Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-26 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
neun áradt íztak, »Imet, s mi azt a csak .n el- nene- elin- elém, k én I egy erő- yitott y fo- catót. ivaló, sőkö- eniitt i tes- }<n, a dőm- , mit osszú )bogó □dha- :em a L há- akár eső- ned- :omat jjaim y fel- n ta- egye nkod- íúrás- hanem töröljön is lalom imisí- iugár, ekke- isítet- veze- 'esze- erős, ltunk, arejé- /etsé- nem k veellen- mely- nr ruháján is átfurakodik egészen a csontig. Hiszen nemsokára azt is megérjük, vigasztaltam magam. Ha persze egyáltalán megérjük. Tél. Legalább minden víz befagy. Jobban akkor se fog hűteni. Csak a lábunk fázik majd. Ja], de a közünk is. Meg az orrunk... És a bolondozó szél kergette esőcseppek egyre szemtelenebbek lettek, nagy kedvvel csapódtak nekem, és beivódtak viseltes katonazubbonyomba, amelyet a nyáron, a kaszárnyában büszkén vételeztem, és szívesen is hordtam, mert úgy éreztem, hogy igazi partizán vagyok, több másoknál, és ezt látni is rajtam. A civil ruhának és az uniformisnak ez a vad kombinációja nekem nagyszerűen megfelelt. Ostobaság, ha a viharkabátot hozom el hazulról, azt a zöldet, az impregnáltat, amelyet Jožo anyja varrt, az igen. De ki hitte volna, hogy ez ilyen sokáig eltart? Kellett nekem a kaszárnyába rohannom. alighogy a mozgósításról szóló hirdetmény a kerítéseken megjelent? De mit papolok. odamentem volna úgyis. Abban a fejetlenségben senki sem ellenőrizgette, hogy tulajdonképpen hány éves vagyok Csak hát ki gondolta akkor, hogy eljön majd az október meg a november is, és hogy a mi felkelésünk, ez a különös háború, ha egyáltalán háborúnak nevezhetjük, még nem ér véget? Az első napokban másról sem esett szó, csak arról, hogy az oroszok repülőgépekkel egész divíziókat dobtak át hozzánk, hogy a Kárpátokat úgy átugrották, mint a pinty, hogy a front már Eperjes előtt van, hogy már közelednek, már csak eg^ ugrásra vannak, és ehhez hasonlókról. Erre mindjárt valamiféle Keleten történt árulásról kezdtek hírek keringeni. Eleinte vigasztalgattuk magunkat: semmi az, segítünk mi magunkon, van magunknak is fegyverünk, a kaszárnyákból, és az égből is hull, kitartunk. Fuj, ha Duro hallaná, azon röhögne, hogy már úgy szitkozódom, akárcsak ő. Hogyne szitkozódnék, amikor eszembe jutott egyesek okos vigasztalása, hogy hát, ha behúzódunk a hegyekbe, oda svábok nem mernek utánunk jönni. Az áml Nézd csak meg őket! Hát a Szahara, a Kaukázus, a Fekete-tenger? mindegy ezeknek, hol harcolnak. Az, ami felülről ömlött a földre, az már nem záporeső, nem felhőszakadás, nem monszun, tornádó, hanem vízesés volt, parttalan áramlás, mintha egy óriási tölcsérrel arra a helyre lett volna összpontosítva, amelyet nem hagyhattam el. Lehet egyáltalán valahol a világon még ennél is több víz? Ennél már a dzsungelben sem lehet rósz- szabb. 0, hiszen tanultuk is, melyik az a hely, ahol a világon a legtöbb a csapadék! Hol is volt csak? Kutattam az emlékezetemben, de nem és nem bírtam rájönni. Aha, ha jól sejtem, Szumatrán, Várjunk csak, vagy a Hawaii szigeteken? Amikor a földrajzosunk ezt elmondta nekünk, nem akartunk neki hinni. Hawaii — hiszen az a földi paradicsom, pálmák, tenger, nők, napfény, örökös nyár, hiszen ott nem is eshet az eső, méghozzá a legtöbb a világon. Tenger ... Isten tud ja, meglátom-e valaha. Azt hiszem, de előbb túl kell élni ezt itt... ezt az egészet. És miért ne élném túl? Egy kis szerencsével és óvatossággal? ... Ha pedig majd véget ér, megkérdezik tőlem, mit akarok érte, mivel hálálják meg, mit szeretnék, és én azt mondom nekik: Uraim, én semmiféle medáliát nem kérek, se trafikot, amilyen a nagybácsimnak van, aki az első világháború után kéz nélkül jött haza Oroszországból, nem, semmi ilyet, én valami különlegeset, de nem teljesíthetetlent kérek, és megmondom nekik: gyógykezelésre akarok menni, jókora reumát szereztem a hegyekben, igen, kedveseim, gyógykezelésre akarok menni, gyógykezelésre kell mennem, de nem valami fürdőhelyre, Pösténybe vagy Teplicre, mert az én esetemben nemcsak gyógykezelésről van szó, hanem szeretném magamat tisztességesen ki is aludni, jóllakni, és megmelengetni a csontjaimat, küldjenek valahová a tengerhez, hiszen én semmi mást ezen a világon nem akarok, csupán untig heverészgetni a forró homokon, a szememet résnyire behunyva, a szempillák alól nézni abba az izzó narancsba az égen, egészen a megvakulásig, és aztán úszni egyet a kék tengerben. Megrázkódtam. A metsző hideg visszazökkentett a valóságba. Ö, tenger, a bakancsaimban is ott a fiókintézeted. 0, cuppog, akár — akár mi? Elgondolkoztam. Hasztalanul próbáltam újra magam elé varázsolni a Szahara aranysárga homokját, a perzselő napot, a szomjúságtól kiszáradt torkot, semmi se használt, láttam ugyan mindent, de a képzet túl gyenge volt, nem melegített... vítése visszhangzott a völgyekben. Elszabadult a pokol... Akkoriban már sok borsot törtünk a németek orra alá. Ez aztán végül úgy feldühösítette őket, hogy összevont túlerővel egyszerre három oldalról támadtak reánk. Erősítést várva, és hogy a németek ne tudjanak minket bekeríteni, állandó harcok között egy szűk kárpáti völgyben vetettük meg a lábunkat. Parancsnokságunk egy kis falucskában az erdészlakban rendezkedett be. Mint egy páncéltörő szakasz parancsnoka azt a parancsot kaptam, hogy a falu előtt az út két oldalán helyezkedjem el ágyúimmal és készüljek fel u támadó német harckocsik előretörésének méltó fogadására. Miközben a parancsolt helyen sebbel-lobbal felállítottuk ágyúinkat és azokat úgy ahogy hirtele- nében leszabdalt gallyakkal álcáztuk, máris tüzérségi tüzet kaptunk. Rövid idő múlva hirtelen tűzszünet állt be — és már fel is hangzott a nehéz német harckocsik közeledésének hátborzongató dübörgése. Nehéz tankmotorok pokoli zúgásától visszhangzottak a hegyoldalak. Eközben történt, hogy egy patak menti vén fűzfa mellett térdelve, ágyúim között a látcsövemmel figyelve az előteret, közvetlen mögöttem egy elfojtott izgatott hang szólalt meg. — Hadnagy úri főnnek ám a tankok! Hátrafordulok — hát zilálva Sluka őrvezetőm hasal mögöttem. — Janko! Hát te mit keresel itt? Nem megmondtam, hogy maradj az ágyúvontató lovainkkal a faluban? Azonnal szaladj vissza a lovakhoz! De, ha már itt vagy: nesze, itt ez a gyűrű. Ha itthagyom a fogamat, legyen gondod rá, hogy ez eljusson a feleségemhez. Azzal lerántottam ujjamról a_ arany pecsétgyűrűmet és egy gyorsan előkapart papírra felírtam a címet. — Most aztán ám fuss vissza a emmiféle statisztika nem mutatja ki pedig az volna az emberiség valódi, élethű „fotográfiája" — hogy vajon hány százaléka az embereknek az olyan, aki mindenkor és minden körülmények között állhatatosan betartja a becsületesség írott és íratlan törvényeit, szabályait. És vajon hányán vannak az olyanok, akik csak olyankor becsületesek, amikor — ilyen-olyan okból — más magatartás ésszerűtlen. Vagy mert túl nagy a lehetősége annak, hogy becstelenségük előbb-utóbb kitudódik . . Nos, történetem egy olyan fiatalemberről szól, akinek valóban becsületés magatartása megérdemli, hogy azt szóvá tegyem A Szlovák Nemzeti Felkelés idején történt 1944 őszén Kelet-Szlo- vákiában, a Dukla-szoros vidékén. A vadregényes vidék, az őszi színpompájukban díszlő erdők, hegyek-völgyek mély csendjét, romantikus nyugalmát dübörgő-mo- rajló harci zaj váltotta fel. Ágyúk dörgése, fegyverropogás, tankok csikorgó zakatolása, gránátok sülovakhoz! Vigyázz magadra — és rájuk! Isten veled! Janko zsebébe gombolta a papirost, ujjára húzta a gyűrűmet. Szótlanul megszorította a kezemet és kúszva-futva eltűnt a falucska szélső szegényes házai között. Aztán kitört a pokol. A völgyben kanyargó köves kocsiúton egymás mögött előbukkant egy kanyar mögül három vastagpán- célú német Tiger-tank. Tulajdonképpen csak az első páncélos látszott, a mögötte jövőket nagyrészt elborította a felkavart sűrű porfelhő. Ágyúim, mögöttük kipróbált öreg tartalékosaimmal, vezényszó nélkül is azonnal megnyitották a tüzet. Fülsiketítő ágyúdörgés, lövedékcsattogás közepette a gránátot gránát után zúdították gyors egymásutánban a Tigerekre ... És mi lett Jankóval? Csak később tudtam meg, hogy a csata folyamán a falut oldalról is támadó német gyalogság fogságába került. Lovaimmal, embereimmel együtt. Szegény, szegény Janko! Valahogy talán majd csak megússza ezt is a sokat próbált fiú — reménykedtem magamban. Az új tavasz végre meghozta a végleges győzelem napját, végleg összeroppant a náci hadigépezet. Újra örülni lehetett a virágba boruló fáknak, kerteknek, a jogaiba lépő új, békés életnek, az építő munkának. Egy szép napon valaki kopog aj ajtómon. Kinyitom, hát valami ismeretlen fiatalember áll az ajtóban. De bezzeg a következő pillanatban már ropogtatjuk egymás bordáit. — Jankó! — Hadnagy úr! — Alig ismertelek már meg civilben! Nosza, kerülj beljebb, aztán ülj le és mesélj! Janko belép, de a szobában, mielőtt leülne, ünnepélyesen előveszi csomóra kötött zsebkendőjét, óvatosan kibogozza és előkotorász belőle valamit. Aztán katonásan feszes vigyázzba vágja magát és büszkén jelenti: — Hadnagy úr, a Kárpátokban, Bogliarkánál, rámbízta az aranygyűrűjét. Előbb nem lehetett de most elhoztam. Tessék! Azzal átnyújtotta a gyűrűmet... Aztán az áldomás-szilvórium mellett részletesen elmesélte, hogyan 'ugdosta, varrta ruhájába a német fogságban a gyűrűmet, hogy azt megőrizhesse nekem. Derék, becsületes fiú! A nagy Ínségben hányszor eladhatta volna az értékes aranygyűrűt jó falatért, dohányért. Én ugyan nem nyomoztam volna utána. Hiszen nem is tudtam Jankó otthoni címét, de még azt sem tudtam, melyik faluba való, s él-e még egyáltalán? Máig hűségesen tartom a barátságot a becsületes egykori őrvezetőmmel. Ján Sluka a neve, Cere- ňanyban lakik a prievidzai járásban. Bányász, illetőleg ma már nyugdíjazott vájár, brigádvezető. Azóta sem jártam ama véres tankcsata színhelyén. Míg nem az idén nyáron egy gimnáziumi kirándulás során arra vezetett el az utunk a Dukla-szoros felé autó- buszozva. A kis, egykor csupa faházas falucskára alig ismertem rá, annyit fejlődött azóta. Az egykori csatatéren meg állíttattam autóbuszunkat és mind kiszálltunk. Innen is, onnan is körénk sereglettek a falubeliek Az öregebbekkel elbeszélgettünk a tankcsatáról, melyet akkor falujuk is, ők is nagyon meg sínylették. Ott áll még a patak mellett az öreg fűzfa is, amely mellől akkor ágyúim tüzét irányítottam. Megsimogattam rücskös, öreg kérgét. És az öreg fa törzsének támaszkodva meséltem el diákjaimnak, az új, boldogabb generáció fiataljainak, az egykori tankcsata, Janko őrvezető és az aranygyűrűm történetét. Hadd tanulják meg még jobban megbecsülni a sok vérrel, hősiességgel kiverekedett békét. És Janko őrvezető példája nyomán hadd ragyogjon fel ifjú szíveikben még fényesebb dicsfényben az az erény, amit úgy ismerünk, úgy hívunk hogy becsületesség. SZÜTSY LÓRÁNT I. Schurmann: Partizanenek
