Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)

1973-08-29 / 205. szám, szerda

A SZABADSÁGHARCOS

Pataki Pál elvtárssa], a második világháború idején hazánk területén harcolt Petőfi partizánbrigád tizedesével, illetve törzsparancsnokával Hraničná pri Homáde-i otthonában beszélgettem el. Részben az életéről, részben a partizánbrigád harcairól volt sző. Az ifjú kori éveivel kapcsolatos kérdéseimre csak röviden, a gazdag élettapasztalatokkal rendelkező emberekre jellemző lényegretö- réssel, szinte tőmondatokban válaszolt.

— Miglécen születtem 1921- ben. Nyolcgyermekes földművelő csilládból származom. Nem tanultam ki semminek. Az iskolából kikerülve én is a mező- gazdaságban dolgoztam. 1942. októberében besoroztak katonának. 1944 februárjában kivittek a frontra, ahol rövidesen fogságba estem.

A Szovjetunióban új fejezet kezdődött Pataki elvtárs életében. Amikor megtudta, hogy a magyarok is részt akarnak venni a fasizmus leverésében és a háború mielőbbi befejezésében, partizánnak jelentkezett. Több hetes kiképzésen vett részt, s 1944. szeptember 19-én — tehát néhány héttel a Szlovák Nem zeti Felkelés kitörése után — Kozlov őrnaggyal, Grubics Zoltánnal, Fábry Józseffel és másokkal együtt már „repült“ is Szlovákia felé.

— Útközben két alkalommal is tüzeltek ránk a németek légvédelmi ütegei — emlékezett vissza —, azonban célt tévesztettek. így szerencsésen elju toltunk Banská Byst'ricáig, ahol ejtőernyővel értünk földet. Ott már vártak ránk a szovjet és a szlovák partizánok. Nekünk — mármint a Rákosi partizáncsoportnak, melynek egyik részle ge volt a Petőfi partizánbrigád — az volt a feladatunk, hogy átmenjünk a magyar határon, majd a hadvezetést és az iparvidéket nyugtalanítva minél több munkást nyerjünk meg a mi ügyünknek. Egyszóval: hogy harcoljunk a szabadságért.

Pataki elvtárs itt egy pilla natra félbeszakította beszámolóját. Láttam rajta, hogy „erő-, sen“ gondolkodik, de nem csodálkoztam, hiszen 29 év távlatából bizony már nehéz az eseményeket rekonstruálni. A továbbiakban nem is részletezte őket, csupán a leglényegesebbe két említette meg.

— A megérkezés után néhány napig többek között a zvoleni várban tartózkodtunk, majd Kozlov őrnagy vezetésével indultunk Fülek felé. Ott akartunk átmenni a határon. Persze ez nem sikerült. Erdők nem voltak, s fedezék hiányában vissza kellett vonulnuink.

Közben az egyik tanyafélén „la lálkoztunk“ két magyar csendőrrel. Lefegyvereztiik és elengedtük őket. Később egy Babi- nec nevű faluban tartózkodtunk. Innen jártunk akciókra. Bizony sok borsot törtünk a németek orra alá, s így nem csoda, hogy még aknavetőkkel is lőttek ránk . ..

Babinecről észak felé men tünk, s eljutottunk Čierna Le- hotára. Ebben a faluban a megérkezésünkkor már nagyon sok partizán tartózkodott. Voltak ott oroszok, szlovákok, magyarok és más nemzetiségűek. Én azonban sajnos, a magyarokon kívül másokkal nem tudtam beszélni, ugyanis sohasem tanultam nyelveket. Itt láttam Adler Károlyt először. Jól emlékszem rá, dús fekete szakálla és barna haja volt. Amikor a csoportjával egyesültünk, ő lett a parancsnokunk. Čierna Lehota-i tartózkodásunk idején több akcióban vettünk részt. Az egyik alkalommal például Stitník [ Csetnek) felé vonuló német csapatokat támadtunk meg. Máskor motorkerékpárokon közlekedő járőröket vertünk szét. Egy harckocsit is ártalmatlanná tettünk. Amikor a németek erősítést kaptak, ott kel lett hagynunk Čiernu Lehotát. A brigádunk kétfelé oszlott. Adler Károlyék északi irányba mentek, mi pedig Fábry József vezetésével kelet felé. Ettől az időtől voltam a parancsnok helyettese. Partizánjaink száma napról napra gyarapodott — főleg bányászok csatlakoztak hozzánk — s így a későbbiek so rán is több sikeres akciót haj lőttünk végre. Krásna Hőrká nál például aknával rongáltuk meg az utat, hogy a németek ne tudjanak közlekedni. Ezt kö vetően — néhány kisebb akció után a rudnoki fürdőt robbantottuk fel, ugyanis ott tanyáztak a nyilasok. Felsőlőkésen a németek ellen vívtunk elkeseredett harcot. Itt foglyokat is ejtettünk. Ekkor már december vége volt, s közel volt a front. Át akartunk rajta jutni, azonban éjszaka az erdőben egy magyar csapatra bukkantunk. A katonák dermedten ültek a tűz körül. Meg akartuk őket nyerni a mi ügyünknek, azonban nem sikerült, sőt a lemaradozó embereinket összefogdosták és kivégezték. A fronton végül is sikea’ült átjutnunk.

Elhallgatott, majd — mint akinek hirtelen eszébe jut valami — újra beszélni kezdett.

— Az egyik alkalommal — persze már a felszabadulás után — iskolásoknak számoltam be harcainkról. A gyerekek azt kérdezték tőlem, hogy mi lett a Felsőtőkésnél elfogott

KÍSÉRT MÉG A HÁBORÚ

1973.

VIII. 29.

Ha tudjuk is a fegyverekről, hogy veszélyesek, mégis nagymértékben vonzzák a férfiakat, korukra való tekintet nélkül. Némelyik szülő a jó bizonyítványért vagy más alkalomból könyv helyett fegyvert, rendszerint légpuskát ajándékoz csemetéjének, hogy azt hálára kötelezze. Közben a szülök megfeledkeznek arról, hogy a figyelmetlen fegy ver kezelés mennyi szerencsétlenséggel járt már eddig is. Nem is szólva arról, hogy a fiúk a légpuskát gyakran veszélyes robbanótöltényre szerelik át.

A fiúk, de még a felnőtt férfiak is gyakran olyan fegyverekhez és lőszerekhez ragaszkodnak, amelyek a második világháborúból származnak. A múlt héten a podkriváňi fut- ballpálya rendezése közben (lučeneci járás) régi lőszerre bukkantak. Az esetet még nem nyomozták ki teljesen, de minden körülmény arra mutat,

hogy a lőszerből Július Bobal 15 éves mýtnái (lučeneci járás) fiú vitt el titokban, aki a nyári szünidő alatt a Podkriváň községhez tartozó Brezovo-telep

egyik földművesének a teheneit legeltette. A lőszert a telep közelében bokrok alá rejtette.

Szombaton Július Bobalt meglátogatta 14 éves fiútestvére, Michal Bobal, egykorú barátjával. Milan Belkóval. július türelmetlenül várta a délutánt, hogy eldicsekedhessen öccse és barátja előtt, milyen csodálatos tárgynak a tulajdonosa. Alighogy kihajtották 3 óra után a teheneket a legelőre, Július előhúzta a bokrok alól a lőszert. Találtak egy darab vasat és azzal feszegetni kezdték a lőszert. Milan, aki távolról sem volt hős és sejtette a veszélyt, egy 20 méter távolságban álló 70 cm vastag bükkfa mögé rejtőzött. Egyszerre óriási robbanás következett be. Mind a két testvér a lőszer áldozata lett. Milan — minthogy a veszélyt nem becsülte le és elrejtőzött — életben maradt. A rendőrség tűzszerészei, akik a szerencsétlenség helyére siettek, a re- peszdarabok alapján arra következtetnek, hogy egy akna robbant fel. —6B—

AM fegyvereket rejtettek a falak

EGY PARTIZÄNPARANCSNOK EMLÉKEZIK

Pataki Pál

németekkel. Hál kérem, nehéz ezt megmagyarázni, mert a/, ember alapjában véve nem rossz. El is lebet valakit rontani, és meg is lehet javítani: Csakhogy... A foglyok olyan helyzetbe hoztak bennünket, hogy ez valamennyiünknek az életébe került. De mit tettek ok a mieinkkel? Tóth Józsefet Rozsnyón, Adler Károlyt Dobšinán előbb megkínozták, aztán kivé gezték. Tóth Gyulára, Bliick Jó zsefre és Sisólc Istvánra még most is úgy emlékszem, mintha ma is látnám őket. Nekik sem kegyelmeztek. Mátrai Lászlót Mecenzéfnél szintén ők végezték ki, és ők oltották ki Gru bics Zoltán. Löwei Dániel, Róth Béla és mások életét is.

Iratcsomót vett elő, majd egy fotókópiái.

— Nézze — mutatott az elől) bire —, ezt Fábry Józseftől kaptam. A Petőfi partizánbrigád névsora. 274 ember, s kö zülük nagyon sokan nem élték meg a felszabadulást.

A fotókópiáról már nem be szélt, azonban megnéztem. Egy Szovjetunióból érkezett levélről készült. A tartalma: Pataki Pál tagja volt a Rákosi partizáncsoportnak. A keltezés ide je: 1970. június 24. Az egykori partizán tehát az igazolást csak hosszú évek után, nemrég kér te a Szovjetunióból. Miért csak most? Hiszen hányszor gyalogolt esőben, sárban, hóban, szélviharban, hányszor töltötte az éjszakát a szabad ég alatt, hányszor nézett szembe a halállal, és hány fasisztát küldött a másvilágra azért, hogy sza badon és békében élhessünk! . . . Igazán büszke leheteti volna rá, neki azonban sohasem jutott az eszébe az érdemeit szá montartani.

Amikor életének a felszabadulást követő részéről érdek lődtem, csak ennyit mondott: Dolgoztam és építkeztem. Ké sőbb tette hozzá, hogy egy ideig gazdálkodott, aztán asz talossegéd volt Košicén, s most már húsz éve traktoros. Nagyon sokat beszélt viszont a társadalmi rendszerünkről, mely mindenkinek jólétet biztosított, a munkáról, az emberekről és mindenről, ami az életben szép és jó.

Néztem a napbarnított arcú embert. Szemem végigsiklolt a munkaruháján, mely kékebb volt, mint az ég, majd a tenyerén, melyet feltört a villanyéi, s közben eszembe jutottak szavai: „...nem tanultam ki semminek, ... harcoltunk a szabadságért, ... dolgoztam és építkeztem“. Több rejlik bennük, mint amennyit valójában jelentenek. Egy egész élet, melynek hordozója egy kiváló erkölcsi tulajdonságokkal rendelkező egyéniség.

TOZSER LAJOS

A felkelés városának, Banská Bystricának főtere

(ČSTK — Babjak felvétele)

Ilynek Kolik hatalmas terme tű, de csendes hangú ember. Egyedül és »igen szomorúan ól lubetovái (zólyomi járás) otthonában. Szomorúságának oka, hogy nemrég meghalt hűséges felesége, aki két gyermekükkel akkor is itt tartózkodott a családi házban, amikor Hynek Kolík nem jöhetett haza, mert partizán volt. Méghozzá parancsnok — 50 000 korona volt kitűzve fejére. A falu lakosai azonban mind a partizánokkal tartottak. Csak egyszer címzett valaki egy feljelentést a német parancsnokságnak, szerencsére azonban nem jutott el a levél a címzettnek. A két gyerek (fiai) azóta felnőtt lett — az egyik itt a faluban, a másik Bratislavában ól.

Kolík elvtárs napjai csendesen telnek: nyugdíjas. Már öt éve. Utoljára a Magasépítő Vállalatnál dolgozott mint építésvezető. A Banská Bystrica-i vállalatnak húsz évig volt az alkalmazottja. Hogy munkáját jól végezte, azt a „Példás d.ol gozó" kitüntetés elnyerése is bizonyítja. Még büszkébb leihet azokra a kitüntetéseire, melyeket a harcokban szerzett érdemeiért kapott. Ezek közé tar tozik a Szlovák Nemzeti Felkelés I. osztályú érdemrendje, melyet 1945-ben veit át. Továbbá a Csehszlovák Partizán Harci Jelvénye, az SZNF 25. évfordulója alkalmából kapott kitüntetés, a Jegorov-brigádban való részvételéért kapott oklevél stb. Egyik oklevelét 1948. június

5-én az akkori nemzetvédelmi miniszter, f.udvik Svoboda had- sereglábornok írta alá.

Megmutatja az elismerést, megbecsülést jelentő okleveleket, érmeket. Az egyik érmet néhai édesapja iránti tisztelete jeléül annak bekeretezett fényképe alatt helyezte el. A régi iratok közül előkerül 1099. számú partizánigazolványa is. Az ereklyeként őrzött írások közt orosz nyelvűek is akadnak. Egyik-másik titkos iratot kezébe véve önkéntelenül is megjegyzi: .

— Ha ezt annak idején megtalálták volna nálam, az életemmel kelleti volna fizetnem érte.

Az egyik megbízólevelet 1945. március 17-én az SZLKP Központi Bizottságának Irodája ál lította ki. A megbízás szerint Hynek Kolíknak a Garam környékén különleges feladatot kellett végrehajtania: segíteni a szovjet katonák átvonulását és a helységek átadását a csehszlovák népi szerveknek.

Beszélgetésünk elején szűkre szabja a szót, de az emlékek idézésével megered a nyelve. Alig tudom követni a nem éppen időrendben felidézett esei- m én y eket.

— 1941-ben három teherautónyi lőszer és fegyver volt befalazva ebben a lakásban — mondja elgondolkodva. Orem- lázról szereztem, ahol építke zést vállaltam annak idején. Egyszer meg röpcédulákat szállítottam az autómmal — három hatalmas csomagot. A keleti frontra kellett volna eljuttatnunk a titkos anyagot, mely arra szólította fel a katonákat, hogy ne harcoljanak a szovjet hadsereg ellen. Akkor elfogtak a katonák, de a csomagokat még sikerült elrejtenem. Igaz, a kocsimat többé nem használhattam, mert leplombálták. 1944-ben már augusztus elején fegyvert szállítottam az ejtőernyősöknek, a jegorovisták- nak. Főleg gépfegyvereket és pisztolyokat. Ebben a munkában közreműködtem Motovský és Krška elvtárssal. Augusztus 29-e előtt 6—7 nappal már tudtam, mikor tör ki a felkelés. A kitörés napján Banská Bystri- cán voltam. Azonnal kimentem a hegyekbe a szovjet elvtársakkal. 1944-ben a Banská Bystrica-i I. Forradalmi Járási Bizottságnak is tagja voltam.

Érdekes és izgalmas történetet elevenít fel 1945 márciusából. A hegyekben sítalpakon indult felderítőútra, de egyszer csak több oldalról fegyvert fogtak rá. Román partizánok fogták el, s magukkal vitték a hrončoki vezérkarhoz. Beszélni nem tudott velük, mert nem értették egymás nyelvét. Elhatározta, ha minden kötél szakad,

az utolsó golyóval saját magát öli meg, de partizántársait nem árulja el. A román parancsnok azonban étellel és itallal kínálta. Ráadásul maga is fogyasztott mindkettőből, hogy lássa: nem akarják őt megmérgezni. Egy szovjet tiszt is megjelent a parancsnoknál, s a partizánok jelszavával fordult felé. Ekkor már biztosra vehette Ilynek Kolík, hogy jó helyen van. Egy órán belül telefonösszeköttetést hoztak létre közte és parancsnoka, Kalicsenko elvtárs között. A saját politikai tisztjével is beszélgethetett. A románoktól kétezer darab kenyeret, két métermázsa kolbászt és dohányt kapóit egysége számára. Erre pedig nngv szükségük

Ebben a sapkában és szarvasbőr kabátban harcolt Hynek Kolik a Szlovák Nemzeti Felkelés ben. Ma vadászni jár benne.

(A szerző felvétele)

volt, hiszen már az utolsó lovukat és tehenüket is levágták, mert minden élelmük elfogyott. Ezután egységük (melyben csehek, franciák, jugoszlávok és más nemzetiségűek is voltak, összesen mintegy 450-en) átment Čierny Balogra, és együtt harcolt a román partizánokkal. Kolík elvtárs öli—70 ember parancsnoka volt.

Közben a faluban, ahol a családja élt, szintén sok megpróbáltatásban volt részük az embereknek. 1945. február 12-én három embert fel is akasztottak a németek: egy bujdosó

partizán szakaszvezetőt és a Durčík testvéreket. A fivérek nem is voltak partizánok, de találtak náluk valamilyen hadianyagot. Egy nappal később a község összes 16—60 éves fér- fiát elvitték Novákyra. Onnan a legtöbbjét Németországba is elhurcolták. Mintegy hatan sohasem tértek vissza.

— Kolík elvtárs élete mikor forgott a legnagyobb veszélyben? — kérdezem.

Nem soká gondolkodik a válaszon:

— Amikor Strečnónál vissza kellett vonulnunk — mondja sóhajtva. — Bizony akkor élűiről is, meg hátulról is tüzelte« ránk. Egyszer meg is sebesültem. Egy jugoszláv orvos varrta be a fejemen a sebet. Egyik harcostársam el is esett. A kezét érte találat és elvérzett.

A sok kitüntetésen, érmen kívül szarvasbőrből készült kabátja és sapkája is naponta emlékezteti Hynek Kolíkot az egykori eseményekre.

— Ebben a sapkában és kabátban jártam a hegyeket, ebben harcoltam végig a felkelést — mondja.

Ma vadászni jár benne, de egyre ritkábban. Betegsége miatt a közéleti tevékenységbe sem tud már úgy bekapcsolódni, mint régebben. A kommunista párt gyűléseire azonban rendszeresen eljár. Ezenkívül tagja az AHSZ járási bizottságának, a szövetség helyi szervezetének pedig tiszteletbeli elnöke. Olykor meghívják fiatalok, hogy beszéljen nekik az egykori harcokról. Ennek Kolík elvtárs nagy fontosságot tulajdonít, mert szerinte a mai fiatalok a harcok résztvevőinek elbeszéléseiből jól kiegészíthetik a történelemórákon szerzett ismereteiket. Fontosnak tartja, hogy az utókor örökké emlékezzen a Szlovák Nemzeti Felkelésre.

FÜLÖP IMRE