Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-10 / 215. szám, hétfő
A napokban volt 90 éve, hogy meghalt Ivan Sxergejevics Turgenyev, a 19. századi orosz irodalom ki' emelkedő egyénisége. Életművének legfőbb értéke az, hogy korának legégetőbb kérdéseivel foglalkozott, osztályának önző gondolkodásával szakítva mély meggyőződéssel küzdött a jobbágyság felszabadításáért, nagy művészettel ábrázolta az elnyomott jobbágyokat, a földesurakat, és a forradalmi értelmiséget. Az alábbi elbeszélés az Egy vadász feljegyzései című elbeszélés-sorozathoz tartozik. Ebben a müvében élesen bírálta a jobbágyrendszert, kiemelve a nép magas erkölcsi értékeit. Egy este, vadászat után, könnyű droskán egyedül tartottam hazafelé. Nyolc versztányi út volt még hazáig; jó kancára élénk ügetéssel futott a poros úton, néha horkantott egyet s a fülét mozgatta; fáradt kutyám, mintha oda lett volna kötve, egy lépéssel sem maradt el a hátsó kerekektől. Vihar vonult fel az égen . . . Erőszakos szél zúdult meg hirtelen a ma gasban, morajlani kezdtek a fák, kövér esőcseppek suhogtak meg és koppantak élesen a faleveleken, villám cikázott s utána kitört a vihar. Patakokban zuhogott az eső. Lépésben haladtam, de nemsokára kénytelen voltam megállni; a lovam lába sárba süppedt s én a koromsötétségtől egy lépésre sem láttam. Valahogy behúzódtam egy terebélyes bokor alá. Meggörnyedve s arcomat eltakarva, türelmesen vártam a zivatar végét, amikor a felvillanó fényben hirtelen úgy rémlett, mintha egy magas alak állna az úton. Figyelmesen odanéztem — az az alak úgy állt ott, a droskám mellett, mintha csak a földből nőtt volna ki. — Ki az? — kérdezte egy csengő .férfihang. — Hát te ki vagy? — Én az idevaló erdőpásztor. Megmondtam a nevem. — Á, tudom már! hazafelé tart? — Hazafelé. De látod, micsoda vihar .. — Vihar bizony — felelte a hang. Egy fehéren vakító villám tetőtől talpig megvil lantolta az erdőpásztort; csattogó, rövid égzengés harsant fel a nyomában. Omlott a zápor kettőzött erővel. — Nem lesz vége hamar tette hozá az erdöpász tor. — Hát mit csináljunk? — Elviszem a kunyhómba szívesen — válaszolta szakadozottan. — Tedd meg azt a szívességet. t — Tessék csak felülni. Odament a ló fejéhez, megfogta a kantárt s kimozdította a lovat a nehéz helyből. Megindultunk . . . Elég sokáig haladtunk; végre vezetőm megállt. „Itthon is vagyunk már, tekintetes úr“ — szólalt meg nyugodt hangon. Kapu csikordult, pár kutyakölyök együttes csaholásba kezdett. Felemeltem a fejemet, s kis kunyhót pillantottam meg a villámfényben, tágas udvar közepén, sövénnyel kerítve. Egy kis ab lakból homályos fény derengett. Az erdőpásztor elvezette a lovat a lépcsőig s bekopogott az ajtón. „Rögtön, rögtön!" — szólalt meg bent egy vékony hangocska, mezítelen lábak tipegése hallatszott, csikordult a retesz s egy tizenkét esztendős kisleány, egy szál ingben, pánttal átkötve a derekán, lámpással a kezében, megjeleni a küszöbön. — Világíts a tekintetes úrnak — szólt oda neki — én addig a droskát beállítom a színbe. A leányka rámnézeti s bement a kunyhóba. Követtem. Az erdőpásztor kunyhója egyetlen szobából állt, az is füstös volt, alacsony és dísztelen, ágyállások és választófalak nélkül. Szakadozott bunda lógott a falon. Egycsövű puska feküdt a lócán, rongyok hevertek a szegletben. Két nagyobb fazék állt a ke mence mellett. Szilács égett az asztalon, búsan meg meglibbenő, hunyadozó lánggal. A szoba közepén bölcső függött egy hosszú rúd végéhez kötve. A leányka eloltotta a lámpást, leült egy kicsi zsámolyra s elkezdte ringatni a bölcsőt a jobb kezével, a ballal pedig a világítóforgácsot igazgatta. Körülnéztem, elszorult a szívem: nem öröm muzsikkunyhóba be lépni éjjel. A gyermek a bölcsőben nehezen és gyorsan lélek zett. — Te talán egyedül vagy itt? — Egyedül — felelt alig érthetően a leány. — Az erdőpásztor leánya vagy? — Az erdőpásztoré — suttogta. Nyikordult az ajtó s az erdőpásztor fejét meghajtva belépett a küszöbön. Felvette a lámpást a padlóról, odament az asztalhoz, meggyújtotta a kanócot. — Ugye, nincs hozzászokva a szilács-világításhoz? — szólt megrázva a haját. Reánéztem. Ritkán láttam élelemben Hyen jóvágású embert. Magas, vállas, daliás alak. Az ázott kender vászoning alól kidagadtak hatalmas izmai. Fekete, göndör szakáll takarta félig a férfias és szigorú arcot, összenőtt széles szemöldöke alól merész nézésű, apró, barna szem világított elő. Megállóit előttem csípőre tett kézzel. Hálálkodtam neki s megkérdeztem a nevél. — Fontának hívnak — felelte — de közönségesen Birjuknak. — Á, hát te vagy az a Birjuk! Most már kettőzött kíváncsisággal néztem reá. Jermolaj is, mások is gyakran meséltek nekem Bir juk erdőpásztorról, akitől a környék valamennyi muzsikja úgy félt, mint a tűztől. Ahogy ők mondták, nem volt a világon még egy ember, aki úgy értette volna a mesterséget: „Még egy ágcsomót sem lophatsz el az erdőről; akármikor rádcsap, még éjféltájban is, mintha az égből szakadna le reád, mint a hó, ne is próbálj szembeszállni vele, s mint az ördög, olyan erős, olyan ügyes. És semmivel sem lehet meg vesztegetni, sem borral, sem pénzzel; nem enged az I. Sz. Turgenyev: Theo Balden: Furulyás semmi csábításnak. |ó emberek már többször készültek őt eltenni láb alól, de csak nem sikerült.“ így nyilatkoztak a szomszédos muzsikok Birjukról. — Hát te vagy az a Birjuk — ismételtem: — hallottam már rólad, barátom. Azt beszélik, hogy te senki nek sem adsz pardont. — Csak a kötelességemet teljesítem — felelte komoran. Nem való, hogy az uraság kenyerét ingyen egye az ember. Elővette övéből a baltát, leült a padlóra s szilácsot kezdett hasogatni vele. — Hát asszonyod nincsen? kérdeztem tőle. — Nincs — felelte s erőset suhintott a baltával. — Meghalt talán? — Nem ... de igen . . . meghalt . . telte hozzá és elfordult tőlem. Elhallgattam; felemelte a szemét és rámnézett. . — Megszökött egy errejáró városival — mondta zord mosollyal. A kisleány lesütötte a szemét; a gyermek megébredt és fel visított; a kisleány odament a bölcsőhöz. — Nesze, add oda neki — mondja Bírjuk, piszkos cuclisüveget nyomva a kezébe. — Ezt is itthagyta, ni — folytatta 'halkabban a gyermekre mutatva. Odament az ajtóhoz, megállt és elfordult. . . — Múlik a zivatar — jegyezte meg hosszú hallgatás után — ha parancsolja, kivezetem az erdőből. Felálltam. Birjuk fogta íi puskát s megnézte a ser penyőjét. — Mit akarsz vele? — kérdeztem. — Garázdálkodnak az erdőn. A kobilai ároknál vágják a fát — tette hozzá kérdő tekintetemre feleletül. — Talán idáig elhallszik? — Az udvarról hal Iszik. Kimentünk együtt. Az eső elállt. A messzeségben még súlyos felhőóriások gomolyogtak, hosszú villámlások lobbantak néha, de fejünk felett itt ott előtűnik már sötétkéken az ég, csiliagocskák villantak meg a sebesen lovaszalló, gyérülő felhőkön keresztül. Eső ben ázott, szélben nyugtalankodó fák körvonalai kezdtek kirajzolódni a homályból. Hallgatózni kezd tünk. Az erdőpásztor levbtte a fejéről a sapkát és lehajtotta a fejét. „Ha! ... olt — szólalt meg hirtelen és kinyújtotta a kezét — lám, lám, milyen éjszakát választott magának.“ Én semmit sem hallottam a levelek zúgásán kívül. Birjuk kivezette a lovat a színből. „így, ni — tette hozzá hangosan — még elsza lasztom“. — „Veled megyek . . . akarod?“ — „Rendben van — felelte hőkölletve a lovat — egykettőre elcsípjük, azután elkísérem. Gyerünk.“ Megindultunk: Birjuk elöl, én utána, Isten a megmondhatója, hogy tudott eligazodni az úton, de csak ritkán állt meg s akkor is csak azért, hogy a fejszecsapás hangja felé füleljen. „Ejnye — mormolta a fogai között — hallja? — hallja?“ — „Merre?“ Birjuk vállat vont. Beereszkedtünk az árokba, a szél elcsendesült egy pillanatra: az ütemes csapások hangját most már tisztán felfogta a fülem. Birjuk rámnézett s megcsóválta a fejét. Tovább haladtunk a vizes párfrányokon és csalánokon. Egyszerre tóm pa, elnyújtott robajlás hallatszott . . . — Ledöntötte... — mormolta Birjuk. Közben az ég tovább tisztult; az erdő már egy kicsit világosodott. Végre kivergődtünk az árokból. — Várjon meg itt — suttogta az erdőpásztor, lehajolt és puskáját magasra emelve, eltűnt a bokrok között. Feszült figyelemmel hallgatózni kezdtem. Úgy rémlett, mintha nem is nagyon messziről gyenge hangok szűrődnének át a szél állandó suhogásán: fejsze csapkodta óvatosan az ágakat, kerék nyikordult, ló horkanása hallatszott . . . „Hé, hova? Állj!“ — csendült meg hirtelen Birjuk érces hangja. Kiáltozó hang támadt a nyomában, a nyúl keserves sírásához hasonló . . . Küzdelem indult. „Ha zudsz, ha zudsz — ismételgette Birjuk elfúlt lihegéssel — tie nem szabadulsz.. Rohanni kezdtem a lárma irányában s lépten nyo mon megbotolva odaértem a harc színhelyére. Egy ledöntött fatörzs mellett, a földön küszködött az erdőpásztor; maga alá szorította a tolvajt s összekö tözte a kezét övszíjjal a hátán. Odaléptem. Birjuk felemelkedett s lábraállította az embert. Ázott és rongyos muzsikot láttam magam előtt, s hosszú szakálla össze volt kuszáivá. Hitvány kis ló állt arrább, durva gyékénydarabbal letakarva, tyelega-vázzal. Az erdőpásztor egyetlen szót sem szólt; a muzsik is hallgatott s csak a fejét rázta meg néha. — Ereszd el — súgtam Birjuk fülébe — megfizetem a fát. Birjuk szó nélkül üstökön ragadta a lovat balkézé vei, jobbjával pedig a tolvaj övét szorította. „Mozdulj már, varjú“ — szólt rá szigorúan. „Azt a fejszét vidd el" — morogta a muzsik. „Mért kallódjék el itt?“ mondta az erdőpásztor és felvette a fejszét. Megin- dultunk. Én mögöttük mentem ... Az eső megint cseperegni kezdett s zuhogott is nemsokára. Küszködve értük el a kunyhót: Birjuk otthagyta az elfogott lovat az udvaron, bevitte a muzsikot a szobába, meglazította a köteléket a kezén s leültette a sarok ban. A leányka, aki már aludt a kemence mellett, felszökött a helyéről s néma rémülettel kezdett nézni reánk. Leültem a lpcára.- Ejnye, hogy megeredt — jegyezte meg az erdő- pásztor — ki kell várni. Nem akar lefeküdni? — Köszönöm. — A kamarába zárnám, hogy itt ne zavarja a tekintetes urat — folytatta a muzsikra mutatva — de látja, ez a retesz . .. — Hagyd itt, ne nyúlj hozzá — vágtam közbe. A paraszt bizalmatlanul nézett reám. Megfogattam magamban, hogy megszabadítom szegényt, bármi áron. Ott ült a lócán mozdulatlanul. A lámpás világában megfigyelhettem ványadt, ráncos arcát, bozontos, sárga szemöldökét, két nyugtalan szemét, nagyon sovány testét... A leányka éppen i lábánál feküdt le a padlón s ott elszenderedett újra Birjuk az asztalnál ült s a kezére támasztotta a fejét. Tücsök cirpelt a szoba sarkában ... Az eső suhogott a fedelen s csu rogva futott le az ablaküvegen. Hallgattunk mind a hárman. — Foma Kuzmics — szólalt meg hirtelen a muzsik, tompa, töredezett hangon. — Mit akarsz? — Eressz el. Birjuk nem válaszolt. Eressz el... az éhség az oka ... eressz el. Ismerlek már benneteket — felelte az erdőpász- tor komoran — ilyen a ti egész falutok: tolvaj egy- től-egyig. — Eressz el — Ismételte a muzsik — az intéző ... tönkrementünk, tönkre... eressz el! Tönkrementetek! ... Lopni nem szabad senkinek. — Eressz el, Foma Kuzmics... ne akard veszte met. A gazdád, tudhatod, hogy szétszaggat, szét bizony. Birjuk elfordult. A muzsik egyszerre reszketni kezdett, mintha hidegrázás jött volna reá. Rázkódott a feje és nyugtalanul lélekzeU. — Eressz el — ismételte bús kétségbeeséssel — eressz el, istenemre, eressz el! Megfizetem a kárt, meg én; istenemre ... az éhség miatt... rínak a gyér mekek, magad is jól tudod. Nehéz a mi sorsunk. Mégse menj ki lopni. Bár azt a lovacskát — folytatta a muzsik — bár azt a lovacskát... egyetlen jószágom... azt ereszd el! Nem lehet, ha mondom. Gazda van feleltein is, rajtam veszik meg. Aztán: titeket sem kell kényeztetni. Eressz el! A szükség, Foma Kuzmics, a nagy szükség ... az bizony ... eressz el! — Ismerlek már benneteket! —. Mondom, hogy eressz el! Ugyan, mit tárgyalok itt veled; ülj veszteg, különben ismersz engem, ugyebár? Nem látod, hogy itt van az úr? A szerencsétlen lesütötte a szemét... Birjuk ásított egyet s leeresztette fejét az asztalra. Az eső még mindig nem állt el. Vártam, mi lesz. A muzsik hirtelen felegyenesedett. A szeme meglobbant, az arcát pirosság öntötte el. — Hát egyél, ne, fulladj meg, ne — kezdte összehunyorítva szemét, lehúzva a szája szögletét — le átkozott gyilkos, ne, igyál keresztény vért, igyál, igyál . Az erdőpásztor elfordult. — Neked mondom, te vadember, te vérszopó, neked! Részeg' vagy tán, hogy civakodni akarsz? — szólt az erdőpásztor megütődve — vagy tán elment az eszed? Részeg! ... nem a te pénzed árán, te átkozott gyilkos, te vadállat, te vadállat, te vadállat! Ejnye ... majd adok én neked .. . Mit bánom én! Mindegy-már nekem... elpusztulok; hogy éljek én meg ló nélkül? Üss agyon ... egy életem; az éhségtől, vagy a te kezedtől... mindegy. Pusztuljon minden: asszony is, gyerek is, dögöljenek meg mind. De te kézrekeriilsz egyszer, ne félj! Birjuk felállt. — Üss meg, üss meg — süvöltötte a muzsik megvadult hangon — itt vagyok, üss meg, üss... (A kisleány gyorsan felszökött a padlóról s reámeredt.) Üss meg! Üss meg! — Hallgass! — mennydörgőit reá az őr s kettői előre lépett. — Legyen elég már, Foma — kiáltottam — hagyd .. menjen el, isten hírével. — Nem hallgatok — folytatta a szerencsédén. — Mindegy — megdöglünk úgyis. Te gyilkos, te vadállat, téged még nem visz el az ördög... De várj csak, nem sokáig hatalmaskodol. Ne félj, megszorítják még a torkodat! Birjuk vállon ragadta. . . Én a muzsik segítségére odarohantam. — Ne nyúljon hozzám, tekintetes úr! — kiáltott rám az erdőpásztor. Nem ijedtem volna meg a fenyegetéseitől s már- már kinyújtottam feléje a kezemet, amikor, legnagyobb álmélkodásomra, lerántotta a muzsik könyökéről az övszíjat egyetlen csavarintással, nyakon ragadta, belenyomta a sapkáját a fejébe, kinyitotta az ajtót s kilökte rajta. — Eredj az ördögbe a lovacskáddal! — kiáltott utána: — de jól vigyázz, nehogy velem még egyszer .. Befordult a szobába s elkezdett valamit kutatni a sarokban. — No Birjuk — szóltam hozzá nagyobb szünet után — ámulatba ejtettél. Látom: derék fickó vagy. — .Hagyjuk már, tekintetes úr — szakított félbe bosszúsan — ne is tessék beszélni róla. Jobb lesz, ha elkísérem — tette hozzá — úgysem tudja az eső végét kivárni. Az udvaron paraszt-tyelega zörgése hallatszott. — Látja, elhordta magát — morogta — de én még őt... Félóra múlva elbúcsúzott tőlem az erdőszélen. Fordította: ÄPRILY LAJOS 1973. ix. ia.
