Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó

-ö

\

L

uc

cát 2150 évvel ezelőtt alapították a rómaiak; időszámításunk előtt 56-ban a város falai közt folyt le az első triumvirátus (Caesar, Pompeius és Crassus) háromhatalmi találkozója. A tatárjárás évszázadában Lucca világhatalom lett, kereskedelemből mérhetetlenül meggazdagodott. Gazdag ember félti a vagyonát a rablóktól; Lucca a XV. században a korszak legerősebb bástyáit építette föl házainak és kincseinek védelmére. Száz évig dolgoztak a 12 méter magas, 30 méter széles, 7 millió téglával megkeményített földsáncon; olyan szilárd lett, hogy még ma is áll; igaz, hogy ellenség sohasem ostromolta.

☆

A sértetlen falon belül sértetlen középkori város, elbűvölően gyönyörű és gazdag román kori templomokkal és reneszánsz palotákkal. A terek architektúrája szinte tökéletes. A Napóleonról elnevezett legszebb téren a Bourbonok királyi palotája, és annak Pucciniról elnevezett piazettáján százéves, finom empire színház... Azaz: a kis tér csak az 1963-as kiadású útikönyv szerint viseli a város leghíresebb szülöttének, Puccininak nevét, a sarki táblákon most Piazza Giunigi neve olvasható.

kérdezett tudja, hogy ez a kávéház a Via Fillungón — volt, de ma már Di Simo névre hallgat. Szűk utcában kis cukrászda; az elhanyagolt hátsó helyiségben, ahol egy lélek sincs, a félhomályban alig kivehető rajzok, kivágott újságcikkek. Az utcai helyiségben, ahol hangos polgárasszonyok kávéznak, egy márványtábla, amelyet még a régi tulajdonos állítatott; felsorolja, hogy ide járt Catalani, Pascoli és — utolsó helyen — Giacomo Puccini. Senki sem próféta a saját hazájában.

☆

A városházán a portás tud arról, hogy Carigniani ügyvéd valami ünnepélyt készít ©lő a zeneköltő halálának 50. évfordulójára; de őt nem lehet megtalálni, nem igazi luccai, „fuori“ lakik, a falon kívül, sok a tárgyalása, és az e heti fogadóóráját elhalasztja. Talán a jővő héten ... Végre egy nagyon kedves titkárnőnek eszébe jut: van itt egy öreg szobrász, aki még Puccini barátja volt. Máris telefonál neki; a „professzor“ egy óra múlva hajlandó fogadni.

Professore Gaetano Scapecchi a Via del Moro egyik öreg házának első emeletén lakik, régies bútorok, porcelánok, festmények tömkelegében. Külsőre nagyon megviselt öregember, pedig csak

megszerethessünk, jellemző, hogy a római televízió most adott egy sorozatot az életéről, de láttam, hogy azok sem értik a zenéjét.

— Bezzeg annak idején... — mereng el az öreg szobrász. — Amikor a Fra Angelica elkészült, az itteni Con- ventben ,az apácanövendékek játszották először, mert ott tanult Puccini húga is. A püspök erre az egy napra feloldást adott a clausura alól, hogy a közönség bemehessen a zárdái előadásra. Azt mondta a püspök: „Olyan szép ez a zene, hogy Isten meg fogja nekem bocsátani... “

— Mikor látta utoljára Puccinit?

— Csaknem ötven éve. A Dóm szeptemberi körmenetére mindig hazajött, ott akart lenni a híres Krisztus-kereszt körülhordozásánál, mert ministráns korában ő maga is cipelte. Akkor már nagyon panaszkodott a torokfájdalmai- ra. Elment Brüsszelbe, hogy megoperáltassa magát, és többé nem jött vissza.

*

— A műtét rákot állapított meg?

— Én az^;:hiszen, öngyilkos lett. Mert szörnyű fájdalmai voltak, és ő a fájdalmat nem bírta.

Gaetano Scapecchi még azt szeretné elérni, hogy legalább emlékszobája legyen Puccininak szülővárosában. Megutolsó élő barátjával

1973 IX. 2.

— Igen, azelőtt Puccini tér volt — világosítanak fel —, de az új városvezetőség visszaadta a teret régebbi névadójának, Paolo Giuniginek, aki ötszáz évvel ezelőtt dúsgazdag kereskedő, mecénás és városvezér volt Luccában.

— És a város másik nagy muzsikus szülötte, Boccherini...

— Tőle is elvették a terét.

— A mostani városatyák nem szeretik a zenét?

— Verdinek van utcája Luccában. De ő nem itt született.

— Szobra van Puccininak?

— Köztéren nincs. Csak a színházban. A folyosón. Egy kis szobrocska.

— Emléktábla?

— A szülőházán.

A város térképe a Via di Poggióban jelzi a szülőházat, de a szűk és sötét utcában nem látunk emléktáblát. A közeli főtéren, az égbe törő homlokzatú San Michele-templom előtt megszólítunk három tereferélő férfit: hol található a Puccinl-emléktábla? Ügy néznek ránk, mint akik sohasem hallották Puccini nevét. Kisegítésképpen „nemzetközi nyelven“ dúdolni kezdem Cava- radossi nagyáriáját, a világ legismertebb zenéinek egyikét, a híres Búcsúlevelet a III. felvonásból — de nem érkezik visszhang.

Vissza a Poggio utcába. A közeli te- rocske kávéházi terasza előtt ülő szélütött öregember észreveszi, hogy keresünk valamit, fölmutat a szemközti ház falára és dadogva mondja:

— O ... ott va ... van.

A második emelet falán majdnem olvashatatlan kis márvány tábla; felső részén aprócska lant, alatta szöveg, hogy ebben a házban született 1858-ban Giacomo Puccini zeneszerző. Emlékszoba? Nincs. A házat annak idején Puccini megvásárolta; egy rokona örökölte, eladta; most egy idős hölgy él a lakásban, és sokat mérgelődik amiatt, hogy külföldiek minduntalan becsöngetnek hozzá és látni akarják Puccini lakását.

A világhírű komponista többnyire a várostól 20 kilométerre levő Torre di Lagóban komponált. Onnan járt be a luccai Caseli kávéházba, hogy barátaival találkozzék. Csak az ötödik meg73 éves, de szelleme töretlen; friss; gyorsan és lelkesen beszél.

— Puccini barátja? Ö annak tekintett. Igazában mesterembernek, Francesco Petroninak volt barátja; gyakran meglátogatta őt, és nekem megengedték, hogy jelen legyek. Nemegyszer mondta nekem Puccini maesztro: „Barátom, szökj el Luccából, mert ebben a városban senki sem viheti semmire!“

Erre megjegyzem: van tehát alapja annak, hogy Puccini sem szerette Luccát, mint ahogy Lucca sem szereti őt?

— Ez túlzás — tiltakozik a profesz- szor. — Nézze, ő szenvedélyes lelkületű volt, a város meg álmatag. Menni, tenni, ez volt Giacomo élete, itt meg emberöltőkön át semmi. sem történik. Ö világpolgár volt, a város meg mara- dian klerikális: Lucca bezárkózott középkori falai mögé, és elvárta volna, hogy szülötte egyházi zenét írjon.

— És ezért írt operát Párizsról, Rómáról, Japánról, Amerikáról, ds Luccá- ról nem? Pedig ez a város álmosságában is izgalmas!?

— Akart írni — árulja el Scapecchi mester. — Én vagyok rá az utolsó élő tanú. Vígoperának szerette volna. Az egyik felvonás színhelye a bástya lett volna, a másiké a Dóm

tér, a harmadiké a palota. Várta, hogy a helybeli író és újságíró barátai szövegkönyvet írnak neki. Sokat beszéltek a tervről. De aztán jött a Turandot, azzal kezdett foglalkozni, és a luccai opera nem született meg.

☆

Az örökifjú szobrász ismét olyan hadarásba lendül, hogy a tolmács csak nehezen tart lépést vele.

— Ha maga a város talán nem állt közel a szívéhez, a város lakóit nagyon szerette. Ha itt volt, mindig végigsétált a Fillungón. Mindenki köszöntötte őt, s akit személyesen ismert, azzal kezet szorított, néhány kedves szót váltott.

Mindennek még ötven éve sincs, és máris teljesen elfelejtették? A városi zenekar műsorán Geminiani, Boccherini, Verdi, Puccinitól semmi. És az utcai muzsikusok?

— Volt egy öreg gitáros, az még ismerte és játszotta a világhírű melódiákat. Meghalt. A mai fiatalok másféle zenét kedvelnek. Puccinihoz az egész életművet kell érteni, hogy egy áriát

mintázta Giacomo barátját — meg is mutatja a kis modellt —, de a városnak ingyen sem kell. Nagy fáradsággal megkereste leghíresebb, kallódó portréját, amelyet egy helybeli festő, Eduardo Celli készített róla.

— Nem csodálatos remekmű — mondja —, de igen jellegzetes. Puccini a képen a hüvelykujját a nadrágzsebébe dugja, mutató- meg középső ujja között égő cigaretta. Mindig így állt. A kép megsérült, kijavíttattam, egyszer majd talán kiállítják. A maesztro beutazta a világot, itteni barátainak sok levelezőlapot írt mindenhonnan, szellemes szöveggel; ezeket is össze kellene gyűjteni ... De hát sehol semmi megértés. Elmondjak valami retteneteset? Amikor édesapja meghalt, költő-barát- jával, Pascolival íratott sírverset és elküldte Lucca városának. (Az operaköltő apja, ugyanúgy, mint nagyapja és dédapja, a város alkalmazottja, templomi orgonista volt.) Hát képzelje el, nem vésették föl a verset a sírkőre. Hogy miért nem, ki tudja?

Csüggedten elhallgat. Megkérdezzük: nem fárasztjuk-e?

— Nem, dehogy — tiltakozik. Boldog vagyok, hogy végre valakinek beszélhetek róla. Mert itt már senkit sem érdekel az én nagyszerű barátom.

Az ajtóban még egyszer megállít:

— Elmondok még valamit, az utókor számára. Mert ha én is meghalok, ezt is elfelejtik. Puccini nem volt szorgalmas diák, a zongoraleckéket sem tanulta meg jól. Tanárának az volt a szokása, hogy ha a tanítvány hibázott a billentyűkön, botjával odasózott a lábára. Giacomo ilyenkor odakapott és megsimogatta az ütés helyét. Ez a szokása egész életére megmaradt, gyakran veregette tenyerével a jobb lábn szárát.

... Sötét este van. Lucca utcái csak nem kihaltak. Csupán a fehérmárvány templomhomlokzatok álomképei világítanak tündériesen. Alszik a bástyák mögé zárkózott város. Akik a falon belül laknak — mondják —, azok mélyen lenézik a „fuori“, a falakon kívül élőiket.

Talán azt nem bocsátják meg soha Puccininak, hogy ő is a falakon kívül élt, alkotott, mert a nagyvilágot, a pezsgő életet szerette és szedte kottafejekbe operáiban.

KŐSZEGI IMRE

f I A Lúčnica népművészeti együttes ezekben a hetekben művész- kőrúton vesz részt Latin-Ameriká- ban. A neves szlovák együttes már bemutatkozott Chilében, Peruban, Mexikóban és Kubában.

□ Az ENSZ-egy etemének húsztagú alapító bizottsága befejezte munkáját. Az intézmény a jelek szerint már őszre megkezdi tevékenységét. Elsősorban a fejletlen és a fejlődő országokból való okleveles szakembereket képezik tovább az ENSZ-egyetemen. Megalapítása iránt nagy az érdeklődés sok országban. Erre mutat az anyagi segélyek felajánlása is. A japán kormány például 100 millió dollárt kínált fel, s hasonló felajánlások érkeztek az NSZK-ból, Olaszországból, Kanadából, Törökországból is.

□ Benjamin Britten Halál Velencében című új operájának ősbemutatóját — mint arról a lapok beszámoltak —, nagy sikerrel tartották meg az Aldeburghi Fesztiválon. Most arról kaptunk hírt, hogy az új Britten-operát jövőre számos európai operaház műsorára tűzi, többek között bemutatják Berlinben, az NDK fővárosában,' a kölni és a berni operaházban, valamint Nyugat-Berlinben is.

□ Csaknem száz nép közmondásait és szólásait jelentették meg Moldavában egy könyvben. Mintegy 3000 mondás hirdeti, hogy „Az egészségünk rajtunk múlik“. Ez a téma adta egyébként az egész kötetnek a címét. A könyvel

V. Zaharov, a biológiai tudományok doktora és J. Zsungietu néprajztudós állította össze.

□ Az Oroszországi Színművészeti Társaság hanglemezsorozatot bocsátott ki „Hangkulisszák“ címen. 21 nagylemezre több mint 200 hangfelvétel került: például fülemüle éneke, űrrakéta dübörgése, repülőgép zúgása, vonat zakatolása, autó berregése, tenger moraja, erdő susogása és szél sivítása. A különböző hangfelvételekből magnetofon segítségével tetszés szerinti kombinációk állíthatók elő, s ezzel a színielőadások még életszerűbbé válhatnak.

Q A világ legrégibb — az i. u. II. századból származó — sakkfiguráit találták meg a Dél-Üzbe- gisztánban ásatásokat végző szovjet archeológusok. Eddig úgy tartották, hogy a sakkjáték az V. században keletkezett. Az elefánt- csont figurák különféle állatokat ábrázolnak. A vezér szerepét valószínűleg az elefánt játszotta, a hím zebu a bástyának felelt meg. A megtalált figurákat különleges vegyi oldattal impregnálták.

QJ A zongorát, mint tudjuk, hallás után hangolják. A tapasztalt mesterek, ha zongorát vásárolnak, türelmesen próbálgatják, míg megtalálják az „igazit“. A gorkiji hang- szeripari kísérleti gyárban ideális „hallással“ rendelkező, hordozható, elektronikus hangolóműszert szerkesztettek. A műszer nullszé- riáját már el is készítették.

□ Közös szovjet—mongol expedíció a Mongol Népköztársaság északi területén a hegységek szikláin háborús jeleneteket ábrázoló képeket fedezett fel. A képeken, amelyek az időszámításunk előtti kétezredik évből származnak, kétkerekű harckocsik és nyilakkal felszerelt harcosok láthatók.

□ Maria Calms, a világhírű ope- raénekesnő, aki nyolc évig nem lépett fel, több előadásra készül, amelyeken Giuseppe di Stefano tenoristával együtt szerepel. A turné Londonban kezdődik és Tokióban ér véget. A neves művésznő kijelentette, hogy énekesnői pályafutásának folytatása nem jelenti azt, hogy szándékában áll felhagyni az operarendezéssel.

Beszélgetés a szülővárosában elfelejtett világhírű zeneszérző