Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-26 / 34. szám, Vasárnapi Új Szó
A falu felett emelkedő kopár hegytetőn áll az emlékmű. Belátni innen az egész vidéket. Látni a távoli hegyek kékjét, a meredek lejtőket és a hegyoldalak tövében, árnyas fáik alatt csörgedező tiszta pataikokat is. De az emlékmű is feltűnik messzire s a hegyeket járó természetbarátnak, a hegyoldalban nyájat legeltető pásztornak is megakad rajta a szeme. Feltekint rá a meredek szántókat megművelő földműves, és észreveszik a virágos völgyekben táborozó úttörők is. Észreveszik és felkeresik Nézik az emlékmű szoboralakját, a márványba vésett neveket, melyek a hősök emlékét idézik Juraj Aláč, a helyi nemzeti bizottság elnöke, šs Juraj Považanec, Az Antifasiszta Harcosok Szövetsége helyi szervezetének elnöke vezetett fel ide. Állunk az emlékmű előtt s idézzük a múltat. A dicső napok emlékét, a Szlovák Nemzeti Felkelés időszakát. Mindketten résztvevői voltak az SZNF-nek, népünk új történelmét formáló küzdelmének. Juraj Aláč a felkelés kitörésekor a zvoleni katonai kórház kezeltje volt. Ám a többiekkel ö is jelentkezett a felkelők soraiba. Felfegyverezték őket és egységüket Žarnovica és Žiar nad Hronom környékére irányították. Ott csaptak össze először a németekkel, majd később Hronská Dúbravából verték ki őket. Később a körmöci hegyekbe kerültek, hol megsebesült de vérző sebbel eljutott a Pofanára. Innen csoportjuk a Vtáčnik felé vette útját, de mivel ő sebesült volt, (két bajtársa kíséretében az erdőkön át hazament. November 3-án ért haza. Mivel egészségi állapota egyre romlott, elment a lovinobaňai Hanzel nevű orvoshoz, aki segítség helyett át akarta adni a németeknek. Így kénytelen volt a zvoleni kóriházba menni, hol dr. Buckó főorvos megoperálta és — bár tudta milyen körülmények között sebesült meg — lelkiismeretesen kezelte. Igaz, mivel a kórház a németek kezében volt, előre le kellett fizetni 3000 koronát. December 27-én, saját kérésére a kórházból hazaengedték. Juraj Považanec a 3. gyalogezreddel került a partizánokhoz. Hronská Dúbrava környékén, majd Martin vidékén többször hajtottak végre rajtaütést a németek vonuló csapatain. A felkelés visz- szaszorítása után társaival a keleti fronthoz akartak csatlakozni, de mivel megfagyott a lába, nem tudott járni, így egy erdészházban lemaradt a többiektől. Onnan a Banská Bystrica-i kórház ba került, de a felszabadító szovjet csapatoka’ már otthon üdvözölhette. Friss szellő suhan végig a hegytetőn, erdőik illatát hozza felénk. Juraj Aláč az emlékmű o! dalán lévő elesettek névsorát betűzi, harcostársa az útközben szedett mezei virágcsokrot helyez el a szobron. Néhány pillanatig néma csend nelhezedik ránk. Tekintetük végigsiklik a távoli hegyeken, majd a hegyoldal hajlatában lapuló kis falu, Budina (Budaszállás) fehértetős házain pihen meg. Az ismerős tájat nézve előtörnek az emlékek, homályba tűnik a jelen, megelevenedik a múlt... — A kis falucska apró házait vastag hótakaró borította, — mondja halkan, mintegy magának Aláč elvtárs. — A megbújó kis házak kéményéből vékony füstcsíkok kígyóztak az ég felé. Távolról nézve nyugalmat árasztó kép volt, de a falucska útcáján katonai Járművek vesztegeltek, erélyes német vezényszavak hallatszottak mindenfelől. 1944 tele volt. A németek egyre rendezetlenebb sorai Losonc vidékéről elég gyorsan odább álltak, s itt, a hegyek rejtekében szerettek volna erősebb védelmi vonalat kiépíteni. Az egyik napon ösz- szeszedték a község lakóit és kihajtották lövész- árlkot ásni a falai alatti hegyoldalba. Géppisztolyos katonák álltak fölöttük erélyesen sürgetve a munkát. Ám alighogy nekiláttak az ásásnak, a közelben lövések dördültek el. A németek fegyverük hoz kaptak és vaktában lövöldözni kezdtek, a falu népe pedig szétfutott, ök tudták: a partizánok akciója ez, így akarják megakadályozni, hogy a németek erős állásokat építhessenek ki a falu alatt. A németek is tudták miről van szó. Nem először érte őket ilyen meglepetés Szlovákia hegyeiben. Megerősített járőrcsoportokkal kutatni kezdtek a partizánok után. Nemcsak a falut fésülték át, de a környező tanyákat is felkeresték. így jutottak el Gábor-tanyára is, ahol nem kis meglepetésükre, azok fogadták őket, akiket kerestek. Kis idő múlva a lefegyverzett német járőröket a partizánok kísérték rejtekhelyük felé. A sikertelen partizánvadászat bosszúra ösztönözte a németeket: Mielőtt újabb akciókra kerül sor, meg kell félemlíteni a falu és a környék lakóit! összeszedtek a faluban egy csomó férfit, a „gyanúsakat“, és Detvára hajtották őket, hol egy félhónapi fogvatartás után a német katonai bíróság tizenkilencet közülük halálra ítélt. Január 24-e szomorú évfordulója a községnek. Ezen a napon ért a faluba a megrázó hír: az elhurcoltak közül 19 többé már nem tér vissza. Kegyetlen módszerekkel, szadista módon a németek felakasztották őket! A hír velőkig hasított. Kegyetlenül lesújtott mindenkire, hiszen még nem tudták, kinek az apja, férje, testvére, fia van a 19 között. Csak akkor derült ki, amikor a németek elvittek a faluból egy csoportot megnézni „elrettentő“ tettüket. A szerző felvételein — fent jobbra: A falu szélén ilyen tábla hívja fel a látogató, az idegen figyelmét a lakók dicső tetteire — balra: A község az emlékműtől nézve — lent: Juraj Aláč és Juraj Považanec az emlékműnél emlékezik az SZNF hőseire, volt harcostársaira. A szív egyre hevesebben vert, amint közeledtek a tett színhelyéhez. A reménykedés hajtotta, vitte az embereket, hogy meggyőződjenek: „ő“ nincs közöttük. De szinte bénítólag hatott az a gondolat, hogy ... Nem, az nem lehet! Egy erdei tisztáson várt rájuk a kegyetlen valóság. A fák ágain ott csüngtek a holttestek. Hozzátartozók, rokonok, barátok, ismerősök. Az útközben szedett telefondrótra felakasztva. Teherautón szállították őket, majd az ország- úttól idáig, a mintegy két kilométert gyalog kellett megtenniük. Hóban, mezítláb, ingben, sapka nélkül. Összekötözött kezekkel, géppisztolyos német katonák kíséretében, akik körülállták a tisztást, nehogy valaki megszökjön. Egyikük menekülni próbált, de pár méter után szitává lőve terült el a hóban. A holttesteket nem hagyták leszedni és eltemetni, ott voltak egész addig, amíg a szovjet hadsereg katonái előre nem nyomultak odáig. A falu már január 29-én felszabadult, de az embertelen módon kivégzett polgárok holttesteit csak február 4-én hozhatták haza a hozzátartozók, illetve a község polgárai. Közöttük volt 3 budinál, 5 ábelovái, 1 Detva-Piešt-i, és 1 luboreci polgáron kívül 5 szovjet és 4 ismeretlen magyar katona is. Azok emlékét őrzi ez az emlékmű a falu felett. Az elnök elhallgatott. A csend ólomsúllyal nehezedik ránk. Némán nézem a távolban kéklő hegyek vonulatát és Hviezdoslav Véres szonettjeinek sorai járnak az eszemben: „Kit ér a vád egyszer majd mindezért? Honnan eredhet ez a rút .gyalázat, — mi az, mi embert így porig alázhat.. A csendet Považanec elvtárs töri meg. Szavai nyomán teljes kép alakul ki előttem a faluról, lakóiról. — Persze, az emlékmű nemcsak az említettek emlékét őrzi. Sokan voltak, akik fegyverrel a kézben harcoltak a felkelők soraiban a szabadságért. Ondrej Melicherčík Zvolen környékén esett el, testvére, Ján már német földön áldozta életét. Pavel Ušiak egy repülőszerencsétlenség áldozata lett. Ján Ušiak rádiós volt. Már Morva földön a németek megtámadták, s hiába védekezett: a túlerővel nem bírt. Emlékét a Banská Bystricai SZNF Múzeumában is őrzi fényképe. Ján Kapcat, Juraj Ufrla, Ondrej Barcaj a Hronská Dúbrava körüli harcokban esett el. Ján Kurie, Pavel Aláč egy német rajtaütéskor vesztette életét. Ján Pala- ga egy sebesült szovjet katonát hozott be a tűz- vonalból, amikor találat érte... — És sorolhatnám tovább: Ján Zvara, Ján Sekeres ..., hiszen falunkból közel 270 ember harcolt a SZNF-ben. Közülük 173 kapott kitüntetést a bátor helytállásért. Az SZNF 20. évfordulója alkalmából pedig a falu kapta meg a Vörös Csillag Érdemrendet. És ezt az emlékművet, melynél idézzük a tragikus múlt és a dicső harcok emlékét. Lenézünk az azóta már teljesen megváltozott, megszépült kis falucska házaira. A búcsúzó napkorong bearanyozza őket. A falu szélén vidám gyerekek karikába fogódzva táncolnak. Énekük idáig hallatszik. Elindulunk lefelé a kanyargós aszfaltos úton. A távolból még egyszer visszanézek a lenyugvó Nap fényében fürdő emlékműre. Szoboralakja olyan, mintha a partizán őrtüzek fénye ragyogná be. Azoknak az őrtüzeknek a fénye, melyeknek messzire világító tüzét szüntelenül táplálja a harcostársak emlékezete, a (hálás utókor hazaszeretete és a hősök Iránti tisztelete. BÖJTÖS JÁNOS
