Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-29 / 205. szám, szerda
6 (Molnár János felvétele) Reggel az ütlegelést meg könnyebbüléssel fogadta, legalább elkábítottak. Álomkóro- san botorkált ki az udvarra. Látta a katonákat. Fegyvereikben a neki szánt töltények már csak arra várnak, hogy meghúzzák a ravaszt. A kutya valahonnan előbukkant, mellészegődött és nem mozdult mellőle. A börtön kapuján egy csapat német katona jött be. A lány egykedvűen nézte őket. Váratlanul kivált a csapatból egy nagydarab szőke legény és odalépett Bozsenkához. Magához szorította, csókolgatta, megkínzott arcát. A legénynek le kellett hajolnia, a lány jóval alacsonyabb volt nála. A kutya éberen figyelte Walter mozdulatait. Mert ő volt a váratlan látogató. Zubbonyán véres nyomok maradtak, a lány vállától, kezétől. — El onnan! — rivalít rá egy tiszt. Walter szótlanul rázta a fejét. Zűrzavar támadt. Waltert el- ráncigálták, de ő közben erős taglejtéssel magyarázott, szitkozódott s igyekezett kiszabadítani magát erőszakos kísérői karjaiból. Bozsenka csak állt az udvar közepén. Nem tudta mennyi idő telt el. Hirtelen két oldalról megragadták, odavonszolták a kapuhoz, s egy rúgással kipenderítették az utcára. Hanzi, a farkaskutya követni akarta, de erélyesen visszaparancsolták. A lány elterült a járdán, majd fel- tápászkodott és szaladni kezdett. Véres arccal, szaggatott ruhában futott végig a városon, néha visszanézett, vajon nem üldözik-e. Tizenkét kilométer az út szülőfalujáig, máig sem tudja, hogyan tette meg. Menekült a halálból az életbe. Valahányszor eszébe jut a gyötrelmes kilenc nap, hálával gondol vissza Walterra, s az „emberséges“ farkaskutyára. Talán nekik köszönheti, hogy túlélte azt a poklot, s neve nem került a Homá Lehota-i emlékmű gyászos névjegyzékébe. tán megkínálta őket egy-egy kupica pálinkával. Senki sem vette észre, hogy iddogálás, tréfálkozás közben, amely a német tiszteket is szórakoztatni kezdte, átvettek az álarcosok egy borítékot is. — Most pedig takarodjatok, madárijesztők — korholta a lány az álarcos vendégeket. A borítékban igazolás volt Jano számára, meg néhány szerelmes szó. Bozsenka szerette volna már látni udvarlóját, de nem mehetett utána a hegyekbe, mert állandóan szemmel tartották. Karácsonyra derékig érő hó esett. Napokig tartott, míg a kivezényelt asszonyok, öregemberek elhányták az útról. A kocsma közelében egy házat lőszerraktárnak rendeztek be a németek. Éppen Walter állt őrséget a bejáratnál. A víg kedélyű osztrák legény fegyverét a hóba állította s úgy üres kézzel sétálgatott fel s alá. Észrevette, hogy Bozsenka az ablakból figyeli őt, odanevetett s néhány mókás tánclépést lejtett. Távolabb az úton feltűnt egy SS- tiszt. Bozsenka látta, amint közeledett, s integetett eleget Walternak, de a legény nem értette miről van szó. A dühös Hi tier-ivadék alaposan meglec- kéztetle Waltert. Ordítva osztogatta neki a parancsokat: Feküdj! Föl!, Békaügetés!, Bukfenc a hóban ... Aztán lenéző mosollyal tovább ment s magára hagyta a lihegő katonát. Bozsenka megsajnálta Waltert, kiszaladt hozzá és vigasztalta. Kezével veregette a havat a ruhájáról. A termetes osztrák le gény gyermekesen ellágyult. A felső úton ismerős alak tűnt fel. Bozsenka azonnal felismerte: Jano! Mozdulatlanul állt a lány, nem indult elébe, bár minden porcikája arra ösztökélte. De ha most Jano látta hogy Waltert tisztogattam a hó tói, vajon mit gondol? Tudhat ja, hogy csak színlelem vele a barátkozást. De megérti ezt Jano? Megbízik bennem? Amíg így évődött s nézte a közeledő borostás arcú legényt, hirtelen erős marok ragadta meg a karját: — Gyerünk! Mars előre! Hátrapillantott — hát az a feketeruhás tiszt állt mögötte, aki előbb Waltert egrecíroztat- ta. Két fegyveres SS-katona kísérte. Rángatták, vitték magukkal az apró lányt. Walter csak nézte, de mit tehetett? És Jano, ő is látta, nézte, mi történik. Rövidcsövű géppisztolya majd kiugrott a kabátja alól. De tudta, nem követhet el esztelenséget. A megfontolatlan tett az egész falu kárára lehetne. Állt elszorult torokkal, alig jutott lélegzethez. Bozsenkát a járási fegyházba vitték. Nem kérdeztek tőle semmit, csak belökték egy zsúfolt cellába. Belerúgtak, hogy jobban beférjen. A helyiségben huszonnyolc férfi volt. Csak állva fértek el. Mégis szorítottak annyi helyet a lánynak, hogy lekuporodva megpihenhessen. Mert csak aludni vágyott, nem tudni semmiről. De hamarosan felrázták, kiráncigálták a cellából és az utcán végigkísérték a Hlinka- gárda járási székházába. A tágas szobát SS-katonák és karszalagos gárdisták ülték körül. Egy civil hozzálépett a lányhoz, egyik kezével leszakította válláról a ruhát, a másikkal úgy arcon ütötte, hogy a lány nekirepült a falnak. Egy katona visszalökte a szoba közepére. — Ki küldi a csomagokat a partizánoknak? — Hányán vannak a hegyekben? — Ki az összekötő? Pattogtak a kérdések. Bozsenka csak állt, semmit sem értett. Erős harangzúgás töltötte be a fülét, rezegtette az egész testét. A cellában tért magához. Nagyon fáradt volt és végtelenül álmos. A következő napi pofozás már nem merítette ki annyira. Egyik napon, amikor ismét visszalökték a cellába, a fal Hősi emlékmű Nemeckán mellett vérben fetrengő embert látott. Felismerte a járás kommunista képviselőjét. Gyakran megfordult a falujukban is. Hozzáhajolt és ápolgatta. Másnap minden megismétlődött: a faggatások, a pofonok. Ha legalább szépen beszélnének velem, akkor válaszolnék. De így? Azt sem érdemlik meg, hogy rájuk nézzek, hogy szóba álljak velük — gondolta magában. ■ Egyszer, amikor egy pofontól elindult az orra vére s ő kezével töriilgette, az egyik tiszt rászólt a szolgálati farkaskutyára: — Hanzi, fogd meg! A borjúnagyságú kutya ott termett a lánynál, de nem bántotta. Csak nyalogatta a vért a kezefejéről. — Hanzi, Hanzi! — úszította a tiszt a kuiyát, de eredménytelenül. — Ez a kutya emberségesebb, mint ti vagytok! — tört ki a lányból a keserűség. A következő nap volt a legborzasztóbb. A szokásos módon kísérték a vallatóterembe. Ott bent, a szoba közepén az a képviselő állt, akit Bozsenka ápolt. Ruháját letépték, teste csupa véraláfutás. A lány szégyenkezve és Irtózattal félrekapta a fejét. Egy pofon visszalökte az arcát. — Nem tetszik? Most ápold! Most kedveskedj neki! — rivalít rá az egyik vallató. Bozsenka már nem bírt a lábán állni. Hatalmas körök káp- ráztak a szeme előtt, nagy vörös karikák, kisebbedtek, egész kicsinyek lettek, aztán csak egy pont maradt... Érdes simogatás térítette magához. Hanzi, a farkaskutya nyalogatta az arcát. A nyolcadik napon kivezették a börtön udvarára. Szemeláttá- ra agyonlőttek egy partizánt. — Ez vár rád holnap, ha nem beszélsz! — mondták neki. Az éjszaka folyamán Bozsenka tán ezerszer Is végiggondolta a sorsát. Szinte látni vélte magát a falu mellett földre zuhanni, mint ahogy a tegnapi áldozat rogyott össze. Ä falu úgy illeszkedik a völgybe, ahogy madár rakja a fészkét az ágak illájába. A magasba nyúló hegyek mögül estik késő reggel bukkan elő a nap, s amikor Csallóközben az uzsonnát eszik, már ismét az erdős magaslatok takarják el. Samo Chalúpka faluja ez, Horná Lehota. A Mor ho költője két lándzsás angyalt idéző hársfa alatt nyugossza örök álmát a dombolddli temetőben. De a fenyőillatos levegő ugyanaz, mint az ő korában volt. Mégis valamivel gazdagabb, telítettebb, újabb idők forradalmi szellemével. A falu közepén emlékmű áll. Két oldalán fekete márványba vésett hosszú névsor emlékeztet azokra, akik a „Mór ho“ hősi eposz szellemében cselekedtek, csaknem három évtizeddel ezelőtt. Csupa férfinév, de nem sok híja volt, hogy egy tizenhét éves lány, Bozsenka neve is odakerüljön... — Bozsenka, egy pofa rozspálinkát! — Akkor egész dézsával kellene öntenem — válaszol a kocsmároslány és csilingelő hangon neveti ki az elképedt vendéget. — 0, Bozsenka, Bozsenka — sóhajtozik egv férfi a pultnál. — Tessék, bátyó, mi az óhaja? — Csak az istent szólítgatom, de ha tudná, mire gondolok, mind h ketten elkárhoznánk. De milyen jó volnál — Ne bár’iódjék, egyedül is eljut a pokolba! A kocsmában mindig talál az or. ber kil apcsolódást, kitérést a >ndok elől, ha pedig a csapiáros olyan, mint Bozsenka, még fel is vidul. Az apró termetű, nagy szemű csinos lánynak mindenkihez van vidám szava, mosolya, érti a tréfát, fiatalos kedve betölti az egész kocsmát. Pedig lenne miért bánkódnia. Janó, aki jó fél éve egy egy korsó sfir ürügyén hosszú óráki; töltött a kocsmában, míg végül is bevallo*ta, hogy tulajdonképpen nem is kedveli a sört, csak a lány miatt jár el oda, Bozsenka Janója már vagy két hete a hegyekben van. Azóta mérhete‘'enül hosszúak a napok, s még hosszabbak az éjszakák. Oj vendég lép be az ajtón. — Bozsenka, megvan a felhatalmazásom! — kiáltja s amikor a lány mellette terem, ha- hotázva folytatja: — Jano engem bízott meg, hogy helyettesítsem, amíg ő távol van. — Akkor hát mehet is, szedje össze az üres poharakat! — pattan a válsoz. Az emberek nevetnek. Az új vendég eközben óvatosan megsúgja, hogy Jano jól van és arra kéreti Bozsenkát, hogy ilyen és ilyen névre zerezzen be hovatartozási igazolást. Mindennek úgy kell lefolynia, hogy senki se vegye észre, hiszen nem lehet tudni, ki kivel tart, ki kinek a megbízásából sőrözget, nevetgél, beszélget a kocsmában. Az ajtón két fegyveres német katona lép be. A rohamsisak el torzítja az arcukat. Feszült csend támad. — Záróra, mindenki haza! — jelenti ki az egyikük. De Bozsenka máris mellettük terem és hellyel kínálja őket. — Tessék egy pohár pálinka, ettől csak bátrabbak lesznek, és jobban meg tudják célozni a csúnya partizánokat. Tessék, Walter! A katonák haboznak. Járőrben vannak, ilyenkor tilos az ivás, különösen nyilvános helyen. De Walter, a fiatalabbik, nem soká kínáltatja magát. Elvégre ő most „otthon van“, a kocsmároséknál van a szállása. Pirospozsgás, vidám természetű, nagy darab osztrák fiú, Bozsenka mellett különösen jól érzi magát és szeret vele incselkedni. — Bozsenkától én pokoltűz is ki issza, — bókol a lánynak fülig pirulva. Záróra után Bozsenka pontosan megtudja a „felhatalmazott“ vendégtől, kinek is kell a hovatartozási igazolás, a lány pedig elmondja neki, hogy a német helyőrségnél mi újság, nem készülnek-e partizánvadászatra. A kocsmában sokan megfordulnak, elejtenek egy-egy szót, a lány sok mindenről tájékozódik. Néha Walter is elszólja magát az udvarlás hevületében. Másnap reggel Bozsenka még nyitás előtt kopogtat az evangélikus lelkész ablakán. Éppen arra megy a német hegyivadá szók parancsnoka és fejével felé bólint. Mintha tetszene neki, hogy a kocsmáros lánya már ilyen jókor a helyi Hlinka-gár- da elnökéhez megy látogatóba. — Jó reggelt, tiszteletes úr! Elnézést a korai zavarásért, de olyan álmom .volt az éjszaka, hogy rögtön el kell mondanom. — Hát csak mondjad, mit ál- n 3dtál, édes lányom? — Azt álmodtam, hogy istentiszteleten voltunk, de nem lent a földön, hanem valami erkély félén, magasan a hivők fölött álltam fehér ruhában és egy túl - világi zengő hang egyre biztatott, hogy énekeljek. Félve, vékony hangon énekelni kezdtem az Ave Máriát, s akkor mindenki elhallgatott. Az emberek áj- tatosan néztek az égre, és átszellemült tekintettel hallgatták a hangomat. " -- Lányom, hiszen ez üzenet, égbeli jelentés. Tudod mit, próbáid meg vasárnap, énekelj az istentiszteleten. — Nagyon szeretnék — mondta a lány. A lelkész örült a kora reggeli látogatásnak. Szívesen teljesítette a lány kérését, adott igazolást a megadott nevekre. Azt persze nem tudta, hogy két szökött katonáról van szó, akik otthagyták a szlovák hadsereget, s most azért kell nekik hivatalos papiros, hogy szükség esetén mehessenek az emberek közé, szervezhessék a németel- lenes mozgalmat. Miklós napján este záróra után három katonatiszt zörgetett a kocsmárosék ablakán. Bozsenka betessékelte őket a konyhába, ós egy üveg rumot tett eléjük. Súlyos léptek zaja b íllatszott az ablak alatt. Aztán elfojtott beszélgetés. Lánccsörgés. Mi ez? A tisztek fegyverük után kaptak. Bozsenka ajtót nyitott, s a küszöbön álarcos alakok jelentek meg. A katonák tüzelésre készen állnak. — Ez csak ilyen szokás nálunk — magyarázta a lány, azA Szlovák Nemzeti Felkelésről elnevezett üdülőközpont Jasnán, az Alacsony-Tátrában. (Molnár János felvétele) PETRIK JÓZSEF: 0/ O JE ÍSi Ma. /Al
