresége, hogy tíz év óta az első kubai hajó is megjelent az argentin felségvizeken, hogy megkezdje a szállítását annak a 60 ezer tonna kukoricának, melyet Kuba Argentínától vásárolt. Argentína ugyanis 200 millió dolláros hitelt nyújtott a szocialista Kubának, a legnagyobbat, melyet valaha is nyújtott latinamerikai országnak. Az új argentin kormány keresi kapcsolatait a szocialista országokkal is, és ezzel nemcsak a tömegek támoga» tását biztosította, hanem a kor igényeit is respektálni hajlandó. Campora meghirdetett programja a legégetőbb politikai-társadalmi-gaz- dasági kérdéseket ölelte fel. Általános az a vélemény, hogy bár a peronisták továbbra is bíznak vezérükben, a mozgalomban — ha nem is mindig tisztán körülhatárolva — balratolódás tapasztalható. Ma még nem tudni ugyan, hogy a „hatalom kapui“ előtt álló Peron mennyiben osztja elődje programját, egy azonban bizonyos, beszédeiben emlegetett „békés forradalomról“ szóló kitételek óvatos megfogalmazásaiban már fellelhetők a mozgalom ellentmondásainak felismerése is. Az a Peron ugyanis, aki — mint azt maga is beismerte — a második világháborút megelőző években „a nemzetközi, a dogmatikus szocializmus“ ellenében felfedezi Argentína számára „az igazán nemzeti, az olasz szocializmust, azaz a fasizmust“, most „szociális egyezséget“ hirdet. Persze, úgy, hogy a reformista burzsoázia érdekeit kielégítse. „Senki sem gondolhat másra, mint a munkára — mondotta visz- szatértekor a 77 éves exelnök —, az újjáépítésben minden argentínaira számítani kell“. Az azonban máris nyilvánvaló, Peron láthatóan szakítani kíván a juszticialista mozgalom balszárnyával, melynek követelése meghaladja mérsékelt reformprogramját. Ez a program ugyanis fellép a monopóliumok féktelensége és az argentin oligarchia ellen, az új kormány által előterjesztett törvényjavaslatok közt azonban nem találjuk a földreformról szólót, vagy a monopóliumok megszüntetésével foglalkozót. És ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a gazdasági életben ezek a csoportok továbbra is aktív szerepet játszanak, s fékezői lehetnek a tervezett reformoknak. Ily módon a „szociális tűzszünet“ peronista javaslata sem találkozhat az igazi változásokat remélő tömegek szimpátiájával. Mit hoz a visszatérés? Ma még nehéz volna megjósolni, mit jelent majd Argentína számára Peron második korszaka. Egy bizonyos, a peronizmus néven ismert mozgalom ma már annyira sokrétű, hogy szinte kísértetiesen igaznak tűnik annak a svájci újságírónak a megállapítása, aki szerint csak addig lehetett a peronisták között bizonyos „egységről“ beszélni, míg vezérük a messzi Spanyolországból üzengetett. A mozgalomban ma ugyanis a szélsőjobbtól a szélsőbalig minden irányzat megtalálható. Peron beszédeinek homályos megfogalmazásai — Campora egyértelműbb- ségével szemben— a politikai egyensúlyt is biztosítani kívánják. Első beszédeiben bírálta ugyan a radikális csoportot, kijelentései azonban a jobboldali törekvések alátámasztásának látszatát éppúgy szolgáltatják, mint mozgalma baloldali szárnyáét. Világos politikai állásfoglalásról tehát szó sincs ... A peronista mozgalom viszont távolról sem az, ami az ötvenes években volt. Ezért a hagyományos jelszó felújítása — „A peronista legjobb barátja a peronista“ —, amely a peronista szolidaritást kívánta fokozni!, határozott politikai tartalom nélkül ma már meglehetősen üresen cseng. Éppúgy, ahogy a tömegek radikalizá- lódása időszerűtlenné tette, azt a politikai passzivitást sugalló jelszót is, hogy „a dolgozók a munkából haza járjanak és hazulról a munkába“. Ma még nehezen kitapintható tehát, hogy a mozgalmon belüli két legerősebb szárny — a konzervatív-nacionalista kis- és középtőke, illetve a radikális ifjúsági csoport — közül melyik kerül ki végül is győztesen. S bár az utóbbi hetekben erősödtek az egységtörekvések (egyetemeken, munkahelyeken egysé'gbizottságokat hoztak létre), a szélsőjobb mindenre képes akcióival ennek ellenére lehetetlen nem számolni. Erre a veszélyre figyelmeztetett az Argentin Kommunista Párt június 22— 23-i határozata is, amikor leszögezte; „a választó vonal a kormányon belül és azon kívül ma az imperialista és kapituláns érdekeket támogató jobboldal és az imperialistaellenes és demokratikus baloldal között húzódik A baloldal, elsősorban a peronista baloldal akkor könyvelhet el sikereket, ha maga mögé tudja állítani az ország haladó, demokratikus közvéleményét, s az igazi társadalmi megújhodás felé vezeti az országot. A kommunisták álláspontját támogatja egyébként a peronista „Montoneros“ ifjúsági csoport, valamint a „Fegyveres forradalmi erők“ (FAR) is. A felismerés lényege: az imperializmussal és kiszolgálóival nem lehet fegyver- szünetet kötni. Ellenkezőleg, ezekkel az erőkkel szemben engesztelhetetlen harcot kell vívni! Nem utolsósorban ez is egyik mércéje lesz annak, hogy Peron a szuverenitás érdekében és védelmében hajlandó lesz-e felülbírálni egykori önmagát, s tudomásul venni a változásokat sürgető valós társadalmi erőket, a munkás és paraszttömegek, vala mint az ifjúság jogos igényeit. A szeptemberi választások után erre is feleletet kapunk ... FONÓD ZOLTÁN 1973. IX. 2. Peron és a „békés forradalom“
