Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-05 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. VIII. 5. UJJ Helmut Heissenbüntel: KONKRÉT KÖLTÉSZET A konkrét költészet a mai nyugatnémet Irodalom és általában a neoavantgarde egyik sokat vitatott jelensége. Heissenbüntel tanulmányát — amely nagy tárgyismerettel, elfogulatlanul veszi számba az irányzat törekvéseit és lehetőségeit — az Ihlet és mesterség című, a Gondolat Kiadónál megjelent kötet alapján Zimonyt Andrea fordításában közöljük. A konkrét költészet fogalma a képzőművészet, mindenekelőtt a festészet analógiájára jött létre. Itt Mondrian elméleti elképzeléseiről, a Stijl-csoportról és Kandinskyról vált le. A „konkrét“ szót mint (kiegészítést Max Bill alkalmazta először, kifejezetten egy kiállítással kapcsolatban, amely 1944. március 8-től április 10-ig tartott a baseli műcsarnokban, később a szó az 1944—45-ben Zürichben bemutatott Galéries des faux vives című kiállítás bulletinjében szerepelt. A fogalom olyasmit jelent, amit a művészet- történetben általában konstruktivizmusnak vagy az 1948. évi párizsi kiállítás alapján Róalités nouvelles-nek neveznek. Ennek értelmében az, hogy egy kép „konkrét“, nem ezt jelenti, ami a (képen konkrét formában megjelenik, hanem azt, amit a kép saját törvényszerűsége jelent. Mondrian és Stijl szerint azonban ez a képfelület geometriai beosztásának elveivel és az egyes mezők fekete, fehér, piros, sárga és kék alapszíneinek viszonyulás! értékeivel egyenlő. Kandinsky és a legtöbb őt követő francia konstruktivista szerint ez a képe leniek pontra, vonalra, felületre való redukálását jelenti, miközben a felületet általában geometriailag és matematikailag me glha táró zható dolognak foghatjuk fel. Tehát racionális, kézzelfogható alapelemekre való redukálásról van szó. Jellemző, hogy a konstruktivizmussal szemben fellépő ellenmozgalmak a konkrét, reális vagy objektív fogalmát (ahogy néha Bilinél fordul elő) egyáltalában nem vagy csak esetlegesen alkalmazzák. Ezeket a fogalmakat egyértelműen rögzítették olyan értelemben, hogy racionálisan rendelkezésünkre állnak és kiszámíthatók. E fogalmak átvitele a nyelvi területre azért fontos, mert lényegében itt is a nyelv racionális kézzelfogható- ságáról van szó. Kevésbé fontos a zenéhez kapcsolódó analógia, ahol körülbelül az elmúlt háború befejezése óta szintén alkalmazzák a konkrét fogalmát. A Pierre Schaeffer által életre keltett Irányzat, a „Mussique concréte“ azonban azt érti konkrét alatt, ami a „konkrét“ hangszeres hang absztrakciójának ellentéteként hallhatóan fordul elő a reális életben; azaz: a zörejt. A zörejhez való viszonyulást ugyanakkor nem értelmezik konstruktívan, ez többnyire az expresszív terület kibővítését vagy a hanganyag kibővítésiét jelenti. A konkrét költészet fogalmát legjobb tudomásom szerint először (Bilire támaszkodva) Eugen Gomringer alkalmazta 1953- ban, Konstellációk című írása és a Spirale című folyóirat első számának megjelenése évében. Körülbelül ezzel egyidőben több brazil lírikus emlegette a „poesia concre- ta“-t. A csoport, amelyhez akkor Augusto és Haraldo de Campos, Décio Pignetari és Ronaldo Azeredo tartozott, Noigandres című sorozatuk harmadik számában, 1956-ban jelentkezett a leghatározottabban, de a későbbiekben is — részben napilapokban — eleven publicisztikai tevékenységet fejtett ki. Miről van szó? Gomringer egyszer egy előadásában azt mondta, hogy az ideális konkrét költeménynek alapjában véve csak egyetlen szóból kellene állnia. A szó mint olyan, ezáltal a nyelv tulajdonképpeni konkrétumává válik. Ezen azt értette, (hogy nyelvileg nagyobb konkrétság érhető el, ha csak a „hó“ vagy „hallgatás“ szavakat adjuk meg, mintha a hóról írunk vagy egy behavazott tájat jelenítünk meg, a hallgatást analizáljuk, egy hallgató emberről beszélünk vagy a hó és hallgatás szavakat metaforikusán használjuk. Ezzel polemizálva azt állíthatnánk, hogy ily módon a Duden a német konkrét költészet tulajdonképpeni és egyetlen antológiája. Nos, tudomásom szerint a konkrét költészetnek nincs olyan bizonyítéka, amely szó szerint vett értelemben csak egyetlen szóból állna. Azért említettem a „hó“ és „hallgatás“ szót példaként, mert mindkét szót két „költeményben“ alkalmazták minden egyéb kiegészítés nélkül. A szót mindkét esetben tipográfiailag szimmetrikusan rendezték el. Bilitől származik az az elképzelés, hogy a művészet szellemi használat tárgya. Ez azt jelenti, hogy a művészet olyasvalami, ami egyszerű és racionálisan megfogható mértékviszonyok realizálásában és ábrázolásában merül ki. Vagy, hogy Gomringer szavait idézzük: „Manapság látszólag arról van szó, hogy felfedezzük korunk szellemi és vitális helyzetének strukturális ismertetőjegyeit, hogy végül magunk is közreműködhessünk a struktúra kialakításában. Ezt a célt szolgálja a lehetőleg nagozatlan szavakra, szósorokra vagy egyszerű formulaláncolatokra történő redukálás, amennyiben ezek olyan egyszerű szókapcsolatokat ábrázolnak, mint az addíció, negáció, visszafordítás vagy kérdés. Emellett bizonyos analógia áll fenn a szimbolikus logika alapformuláival. Mindaz, ami határozatlan, bonyolult vagy elmosódott, figyelmen kívül hagyható Vagy, ahogy Gomringer mondja: „A konkrét költőt jobban érdekli a nyelvi felépítés, mint a beszédfolyamat“. Az „osztatlan szó“ mint „(használható dolog“ jelenik meg. Ezeket a használható dolgokat átlátható módon hozzák egymással kapcsolatba, a kapcsolat leolvasható a túlnyomórészt geometriailag elrendezett írásképről. Az így keletkezett, „konstelláció“, mintául szolgál a világ beállítására. A rokonság a reklám- grafikusok gyakorlatával minden nehézség nélkül felismerhető. E helyütt könnyen kimutatható volna a konkrét költészet módszerének egyoldalúsága. Ez azonban felületességet jelentene. Az e mögött rejtőző probléma nem intézhető el azzal, hogy polemikusán elutasítjuk a radikálisan és minden kerülő nélkül végső megoldásra törekvő módszert, (amely, mint minden radikalizmus, nagyon csábító). A szó, az összefüggéstelen szavak halmaza valójában — ha szabad így mondanunk — státust cserélt. A nyelv a mai napijg mondattani és grammatikai össze függésekből áll. Ezek az összefüggések történelmi és társadalmi szempontból eleve meghatározottak. Valamennyi szokásos beszédfordulat, egészen a legfenköltebb költészetig, lényegében ennek a rendszernek a modulációja. A rendszer olyasvalami volt, mint egy tükör, amelyben megőrizíhető a világ tapasztalása. Ez a rendszer most nyilvánvaló bomlásjelenségeket mutat. Vagy más szóval: ügy látszik, hogy az emberi tudat olyan helyzetbe jutott, amelyben a ta paszta la tokát és impulzusokat már nem lehet teljes mértékben azonosítani az eleve meghatározott rendszerrel. Eközben nyilván az szabadul fel, ami egyszerű megnevezésként fordul elő a nyelvben. Ezek a megnevezések visszaadnak valamit abból az energiából, amit eddig a kapcsolatok használtak el, és az egyes szó önmagában most valóban „konkrétabban“ jelenik meg, mint bármilyen mondattani ösz- szefüggésben. Ezek a bizonyos fokig summás megállapítások most csak azt hivatottak jelezni, hogy milyen módon beszélhetnénk konkrét költészetről, túllépve azon a relatíve szűk kereten, amelyben Gomringer és a brazilok bennrekedtek. Az ősök arcképcsarnoka mellett, ahol olyan szerzők neve fordul elő, mint Joyce, Gertrude Stein, Arp, Schwitters, Wallace, Stevens vagy Cummings, megemlíthetnénk itt még például a francia Que- neau-t, Tardieu-t, vagy Dufresne-t, a Nouveau Roman egyes jelenségeit, Németországban elsősorban Max Bense törekvéseit, Franz Mon és Hans G. Helms kísérleteit. (Az áttekintés önkényes, és csak arra akar utalni, milyen tágra lehetne szabni ezt a területet.) Mindezekben a kísérletekben közös vonás az, hogy már nem támaszkodnak irodalmi realizációkra az előre meghatározott mondattani rendszeren belül. Ez azonban nemcsak egyértelmű jelszerű partikula-maradékokra való redukálást jelent, hanem ugyanakkor — a felszabaduló alapelemek felhalmozódásával — új árnyalatok és jelentésmezők meghódítását is. Különösen szembetűnő ez Mon és — másképp — Helms esetében is. Mindamellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy itt miféle dilemma elé kerülünk. Mert a rendszer felbomlásával felszabaduló nyelvelemeik (az új jelentésárnyalatok is) e rendszeren belül nyerték el eredeti értelmüket. Hagyományos értelme ellenére használunk fel valamit, anélkül, hogy egészen ki tudnánk szakítani hagyományos értelméből. Ugyanakkor hozzá kell tennünk azt is, hogy ez az értelem az általános, a köznyelvi és a hivatalos szóhasználatban méé érintetlenül, konzerválva jelenik meg, és a lecsiszolódási folyamatot és a szétforgácsolódást egy majdnem hogy alexandriai mondattani és grammatikai purizmus gátolja. Hogy az irodalmi kísérletek ezzel szemben előrevetítik a jövő lehetőségeit vagy csak egy speciális dilemmát fejeznek ki, ez még teljesen nyitott kérdés. Csohány Kálmán: ELTŰNT IDŐK I u méhMémMh B M |Tj;| j3TT*TMBBf JOSEF V. SLÁDEK: NYÁR! ESTE Opdios esthomályban hálni tér a nap Felhők közül halványan csillog pár csillag. Becsukódtak a kelyhek lágy harmat szitál A kertben a kas felett az ág alszik már. VILÉM ZÁVADA: A TERMÉSZET ÖLÉN Mindenkinek egyformán zsong az erdő, de nem tárja ki titkát mindenkinek. Minden embernek egy dalt zúg a folyam, hogy mit mond habja, sokan nem értik meg. A mély folyó csendesen hömpölyög, szava nyugodt, bánatot tovakerget. Az illatos árnyú magas hegyek lelkedbe balzsamot csöpögtetnek. ŠTEFAN ŽÄRY: Szívek harca elcsitult, bús gond szendereg. Oly távoli az égbolt, csendes fény dereng. Az utolsó kis ablak most sötétül el; az egész föld nyugalmat és békét lehel. TRAKTOROS QAL Sok-sok levél van a fűzfán, ha szellő jön, megremeg. Vasból van az én paripám, véle szántok és vetek. Nincsen szőre, sem sörénye, s nem viháncol, rúgkapál. Benzint iszik, hogyha éhes, abrak nem kell néki már. A kelő nap már ott leli szövetkezetünk földjén. Jó ló, munkakedvve! teli, fáradtnak nem láttam én. Szorgosan végzi a dolgát, mégsem izzad sohasem. Jutalmul, hogy hűen szolgált, zászlókkal feldíszítem. FÜGEDI ELEK FORDÍTÁSAI
