Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-19 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
©## hogy a tanár belépett, a fiúk elcsendesedtek. Harmadik éve volt az osztályfőnökük. Nem tartott parancsuralmat, mint kezdetben. Talán az első évben is el tudta volna fogadtatni magát enélkül, de ez volt a módszere. Megnézte a naplót. Észrevette a friss bejegyzést. ]a igen — mondta. — Böszörményi Pál. Böszörményi felállt. Kerek arcú gyerek volt, orra körül néhány szeplővel, barna szeme mélyen ült a szemöldökesont alatt, és igyekezett sehova sem nézni. — Honnan jöttél, fiam? — Kisjenőről — mondta Böszörményi. Hirtelen elengedte a zakója gallérját, amit eddig sikeresen begöndörített. — Bodorítod, fiam? — Nem bodorítom — mondta Böszörményi, és odakapott. A fiúk röhögtek. — Nagyon helyes. Mától Böszörményi Pál osztálytársatok. Igyekezz, fiam, itt jól fogod érezni magad, úgy, mint u többiek. Remélem, ti jól érzitek magatokat. A fiúk röhögve válaszoltak olyanokat, hogy persze, meg ha ja j! — Nagyon helyes — mondta az osztályfőnök, és megkezdte a feleltetfist. — . . . Kalkó, Kéri, Kis . . . Kis. Kis Böszörményi háta mögött ült. Mielőtt felállt volna, megrántotta Böszörményi kabát- ujját. — Ülj le, fiam — mondta neki. és jót vert a hátába. Böszörményi állva maradt. A tanár észrevette, hogy valami történik, megnézte őket, és intett Böszörményinek, hogy üljön le. Böszörményi még mindig nem ült le. — Tanár űr . .. — mondta. — Ülj le, fiam. Várj csak — mondta aztán. — Mért ültél te pont oda? Böszörményi a padtársára nézett. — Itt volt üres hely — mondta. — Kocsik — ez volt Böszörményi padtársa —, tegnap ki ült melletted? — Lónai, tanár úr kérem. — Persze. Lónai, mért költöztél el? Tanár úr kérem, tetszik tudni — mondta Lonai az osztály túlsó végéből —, húz az ablak mellett, és a mi családunkban öröklött betegség a cúg. — A cúg, ugye, fiam. — A légvonat, tanár úr kérem. — Cserélj helyet Böszörményivel, és gyere ki felelni. Szünetben Lónai odament Böszörményihez. — Hívat Kocsik. — Mondta. Kocsik lábával dobolva ült a katedrán. — Mit akartok? — mondta és szembefordult Lónaival. Lónai vigyorgott. — Kocsik ... — mondta. — Hívat. — Hogyhogy hívat? Először is itt vagyok . .. — De Kocsik ott van. — Kocsik folytatta a dobolást. — De ő is csak egy gyerek. — És?... A tanár is felnőtt, az igazgató mégis hívatja. — De ő nem . .. — Sok a pofázás — mondta Kocsik, és ki- bárnul t az ablakon. Lónai elbizonytalanodott. — Látod... — mondta. — Látod, látod te kis vakondokszemü — tette hozzá, hogy egyensúlyba lökje magát, de a jópofaságon senki sem nevetett.- Sok a pofázás — mondta megint Kocsik, és láthatóan örült, hogy megtalálta ezt a mondatot. Csend. Csak Kocsik szólhatott. — Na .. .1 — mondta nyűgös erőszakossággal. Menj már oda — mondta Kis Böszörményinek, és egészen barátságos volt. — Úgysem úszód meg. A fiúk utat nyitottak a padok közt. Böszörményi megmozdult. Ügy érezte, a lábai önállósították magukat, tevődnek, és így tovább A katedra elé ért. — Há . ..! mondta Kg M ost meg fogja kérde. mért akarta jelenteni, t tette maga mellé — ígi — Azt akarod, hogy f Böszörményi. Kocsik vigyorgott. A; és ordított. — Működj! — Lábáv karjával hadonászott, n és mellizmai. — Működj! — üvöltőt Böszörményi megprób cinkosságot keresni az akit őrültnek nézett ve merte. Csak merev art ismét Kocsikra kényszer! — Működj! Szétléplek Nem érted! Működj! Hogy rugózzál, azt laki a háta mögött. Tál de lehet, hogy egy h Böszörményi térde m hogy az ina remeg. — Na . .. FSÍ! Nem > minden mozdulatnak vic — Le! Te! LE! Böszörményi már műk — Maradj úgy! — m csengettek. lylindenki a menyi guggolva maradt karját a földre lógatta kicsiingenek a bőre alól lóra. Valamilyen bizonyt felnézni. Pókhálók lógtak a mei ta őket. Három pókháló A belépő tanár ott ti Mi van, fiam, imái Böszörményi felállt. P nem sikerülhetett. Új he a padsorok között. Meg volt, hogy ez a helye, helye. Meglátta a háro megnyugodott. Valójában nem nyugali a három pókháló van, vábtr, hogy ő van-e, és e nem érdekelte, mert ép az, hogy volt, mintha n nem is kellett tudomásul A három pókháló ott az egész osztály felett aszerint kóválygott a tér az áramlatok tr tolták, anyját juttathat!« eszébe a pók szerencsét hoz, t megy, akkor másnap e ilyen igazságot, házi has nem gondolt már, hiába sodó izmai, és eszébe se ni fogja a következő sz Folytatta pedig. És a a szünetek egymásra fi fontosak — pedig kihu esik erőszakossága révé len egyetlen utált lény Bortnyik Sándor: Vörös nap jr etten játszottak az udvar- M\ ban, egészen hátul, a leért első fái között. Egij kislány és egy kisfiú, egyik sem volt időseljb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játékbaba lapult. —■ Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét. A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe. — Csak beszélsz összeolsz- sza!. . . Az egyik vonul mellé három vonallal berajzolta az ágyat. — Most az asztalt... — mondotta a kislány. — Azért is a kályhát rajzolom be először, a legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat... Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat — szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot. — Menj, és kösd meg a kutyát! A kis kuvasz körülöttük leb zselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel. — Gyere, Bodri . . . most mást játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz. — Az egyik fához vezette, és gyors ujjak kai hozzákötötte. — faj, Istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, Istenem, de szerencsétlen vagyok!... — Kész? — kérdezte a fiú. — Megyek már, megyek .. . A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte. — Gyerünk, gyerünk, gyerünk ... Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Mellétérdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt. — Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának ... Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. Á baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult és úgy, ahogy volt, zsebre dugott ke zekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte. — Öreg Bodri — szólt rá a gyerek. — Mindjárt elenge diink, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk ... Ránts meg a kötelet! Á kutya felcsaholt, és jobbre balra ugrálva rángatni kezdi a kötelet. — Bn édes Istenem! Istt nem, mikor szabadítsz má meg... — hallatszott a kti lány motyogása a Játékszobč ból. A fiú odatekintett. Keze\ kivette zsebéből, és kiegyem sedett. Kigombolta végig a ingét, két tenyerével beletúr a hajába, fejét hátravetette, é szemeit az égnek emelve fe'i kiáltott. — Huu ... keserves Isten .. — és tántorgó lábakkal, erre arra dülöngélve megindult szoba felé. Belekezdett valam énekbe, aztán abbahagyta, fel ordított. — A keserves világ ... pfu betyár Krisztus!... mWi r i
