Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-08 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó
Évente 5 milliméterrel süpped Velence a tengerbe. A paloták, házak alapjai rothadnak, a szobrok lemorzsolódnak, a templomok düledeznek. Most végre Olaszország az UNESCO által szerzett 250 milliárd líra felhasználásával nekilát csodavárosa megmentéséhez. E gy olasz mérnök plexiüveg-kupolát akart Velence fölé borítani, hogy megvédje az enyészettől. A népszerű angliai „Guardian"-ban egy műértő azt javasolta, hogy szállja meg az ENSZ mentőkülönítményeived Velencét a világ nevében. De akadtak szatirikus elképzelések is, mint pl. az olasz Stefano Reggiani javaslata, mely szerint fagyasszák be az egész lagúnát, aprítsák fel a várost millió emléktárggyá és ári ják el jő pénzen szerte a világon. A világot egyébként gyakran idézik Velence kapcsán, ha e csodaszép város 900 palotájáról, 105 templomáról vagy egyáltalában az „aranyvárosról“ van szó — „mely legszebb a világon“ (így G. D’Annunzio a költője Vagy „a világ szeme Velencén nyugszik“ — írta Itá lia egyik legelterjedtebb napilapja, a Corriera della Sera, amikor végre most a város megmentésének tervei úgy- ahogy talán mégis valóra válnak. Talán még sohasem keltett korhadó, düledező épületek restaurálásának terve világszerte olyan szolidaritást mint Velence esetében. 250 milliárd lírát hoztak össze az UNESCO által szervezett hosszú lejáraitú kölcsönös segítségével; Olaszország ezt a hatalmas összeget (kb. 8 milliárd Kčs) további 50 mllliárd- dal toldotta meg és április közepe táján a római szenátusban végre megszületett a már évek óta tárgyalt tex Venezia-törvény javaslat megszavazása Is, s így a milliárdok végre felhasználhatók lesznek az ősrégi város megmentése érdekében. Hogy Idejében invesztálják-e azonban ezeket a pénzösszegeket, az még kétséges, mert Velence sorsa épp oly súlyos, mint amennyire ismeretes. Az 1200 esztendős, 118 apró szigetre és a tölgyoszlopok százezreire épített város évente 5 millimétert süllyed a lagúnába, a paloták falai repedeznek, a szobrok lemorzsolódnak, a levegő szennyeződése évente átlag 6%-kal marja, porlasztja a köveket. A füst és a piszok, amelyet a Velencéhez tartozó szárazföldi övezeten, Porto Margherán és Mestrén épült 200 gyár és finomító kéménye ont a városra egyaránt teszi tönkre az épületeket és a laguna hidrológiai egyensúlyát. „Vigyázat, zuhanó angyalok!" volt olvasható 1970-ben a Santa Maria della Salute barokk templom előtt. És ez nem tréfának volt szánval A világon talán sehol sem csap össze oly brutalitással a korszerű nagyipar és egy régi európai város mint Velencében. És mégis akadnak ott városatyák, akik még erősebb iparosítást kívánnak városuk részére. Ezt azzal indokolják, hogy Velence nem meredhet múzeummá és nem maradhat csupán nászutas turisták és esztétizáló „tojásfejűek“ Idillikus telepe. Ezzel szemben a kultúra védelmezői attól félnek, hogy ez a város porrá zúzódik mint Rotterdam Hitler bombái alatt és azt hangsúlyozzák, hogy Velence más európai városnál többet jelent, mert pótolhatatlan értékekkel gazdagította Európa fejlődését; a Serenis- sima Respubblica bár középkori és korszakát mégis meghazudtoló haladó kormányzati rendszerével, világjáró kereskedőivel és diplomatáival, Marco Po- Zo-val, de nagy művészeivel, Bellinivel, Tiepoloval vagy Tlztánnal is. Amikor ez a volt városállam már el Is vesztette nagyhatalmi pozícióját, régi fényéből alig vesztett valamit és gazdasági csődöt sem jelentett; kereskedelmi és kulturális szinten fenntartotta csillogó nevét és a világ műértői, poétái azóta Is Velencébe zarándokolnak. Mert ez az ősrégi, gyönyörű műemlékekkel teli város mindig vonzotta az olyan nagy lelkeket mint Byront, de Musset-t, Wagnert, Verdit épp úgy mint Thomas Mann-t. AZ IPAROSODÁS Közvetlenül az első világháború után 1918-ban G. Volpi di Misurata gróf a laguna szárazföldi partján Ipartelepeket, majd a gyárak részére kikötőt építtetett. A fasiszta uralom alatt autóutat létesítettek a szárazföld és az óváros között s az ötvenes évek folyamán a laguna kiszárított részén épült új peremvárosokban egy második Ipari konglomerátum kezdett burjánozni 1000 ha területen; Egyedül a Montedeson vegyi koncern több mint 100 milliárd lírát in vesztált erre a kis területre. Időközben a város politikai és gazda sági súlypontja a kis szigetcsoportról a már Velencéhez tartozó szárazföldi peremvárosokra helyeződött át. Egyre több flata! velencei polgár költözött már a szigeti óvárosból a szárazföldön elterülő Mestre-be és Margherába rideg betonskatulyákba ugyan, de mégis für dőszobás, korszerű lakásokba. Vegyük pl. Francesco Capuzzo-t, a városi sta tisztikai hivatal főnökét, aki házasság kötéséig az óvárosban élt. Amint meg nősült. Mestre-be költözött, mert a szigeten egy korszerűsített háromszobás lakás csaknem kétszer annyiba kerül mint Mestrén. Capuzzo azóta autóbuszVelence legszebb tere víz alatt... VIGYÁZAT, ZUHANÓ ANGYALOK (Megmenthető-e még Velence?) szál és hajóval jár be a Canal Grande partján fekvő irodába. Számos velencei viszont Mestrébe vagy Margherába költözött, mert ott talált foglalkozást és nem volt kedve ide-oda hajókázni. Ennek is köszönhető, hogy Mestre lakossága 1952 óta 55 000- ről 125 000-re növekedett, azaz már most többen laknak ott mint Ös-Velencében (110 000). Az emberek távoztak és jött a víz, mert a velenceiek könnyelműen meggyorsították a talaj süllyedését 19 000 artézi kút fúrása által, hogy édesvízhez jussanak. Az a házaspár, akik 1973 májusában ezüstlakodalmuk alkalmából utaztak újra Velencébe, csaknem 10 centiméterrel mélyebben barangolnak a Márkus-téren. mint annak idején 25 év előtti nászút- juk Idején, ugyanott. Turistáknak és bennszülötteknek egyre gyakrabban nedvesedik át a lábbelije: az utolsó öt évtizedben Velencét 46 szór borította víz. Az azelőtti 50 év folyamán viszont csak hétszer. A Márkus teret 1966-ban csaknem másfél méteres víz takarta és a mélyebben fekvő negyedekben, pl. Castelloban a házak földszintje csak ideiglenesen lakható. Ha az északkeleti szél a csatornákba szorítja a tenger vizét, a földszinti lakók az emeletre menekülnek. És erre elég gyakran sor kerül, különösen amióta elkészült az olajcsatorna. Ezt a 18 km hosszú, 180 méter széles és 14 méter mély hajóutat 1968/ 69-ben kotorták ki a lagúnába, hogy a nagy olajszállító gőzösök (80 000 tonnáig) is befuthassanak Porto Marghera kikötőjébe. Azóta dagály idején 30 millió köbméter vízzel több tódul a laguna medencéjébe. A Velencei városatyák a féjlesztést, a kikötő erősebb- kiaknázását sürgetik, hiszen ma az már Nápoly után a legnagyobb Itáliában. Ismételten hangsúlyozzák, hogy bár a történelmi óváros megmentése nem hanyagolható el, ugyanakkor azonban az iparosítást is Omladozó lakóházak. fokozni kell. Longo főpolgármester, baloldali kereszténydemokrata, inkább hallgat a gyárosokra, mint a műértők- re, akik a középkori várost az ipari fejlődés terhére óhajtják konzerválni. Az olaszok milliói — talán nem is indokolatlanul — azt a nézetet vallják, hogy a velencei koma-politika és egyéni spekulációk következtében súlyosbodtak annyira a károk. Minden esetre any- nyi biztos, hogy ez a város turistaforgalma révén nehéz milliókra tett szert, anélkül, hogy szükséges áldozatokat hozzon saját jövője érdekében. Olaszország egyik ismert publicistája, Indro Montanelll egyik cikkében nyíltan azzal vádolta a városi tanácsot, hogy a város rendezésére szánt 20 milliárd lírát elsikkasztotta. A főpolgármester és vezérkara erre Montanellit beperelte, ítélet azonban azóta sem született. Az olaszok százezrei rokonszenvvel viseltetnek az újságíró lránt és tömegesen támogatják a kultúrvédelmi csoportosulások restaurálási mozgalmát. A mozgalom óriási visszhangja is bizonyítja, mennyire szívügye az olaszoknak Velence sorsa. „Hiszen ma már a külföldi turisták is egyre nyugtalanabbul érdeklődnek, mi lesz itt?“ — említette Luigi Bianchi, egyike Velence 600 gondolásának. Mentési elképzelések minden oldalról érkeztek. Azután pénz is előkerült. Az egymást követő kormányok Romában is mind segítséget ígértek, bizottságokat alakítottak, majd nekiültek, hogy végre Lex Venezia címmel törvényjavaslatot dolgozzanak ki. Azonban Róma, Veneto tartomány és maga Velence városa két év alatt sem volt képes megegyezni abban, ki legyen kompetens a rendezési tervért. „Érthetetlen Itália! Mindenki menteni akarja Velencét, de senki sem mozdul“ — siránkozik a római „Messagge- ro“. Az UNESCO türelmetlenül intette az „érthetetleneket“, szentesítsék már Végre a régóta ígért Lex Venezia-t. AZ UNESCO AKTIVITÁSA A város megmentésének feltételei — elismerjük — súlyosak voltak, milyen súlyosak, arról tanúskodik egy UNESCO- jelentés is. Idézzünk belőle: „... mert mit használ szobrok és freskók megmentése, ha azok arra ítéltettek, hogy elmerüljenek a tengerbe. Fölösleges továbbá zsilipek építése, ha nem szerkesztünk részükre riasztóberendezést, hogy közelgő vihar esetére idejében legyenek lezárhatók a zsilipek. Vagy mire való az épületek és fundamentumok biztosítása, ha fölöttük bediilnek a falak. Hiábavaló továbbá a laguna minden bejáratának elzárása Is, ha ugyanakkor nem építünk egy csatornarendszert a szennyvizek részére ... Nem jöhetett számításba tehát holmi toldozás-foltozás, hanem egy komplex újjárendezési terv teljes végrehajtása. Amikor végre a Lex Venezia jogérvényessé vált, bizakodást, de csalódást is keltett. Az elmúlt hetekben nyilvánosságra hozott törvény a foganatosítások egész sorát tartalmazza. így például: 6 a laguna szigetein épült, roskatag paloták és házak rendbe hozandók, a kárt szenvedett műértékek restaurálan- dók; @ a laguna kijáratainál hatalmas zsilipek akadályozzák meg az ár behatolását; @ a víz szennyeződését tisztító medencék által kell megszüntetni; 9 az artézi kutak vizét távolról bevezetett édesvízzel szükséges pótolni stb. A két évig tartó huzavojia alatt azonban néhány befolyásos „honpolgárnak“ sikerült a törvényjavaslat egyes tételét saját egyéni érdekében felhígítani. A rendelkezésre álló 300 milliárdból Velence városa maga csaknem 100 mil- liárdot adhat ki — a házak rendbehozatalára. Egy másik, döntő fontosságú pontban a parlament nem hajlott a velencei városatyák szavára: a „harmadik“ ipari régió kiépítését egyelőre nem engedélyezték. Longo főpolgármester és társai, kénytelenek így tudomásul venni, hogy a régi szép paloták, szobrok megmenekülnek bár, azonban városuk gazdasági fejlődése veszélybe került. Az eredmény? Senki sincs megelégedve. Sok függ persze majd attól, hogyan hajtják végre ezt a törvényt és hogy vajon a milliárdos összegeket valóban teljes mértékben a veszélyeztetett város hasznára adják ki. Mert már most kétesnek látszik, képesek lesznek-e Velence urai a lakások rendbe hozatalára. A kommunista párt hívei joggal gyanakodnak, hogy a már említett 100 mil- liárdot a spekulánsok vágják zsebre és hasonló aggodalmának adott kifejezést a már évek óta velencei polgárjogot élvező P. Guggenheim, New York-i f milllomosnő, a Canal Grande partján álló Modern Művészet Múzeumának megalapítója is, aki a sajtó képviselői előtt említette: „Remélhetőleg nem lopják el a pénzt.“ (s—s) 1973. VII. 8.