Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-06 / 185. szám, hétfő
N em tudom, minek nevezzem: ostoba tréfának vagy felháborító csele^- kedetnek, de egyszer csakugyan megtörtént. Véleményem szerint ez is volt meg az is. Ügy kezdődött, hogy barátaim beültettek egy taxiba: — Elviszünk egy estélyre. A kocsi sokáig kanyargott sötét mellékutcákon. Egyszer csak bedöglött a motor, és gyalog dagasztottuk tovább a térdig érő latyakot. Minden lépésnél imánkba foglalva a városi tanácsot, nagy nehezen elvergődtünk egy kalyibáig. A lépcsőn lebotorkáltunk a pincébe. Kiderült, hogy kocsmában vagyunk. A dohányfüstös, ápo- rodott levegőtől karcolni kezdett a torkom. A pincér megterített egy asztalt, leültünk. — Ez az a híres estély? — csodálkoztam. — Gyáva fickó! — mondják barátaim. — Micsoda vadember! Igyál egy konyakot, mindjárt megjön a bátorságod. Felhajtottam egy pohárkával. — Férfi vagy? — Férfi. — Akkor igyál. Még eggyel felhajtottam. — Anyámasszony katonája vagy? — Azt már neun. — Akkor vedelj! — Azt csinálom ... — Hajíts le még eggyel! — Egészségetekre ... — A tiedre! Nem sokkal később már két példányban láttam a környező világot. És bensőmben dúlt az örök harc: „Csak azért is, Haydar, légy férfi!“ Ügy éreztem, ha maga Azrail, a halál angyala támad rám, szétlapítom a körmöm között, mint a poloskát. Fogalmam sincs, hogyan jutottunk ki a kocsmából, és hogy kerültünk egy zsúfolásig telt, hatalmas terembe. Csak arra emlékszem, hogy a padlón feküdtem, és többen a vállamnál fogva igyekeztek lábra állítani. — Csak benned remélünk! Segíts! Ments meg minket! — kiáltozták a fülembe. — Hagyjatok békén ... Már magam is agyon vagyok segítve... — Hát nem szeretsz jót tenni? — Dehogynem ... — Gyerekeid kedvéért! — No, üsse kő... Mi kéne? — Becsületszavadra megteszed? — Becsületszavamra ... Kiderült, hogy a demokrata párt körzeti bizottságának estélyén veszünk részt. Bizonyos műkedvelő színi együttes egy Shakespeare-darab bemutatására készült, de közvetlenül az előadás előtt a főhős hirtelen megbetegedett. — Ide hallgassatok, nekem AZIZ NESIN: Hogyan harcoltam a demokráciáért nincs orvos ismerősöm! — szóltam közbe. — Elment az eszed? Kell a kutyának orvos! Azt akarjuk, hogy te vedd át a szerepet! — „Csak azért is, Haydar, légy férfi!“ — motyogtam magamban. — Ha nem vállalod, szégyenben maradunk! Ezer szavazópolgár hagyja ott a demokrata párt sorait. Felkérünk, ezennel vedd ki részed a demokráciáért vívott harcunkból! Felvonszoltak a színpadra. — Nincs vesztegetni való időnk — mondja a rendező. — Próbálj koncentrálni. Az első felvonás egy várkastélyban játszódik. A kastély Gargantran de Pijaso lovag tulajdona. Téged finom érzelmi szálak fűznek Gargantran de Pijaso grófnőhöz ... „Csak azért is, Haydar, légy férfi!“ — A grófnő sűrű, sötét éjjel vár reád a várkastélyban. Mikor hármat lobban a mécses, te felkapaszkodsz a falra, és beugrasz itt, ezen a lyukon ... „Most légy erős, Haydar, csak most ne veszítsd el a fejed!“ — Kettesben vagy a grófnővel. Ebben a pillanatban berobog a lovag, és rajtakap benneteket. Párbajra keltek. „Üristen, Haydar, légy erős!“ A kulisszák mögé vonszoltak. A színpadról csengő női hangot hallottam: — Ö, szerelmem! Én sudár ciprusom! Jövel, védelmezz meg. Ments ki e szörnyű lovag karmaiból! Két ember megragadta karomat, lábamat, ós belöktek valami lyukba. Nagy zajjal a színpad kellős közepére huppantam. Látom ám, hogy egy vastag nőszemély forró hévvel nyújtogatja felém a karját: — Jövel, szerelmem, jövel hát! E kebel csak érted lángol! Üggyel-bajjal felkászálódtam, s hogy el ne dűljek, nekitámaszkodtam egy díszletnek ... Erre megint lerogytam. — Mondd, miért nem szorítod kebledre a te kis grófnődet? A vastag nőszemély, látva, hogy bizonyos nehézségekbe ütközik megállni a lábamon, ölelő karjába vont. Megszólaltam: — Mélyen tisztelt grófnő, amidőn először pillantottam meg kegyedet, oly bódult lettem, miként a szegény választó- polgár, aki a kortesbeszédet hallgatja. És attól a naptól fogva szívemet úgy hasogatá a fájdalom, miként a szegény tisztviselő szívét, akinek az imént mondtak fel a hivatalban ... Még folytattam egy ideig, de egyszer csak megje’- lent a színen a grófnő hitvestársa. — Ah, gaz hazaáruló! — kiáltotta bőszen. — Ah, te népellenes ripők! Rántsd ki a fegyvered, ripők! A lovag kardot rántott, és nekem rontott. Igen ám, csakhogy az én fegyverzetem a nagy sürgés-forgásban valahogy a kulisszák mögött maradt. Ezer szerencse, hogy a grófnő nem jött zavarba, és gyorsan a markomba nyomott egy pálcát. Megkezdődött a párbaj, életre- halálra. Csitt-csatt, piff-püff! „Csak azért is, Haydar, légy férfi!“ Csitt-csatt! A grófnő szívéhez kap: — Szerelmem, ezt nem élem túl! Segítség! A közönség lassan tűzbe jön: — Üsd! Üsd, a kutyaminde- nit! A rendező a súgólyukbó) or dít felém: — Verd ki a kezéből a kardot! Verd ki! Valahogy nem szokásom hec- celődésből eltenni láb alól valakit. A lovag is belátta időközben, hogy nem sikerül kardom által elpusztulnia, ezéri jobbnak lát,ta hasba szúrni önmagát. — Gaz hitszegö! — rikoltotta még utoljára, a földre hullva. — Nem becstelenítem meg át- kos véreddel a felszentelt kardot, három keresztes hadjárat tanúját. Becsülettel halok meg! — Allah legyen kegyes hozzád! — szóltam. — Ámen. A függöny legördült. A nézőtérről furcsa hangzavar hatolt fel hozzánk: kiáltozás, dobogás, füttykoncert ... A nézők követelték az első felvonás megismétlését. A rendező kiment a függöny elé: — Tisztelt közönség! Azt hiszik, politikai gyűlésen vannak? Nagyon tévednek. Mi egy há- romfelvonásos tragédiát adunk elő maguknak. Ügy látom, egyesek nem fogják fel Shakespeare e csodálatosan mélyértelmű alkotásának lényegét, és nem átallnak nevetni... Az ilyenek fogadják részvétemet. Aztán a rendező odajött hozzám. — A második felvonást kihagyjuk. Röviden a harmadikról ... Azt hiszem, te is tudod, ha egyszer Shakespeare-t játszunk, a végén mindenki meghal. „Haydar, virágszálam, most légy erős!“ — A harmadik felvonás tehát a börtönben játszódik. — A, börtönben! — mondom felderülve. — Akkor nincs ok az aggodalomra. Otthonosan fogok mozogni. — Talán még emlékszel rá: nemrégiben megölted a lovagot. A gonosz hatalmasok, hogy bei- léd fojtsák bátor szavad, átlátszó ürüggyel börtönbe vetnek. — Végre kifújom magam egy kicsit! — És természetesen kínozni is fognak! „Haydar, virágszálam, most légy erős!“ — Majdan megjelenik a börtönben a boldogtalan grófnő ősz atyád kíséretében. És ti mindhárman ... bánatotokban... — Meghalunk! — Eltaláltad. Szemüveget biggyesztenek az orromra, lábamra bilincset erősítenek, karomra láncot, és ki- lökdösnek a színpadra. A függöny felmegy, és én belefogok a nagy monológba: — Ah, madame de la grófnő de Gargantran de la Pijaso de Malaria! ... Negyedszázada sínylődik e helyt vasra verve a te szerelmetes lovagod. Am megnyugodva jobblétre szenderülno szegény, ha látná, hogy az országba visszatér a demokrácia! Megjelent a .porkoláb. — Hé, itt van az apád! Kipenderült a színpadra egy tizennyolc év körüli legényke, akinek mintegy fél kiló háztartási vatta csüngött az állán. — Gyermekem! — kiáltotta. Egymás keblére borultunk. A vatta minden bizonnyal hevenyészve volt felragasztva, mivel ölelkezésünk közben egyszerűen átvándorolt az én ábrázatomra. Ezután berohant a grófnő. Űjabb ölelés... és a szakáll végképp megállapodott az ő orcáján. — Halj meg! Halj már meg, te szerencsétlen! — integetett verejtékezve a súgó. — Ess el! Pusztulj el, a kutyamindenit! — — ordították a színfalak mögül. „Jó, jó, el is eshetem, de ml lesz, ha eltörik a szemüveg az orromon?“ Észrevétlenül átnyújtottam drága arámnak az okulárét, oldalvást leestem a földre, és felkiáltottam: — Agyő, most meghalok! Hadd örüljenek gaz ellenségeim! így sikerült becsületben véget vetnem e szörnyű komédiának. RADVAnyI ERVIN fordítása Ridovics László: Nagymama B R A N K O ČO P I Č : A MÁLYVASZÍNŰ KERT A férfiak nem valami jól különböztetik meg a színeket, de akkora színvakot, amilyen nagyapám volt még elképzelni is nehéz. Az ő színképe mindössze négy alapszínre korlátozódott, a többi — nem létezett a számára, legfeljebb (ha jó kedvében volt az öreg!), egészen meghatározatlan leírásra szorítkozott róluk: „sárga, vagy ha nem is sárga — olyan is, meg nem is olyan“. Minthogy pedig ezen a mi cifra világunkon a teremtmények és tárgyak többsége „olyan is meg nem is olyan“ színű, ebből rengeteg félreértés és kellemetlenség támadt. Egy ízben, szinte egyik napról a másikra, a házunk melletti kertben kivirágzott a fekete mályva, és kedvesen ott virított a dárdáshegyű reves kerítés mögött. A csendes, napsugaras reggelen olyan bizalmasan és szelíden tündökölt, hogy ez még nagyapónak is szembetűnt, aki az udvaron matatva elégedetten motyogta maga elé: — Nézd csak, nézd csak, az egész kert kék, mint az indigócserje. Persze, az igazság az, hogy a mályvavirágon éppen csak nyomai látszottak a kéknek, de ha nagyapó egyszer azt mondta, hogy kék, akkor az kék, és kvitt. Ugyanígy megtörténhetett aztán, hogy valamelyik évben ugyanerre a kertre nagyapó azt mondja, hogy piros- lik, s akkor az évben ez volt érvényes: a mályvának pirosnak kellett maradnia. Nagyapó rokona Sava DamjanoviC, a néhai malaclopó, vénségére pedig nagyivó és fecsegő, még ha nem is akarta, fel tudta paprikázni az ón jó nagyapámat. Mert miközben nagyapám mesélt, egyszer csak megütközve félbeszakította: — Már hogy lenne a róka vörös, amikor sárga! — Hm, sárga? — mereszt szemet nagyapó. — Sárga a te orrod. Sava nyugtalanul megtapogatja a rózsaszín paprikaorrát és fölfortyan: — Vörös! Hisz innen kezdve Bihacig minden nemzet tudja, hogy sárga, te meg... Sava világa Bihacig terjed, mert nagyapó több ízben is hűsölt ott a börtönben, de akkor is, őt még ez az érvelés sem tudja meggyőzni. — Hm, Bihacig! Más emberek is hü- söltek a bihaci „Toronyban“ és mégsem mondják, hogy a róka sárga. Különben is, jobban tennéd, ha a pálinkámat nyakalnád és hallgatnál, ahelyett, hogy az unokáimat rontod. Az unokák pedig, mi hárman, behúzódtunk a sarokba, az öregek mellé, ós lestük, mikor fog már bele Sava malaclopó élményei kiteregetésébe. A színek körüli csetepaté a legkevésbé sem érdekelt bennünket, mert a róka az róka, bármilyen legyen is a színe. Nagyapónak a színekkel kapcsolatos konokságáért én is bajba keveredtem, alighogy kitettem a lábam a házból. Az eset az elemi iskola első osztályában történt. Valahol a tanév derekán tanítónőnk a farkasról mesélt, hogy Így él, úgy táplálkozik, mígnem egyszer megkérdezte: — Gyerekek! Ki tudja, milyen színű a farkas? Elsőnek nyújtottam fel a kezem. — No, majd Branko megmondja. — A farkas zöld! —- vágtam ki büszkén. Tanítónőnk összerezzent, és csodálkozva felvonta a szemöldökét. — Te jó isten, gyerekem, ezt meg kitől hallottad? — A nagyapától — böktem ki magabiztosan. — Nem igaz, a farkas nem zöld. — De igen, zöld! — makacsoltam meg váratlanul magamat a tisztességes Rade nagyapó unokájához méltón. Tanítónőnk egészen mellémjött, dühösen az arcomba ordított, és megcibálta a fülemet. — Mondd meg annak a bölcs nagyapádnak, hogy nincs igaza. A farkas szürke. Szürke, jegyezd meg. Majdhogy nem bőgve kotródtam aznap haza és szipogva meséltem el nagyapámnak, hogy mi történt az iskolában. Nem is sejtettem, mekkora vihar kerekedik ebből. Micsoda! Az egész osztály előtt megrángatni a kedvenc unokája fülét, őt, a köztiszteletnek örvendő öreget pedig zsémbesen bölcsnek, vagy jobban mondva bolondnak nevezni! Hát Ide jutottunk? És mindezek után még azt bizonyítani, hogy a farkas nem zöld, hanem valamilyen . .. hm! Ezt biz nem lehet csak úgy lenyelni. Másnap, lihegve, mint a liba, nagyapó velem együtt baktatott be az iskolaudvarba, és az egész gyereksereg szeme láttára ráförmedt a tanítónőre: — Mondd csak, te varkocsos, te ilyen-amolyan, te nálam is jobban tudod, hogy milyen a farkas, mi! Hogy nem zöld? No, nézd csak! Én születtem és nőttem fel a farkasok között, egész életemben velük vergődtem, s most te egyszerre... Ezzel a bottal kellene jól elfenekelni téged, hogy észre térj. Nagyapó kitombolta, a tanítónő meg elbőgte magát, nekünk, diákoknak pedig annyi hasznunk lett az egészből, hogy aznap nem volt tanítás. Nagyapámat már másnap reggel elvitték a csendőrök. Leült az öreg hét napot a járási „bolhafészekben“, s azon az estén, amikor visszatért, megsápad- tan és magába roskadtan felemelt ujjal megfenyegetett: — Te, te szószátyár, csak egyszer is mondd még, hogy ki milyen és megemlegeted. Még hogy a farkas zöld, mii Hát mi közöd hozzá, hogy milyen. — De ha egyszer kérdezte. — Kérdezte, hm! Hallgatnod kellett volna, és kvitt. A következő tavasszal, amikor az esőtől minden elburjánzott, úgy csattant ki kertünkben a mályva, mint soha eddig, de nagyapó észre sem vette. És nem segített ezen a nyugtalan Sava rokon heccelődése sem, nagyapó közömbös maradt a színekre és a világ valamennyi virágára. Az embernek még a szíve is belesajdul. E szomorú napok óta idestova egy fél emberöltő is elmúlt már, nagyapó régen nincs az élők sorában, de én még a mai napig sem tudom egészen biztosan, milyen színű a mályva. Csak az tudom, hogy tavasszal kertünk reves kerítése mögött valami kedves, áttetsző és tündöklő virág virít elő, olyan, hogy szinte sírnod kell, akkor is, ha fogalmad sincs, hogy mid fáj és mi az, amit elvesztettél. SZÜCS IMRE fordítása 1973. VIII. 6. 4
