Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-19 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
felemelkednek, odébb :sik. :ni, mért maradt állva, ogy Kocsik kényszerí- gondolta. iljek tőled? — mondta tán eltorzult az arca il verte a katedrát, egfeszültek erős karilt a többiekre nézni, ordítozóval szemben, Ina, de egyedül nem okát látott és szeme ilt. te! akarja — mondta vain többen is mondták, ingszőró hangja volt. sgcsuklott, és érezte, trted! Fel! — Kocsik ;orítö röhögéssel örült. jdötí. □ndta Kocsik, amikor helyére ment. Böször- az üres katedra elölt, úgy tönt, az izmai az olajos fekete pad- ilan céllal megpróbált nyezetről. Megszámol- voft. ilálta. kozol? ittanni próbált, de ez yél Kiesve szédelgett alálta végre. Különös Hogy egyáltalán van n pókhálót és akkor m volt ez. Látta, hogy és nem érdekelte to- 5 soha ilyen világosan ) olyan egyszerű volt 3m lett volna, és ezt venni. ebegett a tanár felett, és az óra felett, és 3m levegőjében, ahogy És legfeljebb a nagyaki azt mondta, hogy neg ha a nap zsákba ső lesz, és még sok ználatra. A működésre figyelmeztették láza- n jutott, hogy folytat- inetben. rákövetkezőben is. És ilytak, az órák — a ltak közülük, és Ko- i így lett a lényegte(gessé. Természetesen egyedül ment haza. A fiúk közül néhányan, akik vele egy irányban laktak, táskájukat lóbálva mentek előtte és farral verték le egymást a járdáról. Amikor ők is eltűntek, Böszörményit már semmi sem emlékeztette az Iskolára. Mindaz, ami történt, elveszett az utca zajában és az ebéd gondolatában. Ha gondolt volna a működésre, akkor sem hitte volna el, hogy ő volt az, aki a katedra előtt parancsra emelgette a trottyát. Másnap Kocsik eszébe juttatott mindent. Kitartása, amivel együgyű játékát erőszakolta, meglepő volt és kedvezőtlen diagnózisra adhatott okot. De ilyet nem keresett senki. Minden fiú örült annak, hogy Kocsik nem éppen vele foglalkozik, és így az egész osztály boldog volt. Még zajonghattak is, szinte szabadon. Csak arra vigyáztak, hogy Kocsik hallhassa saját hangját. Tudták, hogy ez fontos neki. Szép, majdnem közös örömük nem tartott sokáig, mert Böszörményi új társai közt töltött második napját nem felejtette el: hazament, ós harmadnap nem ment iskolába. Amikor otthonról elindult, csak azt tudta, hogy hová nem megy. Pedig valahányszor erre gondolt, megijedt elhatározásától. Elveszítette a kötelességteljesítés bárgyú nyugalmát, amit most fedezett fel, hogy okát megszüntette. A város közepén domb emelkedett, fűvel, fákkal, zölden. Sokszor látta, majd minden utcából láthatta, és furcsa volt a domb a város közepén. Anélkül, hogy rászánta volna magát, a hágós utcákon ment felfelé. Itt nem járt villamos, és kevesebb volt az ember is, akik elől mulasztását rejteni akarta, hogy elfelejthesse. Az utca lépcsőben végződött, és Böszörményi szaladva jutott fel a tetőre, amit immár célnak tekintett és sietett elérni, pedig nem tudta, mit kezdjen vele. Kifújta magát és szétnézett. Tornyok álltak a falak között, és néhány utca látni engedte magát. Ezek sugárirányúak voltak egy vélt központhoz képest, amelyben Böszörményi helyezkedett el. Nem ismerte fel helyzetét, és még ha tudta is, hogy az utcáknak ez a kitárulkozása csak őt illetheti, nem tulajdonított ennek jelentőséget, mint ahogy nem is volt ennek semmi jelentősége. Fázott. Pedig a tavasz nem fukarkodott a nap melegével. Szeretett volna valakinek mondani valamit. Erdőt látott a városon túl. A bomló rügyek és csupasz ágak szürke tömegét fehéren nyíló vad gyümölcsfák tarkították. Eszébe jutott a piaci fényképész. Annak is van egy darab erdeje papírból meg deszkából, egy lyukkal, ahol, aki fizet, kidughatja a fejét, mintha nyakig bokorban lenne; vagy a vadászruha mögé áll és a szarvasra céloz, mert egy kitömött szarvasa is van a fényképésznek, kerekeken. Abban az erdőben biztosan vannak szarvasok. Barnák, dísztelenek és szépek. És néma bölcsességükben nem akarnak folyton mondani valamit. És nem parancsolnak. És ezt mind nem igényük a tudás mások feletti hatalma. Böszörményi megnézte a toronyórát, aztán az órarendjét, és nagy kerülővel hazaindult. A következő napon megkereste az erdőt. Néhány marék sót vitt magával, egy tisztáson újságpapírra rakta, félrehúzódott, és várta a szarvasokat. Egy hétig mindennap kijárt. Az utcák kockakövei rácsként feküdtek előtte a város széléig, és meghatározták a léptei, hosszát. Sietett, mellélépett, a bokája megbicsaklott. — Na, gyere szépen —, mondta az apja egy reggelen, amikor a só már a táskájában volt, és indulni akart. — Igen — mondta Böszörményi. — Veled megyek. Levelet kaptam az igazgatótól. Kész — gondolta Böszörményi. A szarvasok nem jöttek. Nem jöhettek. És vannak bizonyos szabályok, Tudta, hogy vannak bizonyos szabályok, de hogy más szabályoknak is lenniök keli, abban reménykedett. Az apja kopogott, az igazgató kitárta az ajtót. — Szabályzatunk értelmében... — mondta az igazgató. — Nem tudtam róla — mondta az apa. — Hogy képzelted ezt, fiam — mondta az igazgató. — Tulajdonképpen mit gondoltál? Tulajdonképpen mi akarsz te lenni, fiam? — Szarvas — mondta Böszörményi. — Tessék? Mit mondtál? Tessék ... — mondta az apának. — Hát ez az. — Nem értem — mondta az apa. — Hát ez az — mondta megint az igazgató. — Hát tessék... Meg kell vizsgáltatni. Érti, kérem? De a szabályzat értelmében akkor is kizárjuk, sőt annál inkább kizárjuk. — Matatni kezdte a papírjait, és mert az apa és Böszörményi még mindig ott álltak, szólt hát hozzájuk. — Igen, igen — mondta. — Feltétlenül. EL 'O 4Ž i— N tn _3 >— V *<D a. cn 'flj V) o — Édes Istenem, Szűz Máriám ... — mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán fel- emelkedett, és a baba fölé hajolt. — Aludj, egyetlenem ... nincs semmi baji — Hejjj... — Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát. — Nyisd ki!... — kiáltotta a szoba felé. A kislány felemelkedett, arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyílott ujjal közül figyelte a fiút. — Nyisd ki! . .. Bezárta, a jó istenit... Nyisd ki az ajtót, te .. .1 A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat. — Jaj, dehogy zártam ... Dehogy zártam!... Ott dögölj meg, ahol — Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred ... — Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj... — Ne kiabálj, az Isten szerelméért ... Guere, levetkőztetlek ... vagy ... -- tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta. A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett. — Megint a szekrényen jössz be... A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak. — . . Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már .. . — laj, Teremtőm — mondta a kislány, és magú elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz. — Mars!... — Segítek, csak ne kiabálj ... felébred a kicsi... gyere szépen ... Egészen a f iú mellé lépett... Egymásra néztek. A lánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú gyorsan megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani. — Most akard levenni a kabátomat . . . Kabát nem volt rajta, az in géért nyúlt a kislány. — Gyere, feküdj le ... — Feküdjek le, mi? ... — jaj, Istenem, miért teszel tönkre — aztán vékony gyerekhangja sírásba görbült. — Keserves, nyomorult élet! Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjaiba temette, és zokogott. Ha valaki messziről meghallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja. — Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek ... A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni. — Hagyj engem, hagyj engem ... — Fogd be a szád ... — Hagyj engem, hagyj engem ... A fiú odatámolygott hozzá. —-• Elhallgatsz végre ...? Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét. A hajamat kell fogni — suttogta. — Amióta levágták, nincs mit fogni rajta — suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt. — Bánt az urad, mi? Részeg az urad? Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és össze szorított öklökkel védekezett. — Eressz! — kiáltotta. A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt. A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek a homloka alatt, mintha odalopták volna. — Fáj! — kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után. — Bestia ... A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábaik alatt felgyűr ődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat. — A gyermek! A kislány megtantorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra: — Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni... A hasára fordult. Karjait a feje alá tette, és dörmögue, érthetetlen motyogva lehunyta a szemeit. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre. — Nincs semmi — mondta halkan —, nincs neki pénze és kezébe temette az arcát. fS
