Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)

1973-08-26 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó

IVAN IZAKOVIČ: *

11 az ősz. Ebben a században

a negyvennegyedik, amíg élek,

\ f emlékezni fogok rá .. . Remélem, hogy emlékezhetek, Üsz, ha nem lenne gyümölcsöd, amit sohasem sajnálsz tőlem, be kellene vallanom, hogy tudj’ isten, nem szeretlek túlságosan. Különösen nem a saradat, az esőidet, a ködjeidet, a nedvességedet.

Eg, minket siratsz-e? Korai még! — szerettem volna odakiáltani neki. Vagy talán a

fejem fölött mozdulatlanul csüngő szennyes felhők sohasem akarnak többé továbbmenni, lehetséges-e hogy itt, ezen a pár négyzetkilométernyi területen, szeszélyből vagy valamiféle törvényszerűség folytán éppen itt kell megszabadulniuk minden víztől, amelyet valahol egymástól távol, éhesen felittak, hogy aztán már sohase szűnjenek meg izzadni a cseppeknek ezt a hideg függönyét, amely sűrű, akár az augusztusi málnabokor?

Kezdetben úgy látszott, hogy a felderítők szerepét betöltő apró cseppekből hiányzik a magasságoknak az a hidege, amelyből érkeznek. Élvezettel szegtem hátra a fejein, és hagytam az arcomba, a repedezett ajkamra hullani őket, mint gyengéd vizi masszázst.

Mindez azonban csak nyitánya volt egy hatalmas szimfóniának, amelynek a fináléja még nem volt megkomponálva.

A derékszíjamról sietős mozdulatokkal lekapcsoltam az ócska köpenyt, a tartószíjat gyorsan zsebre vágtam, a köpenyt kiterítet- tem a szélbe, aztán a fejemre borítottam. De nem tudtam vele zöld ágra vergődni. Az egyik oldalon a földön húzódott, a másikon még a combomat se takarta el. A fő, hogy vételeztük, és hogy elmondták, miképp lehet belőle kényelmes, csuklyás köpenyt csinálni. Meg azonban nem mutatták, és most az istennek se tudok rájönni. A madzagdarabka is, amelynek a sarkokat kellene ösz- szefognia, természetesen hiányzik. Nyomban rá megállapítottam azt is, hogy régen lehetett vízhatlanítva, mert az esőcseppek nem peregtek le a felületéről, ellenkezőleg, beleivódtak.

A látóhatárt sűrű kék függöny takarta el. Egyetlen hiba, egyetlen szakadás, rés nélküli függöny volt ez. Az öreg jegenyefenyő sűrű, szétterülő ágai, amelyek védelmére bíztam magamat, készségesen felfogták a víz első lökéseit, a szomszédos erdeifenyők minden megerőltetés nélkül számtalan esőcseppet szúrtak fel tűleveleikre. A lyukas fedél a fejem felett azonban nem bírta ki ezt a bombázást.

Egyhangú suhogással hullottak a földre az esőcseppek ezrei, tízezrei, víz literszámra. A föld már nem bírta befogadni, a fű, a moha, a bokrok, a fák már nem győzték inni, fulladoztak, védekeztek ez ellen a víztömeg ellen, igyekeztek megszabadulni tőle, elküldték amoda le, a völgybe.

Igaz is, vajon arra ott, ahol a mi völgyünk egy másikba torkollik, és az később megint kitárul, hogy a lejtőin szétterülhessen a város, ott, ahol véget ér a táborunk fölött születő patak gyors, de rövid útja, vajon ott valahol is őrt áll-e egy hozzám hasonló alak, azzal a különbséggel, hogy ő ellenség, s vajon éppúgy bámulja-e némán az esőt, vagy elbújt a szélső ház legközelebbi eresze alá, és szélmentes, száraz helyen várakozik, amíg fel nem váltják?

A hideg víz nem csökkenő áramától mosott kezem megérezte a fokozódó hideget. Megörültem neki, amikor észrevettem, hogy a puskapucoláskor használt vazelin védi a hüvelykujjamat a nedvességtől. Hm, nem fogja a víz. Legyőztem a kísértést, hogy beletöröljem a nadrágomba, és figyeljem, fázik-e majd.

Tudtomon kívül, úgy, hogy tulajdonképpen fel sem fogom, mire nézek, mereven

* Részlet a szerző azonos című regényéből.

bámulok a földre. Mi kötötte le annyira a figyelmemet? Akaratlanul is észrevettem, hogy a bakancsom körül egy kis barna kígyó tekergőzik, s hogy egy befejezetlen, rossz helyen ásott lövészárokban állok, amelynek hátsó fala lecsapolja a hegyoldal egy darabját. A bakancs a bal lábamon elzárta a lövészárok falán lassan lecsurgó víz útját. A zavaros víz az akadálynak ütközve visszafordult, megállt, elkezdte kíváncsian körülnyaldosni, megpróbált behatolni alája is, de minden látható eredmény nélkül, épp ezért megállott, hogy erőt gyűjtsön egy újabb kísérletre, legyőzni azt, vagy megkerülni. Ahhoz még túlságosan gyenge volt, hogy megijedjek tőle, és megnyissam előtte az utat. Véletlen lett volna, hogy észrevettem? És makacsság, hogy inkább kockáztattam egyetlen cipőm átázását? Erre nem is gondoltam. Tulajdonképpen nem gondoltam semmire. A tócsa egyre nőtt. jobb lábammal sikerült vigyázva egy kevés agyagot és tűlevélzetet kaparnom a sarkamhoz, arra a helyre, ahol egyre láthatóbban fenyegetett, hogy a víz csakhamar utat tör magának a fogságból. Játszadoztam vele, ellenkezve ingereltem, ellenszenves volt nekem a csökönyössége, a nyakassága, az a meggyőződése, hogy az idő neki dolgozik. Éppen ezért nem akartam meghátrálni előle.

A figyelmemet buborékok kötötték le, amelyeket heves topogásom varázsolt a tócsa felszínére. Az esőcseppek megdagadtak, megnehezedtek, és további észrevétlen mel- lékfolyócskáit képezték a tengeremnek, amely minden irányba nyújtogatta csápjait, fáradhatatlanul keresve a csapdából kivezető utat.

Én szamár, ha a bakancsom átázik, mit húzok a lábamra? Másik cipőm nincsen.

Hirtelen kirántottam a lábamat a vízből, és kiugrottam a lövészárokból. Leguggoltam a szélére, és kimeresztettem a szememet, hogy lássam, mint könnyebbül! meg a víz, milyen sóvárgással vetette magát a kis gátban támadt résbe, amely olyan sokáig ingerelte, milyen haragosan tépdeste a gát széleit, amelyek megpróbálták fogva tartani. Csak sietett előre, nem tudva, hogy útja nemsokára véget ér, hogy a lövészárok falába ütközik, ahonnan nincs többé menekvés.

Látod, ostoba, hiába erőlködtél. Körül kellett volna először nézned, hogy van-e valamiféle kiutad, és csak utána erőlködnöd, felhasználva az első alkalmat a szökésre.

Csak most ébredtem tudatára, hogy az alkonyat már elvesztette hiábavaló küzdelmét az éjszakával.

De az eső csak esett egyhangúan tovább. Vajon csupán az időváltozást, az őszi esők uralmát bejelentő előjáték volna ez? Az igazi nyári, augusztusi zivatarokat mindig nagyon szerettem, még azokat is, amelyek a határban lepik meg az embert. Mert azért, hogy készületlenül érve bőrig eláztatják, kárpótolják az égbolt soha nem látott színes palettájával, a nedves, meleg föld utolérhetetlen szagával és az átszűrt levegő selymével. Az éjjeli viharoknak is örültem mindig, különösen akkor, ha az ég sötétjét csapkodó fényszórók koncertje jelezte közeledtünket, reflektorok vakító ostorának rövid suhintásai és dörgő üstdobok egyéni ritmusa, meglepő belépésekkel és végtelen visszhanggal.

Valahol a láthatáron egy vérvörös villám mintha elektromossággal töltötte volna meg a levegőt, egy másik szemmel láthatóan megrázta a láthatárt a távoli hegyek láncolata fölött, hogy aztán áthatolhatatlan sötétségnek adjon helyet. A következő dörgő villámcsapás nem sokáig váratott magára. Morajló zaja lustán hömpölygött át a i/ölgyeken, a visszhang megsokszorozta, eljátszadozott vele, míg a szomszédos völgyben húga karjaiba nem vetette, ahol valószínűleg végleg szilánkokra töredezett a Tompa-hegy sziklarepedéseiben.

Ez az ördögi koncert mérhetetlenül hosz- 5zú, kifejező szüneteivel a bizonytalanság, tz idegfeszültség meghatározhatatlan érzését

keltette bennem, valami veszélynek, álnok- nak az előérzetét. És ettől a nyomasztó, szorongó érzéstől már nem tudtam szabadulni. Abban reménykedtem, hogy elmúlik majd az égi nehéztüzérséggel együtt, amely egy taracküteg erejével óriási élvezettel csapkodott egyre közelebb hozzám, mintha tüzérségi válaszfalat akarna körém vonni.

Átkoztam azt is, aki kitalálta ezt az értelmetlen, meddő ácsorgást az éjszakában, amikor egylépésnyire se látni. Hiszen, ha a németek akarják, úgyis elkapnak, egyszer itt kiszagolnak bennünket, s eljönnek egészen idáig. De végtére is, ilyen időben, éjszaka, biztosan nem jönnek. Ki csavarogna éjszaka az erdőben, ha nem muszáj neki?

Nem szívesen teszek olyasmit, amiről meg vagyok győződve, hogy nincs értelme. De semmit se tenni, és ugyanakkor tudni, hogy annak sincs értelme, még rosszabb. Mint tegnap is. Egész nap. Én harcolni jöttem ide, nem órák hosszat merőn bámulni a völgybe, hogy időben a nyakunkba szedhessük a lábunkat, ha valami... Az ember a végén imádkozni kezd, hogy ezt az undorító egyhangúságot törje meg végre azoknak az érkezése, akiknek egyszer úgyis el kell jönniük, egyenesen hívja, szólítgatja őket, érjen már egyszer véget ez a várakozás, hogy megpillanthassa őket az út nedves, szürke szalagján, amely tétovázón tekereg ide-oda a környező lejtők szorításában, egy patak szeszélyes cseleitől vezettetve.

Csakugyan, hogy is jönnek majd? Gyalog vagy autókon? Dehogy gyalog, biztosan teherautón jönnek, kényelmesek azok, vagy csak egyszerűen van nekik, hát miért ne használják?! Legalább nem fogom tudni, hogy tulajdonképpen hányán ülnek a ponyva alatt. Amott lent már napok óta jelent meg emberi láb. És vajon egy 1 szempár, amelyre sok tucatnyi életet b ki tudná-e kémlelni a közelgő veszedi el tudná-e odázni a katasztrófát? É lesz éjszaka, ilyen esőben? Ö, csak lopakodó, közelgő veszélyt megsejtsem, megneszeljek valamit, hogy még időbe süthessem a puskámat, riaszthassak, i kiilbessek. Az őrt mindig elsőnek kell tézni. Bár iehet, hogy nem botlanak 1: hogy elkerülnek. Mit csinálok, ha csí élem túl? Hová leszek? Keresek maj< másik szakaszt, vagy hazatérek?

Reszkettem a hidegtől, és csak nag} feszítéssel gyűrtem le ✓ ásításomat, n szájjal, zárt állkapoccsal, engedve, hoj gaim szabadon vacogják a dühös stac Tudtam, hogy minden védekezés hiáb ha az egyik oldalon lehúztam az e penyt, a víz a másikon hatolt be, mine jelen volt, a levegőben, a ruhámban, . temben, a géppisztolyban, a kezemb szememben, sőt úgy rémlett, hogy a ti ben is tengernyi a víz. Nem tudtam nem adtam volna azokban a végtelen ŕ percekben azért, ha egy kunyhóban 1 tűz mellett levetkőzhetek, ki-rýújtózk tok, megszárítkozhatok, megtörölhe szememet, fülemet, orromat, nyakama tamat és mindazokat a helyeket, ahol, a szemtelen legyek, csiklandós, hide^ cseppek ültek. Elővettem a már régen vés zsebkendőmet, hogy legalább az an megtörüljem vele, ám elgémberedett i közül a földre hullott. Lehajoltam, hog vegyem, és csak úgy találomra kezdte pogatózni magam körül. — A fene meg! — émelyegve, undorodva károi am és köptem egyet, a kezem vakond ba akadt, de az már nem is föld vol nem egy kupac síkos tömeg, amelytől és nem tudtam megszabadulni, hiába gettem ujjaimat a vizes mohába.

Az eső szakadt. Szó szerint. Ha ni volt olyan, mint a nagymamánál, a r mellett, a zsilipek zuhogója, a megser tőn korbácsoló kemény, súlyos víz: amely nekünk, városi gyerekeknek a i nő nyári hőségben tökéletesen helyetti te a zuhanyt, és ütéseivel hatalmas é tét szerzett, ez a záporeső kezdett rá delmesen hasonlítani. Akkor nyáron hallgatag, kitartó ellenféllel harco olyannal, aki tudatában van a maga nek, túlsúlyának, de mégsem" tesz ne gessé bennünket, nem tér ki előlünk taktikázik, nem csal. Ha pedig elteltül le, elmehettünk ...

Ennél talán már csak a havas eső szenvesebb. a hideg, piszkos latyak, a nek a nyirkossága és hidege az emlx

František Kráľ: DICSŐ NAP