Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-08 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

Évente 5 milliméterrel süpped Velence a tengerbe. A paloták, házak alapjai rothadnak, a szobrok lemorzsolódnak, a temp­lomok düledeznek. Most végre Olaszország az UNESCO által szerzett 250 milliárd líra felhasználásával nekilát csodavá­rosa megmentéséhez. E gy olasz mérnök plexiüveg-kupolát akart Velence fölé borítani, hogy megvédje az enyészettől. A népszerű angliai „Guardian"-ban egy műértő azt javasolta, hogy szállja meg az ENSZ mentőkülönítményeived Velencét a vi­lág nevében. De akadtak szatirikus el­képzelések is, mint pl. az olasz Stefa­no Reggiani javaslata, mely szerint fa­gyasszák be az egész lagúnát, aprítsák fel a várost millió emléktárggyá és ári ják el jő pénzen szerte a világon. A világot egyébként gyakran idézik Velence kapcsán, ha e csodaszép város 900 palotájáról, 105 templomáról vagy egyáltalában az „aranyvárosról“ van szó — „mely legszebb a világon“ (így G. D’Annunzio a költője Vagy „a világ szeme Velencén nyugszik“ — írta Itá lia egyik legelterjedtebb napilapja, a Corriera della Sera, amikor végre most a város megmentésének tervei úgy- ahogy talán mégis valóra válnak. Talán még sohasem keltett korhadó, düledező épületek restaurálásának ter­ve világszerte olyan szolidaritást mint Velence esetében. 250 milliárd lírát hoz­tak össze az UNESCO által szervezett hosszú lejáraitú kölcsönös segítségével; Olaszország ezt a hatalmas összeget (kb. 8 milliárd Kčs) további 50 mllliárd- dal toldotta meg és április közepe tá­ján a római szenátusban végre meg­született a már évek óta tárgyalt tex Venezia-törvény javaslat megszavazása Is, s így a milliárdok végre felhasznál­hatók lesznek az ősrégi város megmen­tése érdekében. Hogy Idejében invesztálják-e azonban ezeket a pénzösszegeket, az még két­séges, mert Velence sorsa épp oly sú­lyos, mint amennyire ismeretes. Az 1200 esztendős, 118 apró szigetre és a tölgyoszlopok százezreire épített város évente 5 millimétert süllyed a lagúná­ba, a paloták falai repedeznek, a szob­rok lemorzsolódnak, a levegő szennye­ződése évente átlag 6%-kal marja, por­lasztja a köveket. A füst és a piszok, amelyet a Velencéhez tartozó szárazföldi övezeten, Porto Margherán és Mestrén épült 200 gyár és finomító kéménye ont a városra egyaránt teszi tönkre az épü­leteket és a laguna hidrológiai egyen­súlyát. „Vigyázat, zuhanó angyalok!" volt olvasható 1970-ben a Santa Maria della Salute barokk templom előtt. És ez nem tréfának volt szánval A világon talán sehol sem csap össze oly bruta­litással a korszerű nagyipar és egy régi európai város mint Velencében. És mégis akadnak ott városatyák, akik még erősebb iparosítást kívánnak városuk részére. Ezt azzal indokolják, hogy Velence nem meredhet múzeum­má és nem maradhat csupán nászutas turisták és esztétizáló „tojásfejűek“ Idillikus telepe. Ezzel szemben a kultúra védelmezői attól félnek, hogy ez a város porrá zú­zódik mint Rotterdam Hitler bombái alatt és azt hangsúlyozzák, hogy Ve­lence más európai városnál többet je­lent, mert pótolhatatlan értékekkel gaz­dagította Európa fejlődését; a Serenis- sima Respubblica bár középkori és kor­szakát mégis meghazudtoló haladó kor­mányzati rendszerével, világjáró keres­kedőivel és diplomatáival, Marco Po- Zo-val, de nagy művészeivel, Bellinivel, Tiepoloval vagy Tlztánnal is. Amikor ez a volt városállam már el Is vesztette nagyhatalmi pozícióját, régi fényéből alig vesztett valamit és gazda­sági csődöt sem jelentett; kereskedelmi és kulturális szinten fenntartotta csillo­gó nevét és a világ műértői, poétái az­óta Is Velencébe zarándokolnak. Mert ez az ősrégi, gyönyörű műemlékekkel teli város mindig vonzotta az olyan nagy lelkeket mint Byront, de Musset-t, Wagnert, Verdit épp úgy mint Thomas Mann-t. AZ IPAROSODÁS Közvetlenül az első világháború után 1918-ban G. Volpi di Misurata gróf a laguna szárazföldi partján Ipartelepe­ket, majd a gyárak részére kikötőt épít­tetett. A fasiszta uralom alatt autóutat létesítettek a szárazföld és az óváros között s az ötvenes évek folyamán a laguna kiszárított részén épült új pe­remvárosokban egy második Ipari kong­lomerátum kezdett burjánozni 1000 ha területen; Egyedül a Montedeson vegyi koncern több mint 100 milliárd lírát in vesztált erre a kis területre. Időközben a város politikai és gazda sági súlypontja a kis szigetcsoportról a már Velencéhez tartozó szárazföldi peremvárosokra helyeződött át. Egyre több flata! velencei polgár költözött már a szigeti óvárosból a szárazföldön elterülő Mestre-be és Margherába rideg betonskatulyákba ugyan, de mégis für dőszobás, korszerű lakásokba. Vegyük pl. Francesco Capuzzo-t, a városi sta tisztikai hivatal főnökét, aki házasság kötéséig az óvárosban élt. Amint meg nősült. Mestre-be költözött, mert a szi­geten egy korszerűsített háromszobás lakás csaknem kétszer annyiba kerül mint Mestrén. Capuzzo azóta autóbusz­Velence legszebb tere víz alatt... VIGYÁZAT, ZUHANÓ ANGYALOK (Megmenthető-e még Velence?) szál és hajóval jár be a Canal Grande partján fekvő irodába. Számos velencei viszont Mestrébe vagy Margherába költözött, mert ott talált foglalkozást és nem volt kedve ide-oda hajókázni. Ennek is köszönhető, hogy Mestre lakossága 1952 óta 55 000- ről 125 000-re növekedett, azaz már most többen laknak ott mint Ös-Velencében (110 000). Az emberek távoztak és jött a víz, mert a velenceiek könnyelműen meggyorsították a talaj süllyedését 19 000 artézi kút fúrása által, hogy édesvízhez jussanak. Az a házaspár, akik 1973 májusában ezüstlakodalmuk alkalmából utaztak új­ra Velencébe, csaknem 10 centiméterrel mélyebben barangolnak a Márkus-téren. mint annak idején 25 év előtti nászút- juk Idején, ugyanott. Turistáknak és bennszülötteknek egyre gyakrabban nedvesedik át a lábbelije: az utolsó öt évtizedben Velencét 46 szór borította víz. Az azelőtti 50 év folyamán viszont csak hétszer. A Márkus teret 1966-ban csaknem másfél méteres víz takarta és a mélyebben fekvő negyedekben, pl. Castelloban a házak földszintje csak ideiglenesen lakható. Ha az északkeleti szél a csatornákba szorítja a tenger vi­zét, a földszinti lakók az emeletre me­nekülnek. És erre elég gyakran sor ke­rül, különösen amióta elkészült az olaj­csatorna. Ezt a 18 km hosszú, 180 méter széles és 14 méter mély hajóutat 1968/ 69-ben kotorták ki a lagúnába, hogy a nagy olajszállító gőzösök (80 000 ton­náig) is befuthassanak Porto Marghera kikötőjébe. Azóta dagály idején 30 mil­lió köbméter vízzel több tódul a laguna medencéjébe. A Velencei városatyák a féjlesztést, a kikötő erősebb- kiaknázását sürgetik, hiszen ma az már Nápoly után a leg­nagyobb Itáliában. Ismételten hangsú­lyozzák, hogy bár a történelmi óváros megmentése nem hanyagolható el, ugyanakkor azonban az iparosítást is Omladozó lakóházak. fokozni kell. Longo főpolgármester, bal­oldali kereszténydemokrata, inkább hallgat a gyárosokra, mint a műértők- re, akik a középkori várost az ipari fej­lődés terhére óhajtják konzerválni. Az olaszok milliói — talán nem is in­dokolatlanul — azt a nézetet vallják, hogy a velencei koma-politika és egyéni spekulációk következtében súlyosbod­tak annyira a károk. Minden esetre any- nyi biztos, hogy ez a város turistafor­galma révén nehéz milliókra tett szert, anélkül, hogy szükséges áldozatokat hozzon saját jövője érdekében. Olasz­ország egyik ismert publicistája, Indro Montanelll egyik cikkében nyíltan azzal vádolta a városi tanácsot, hogy a város rendezésére szánt 20 milliárd lírát elsik­kasztotta. A főpolgármester és vezérka­ra erre Montanellit beperelte, ítélet azonban azóta sem született. Az olaszok százezrei rokonszenvvel viseltetnek az újságíró lránt és tömegesen támogatják a kultúrvédelmi csoportosulások restau­rálási mozgalmát. A mozgalom óriási visszhangja is bi­zonyítja, mennyire szívügye az olaszok­nak Velence sorsa. „Hiszen ma már a külföldi turisták is egyre nyugtalanab­bul érdeklődnek, mi lesz itt?“ — emlí­tette Luigi Bianchi, egyike Velence 600 gondolásának. Mentési elképzelések minden oldalról érkeztek. Azután pénz is előkerült. Az egymást követő kormányok Romá­ban is mind segítséget ígértek, bizott­ságokat alakítottak, majd nekiültek, hogy végre Lex Venezia címmel tör­vényjavaslatot dolgozzanak ki. Azonban Róma, Veneto tartomány és maga Ve­lence városa két év alatt sem volt képes megegyezni abban, ki legyen kompetens a rendezési tervért. „Érthetetlen Itália! Mindenki mente­ni akarja Velencét, de senki sem moz­dul“ — siránkozik a római „Messagge- ro“. Az UNESCO türelmetlenül intette az „érthetetleneket“, szentesítsék már Végre a régóta ígért Lex Venezia-t. AZ UNESCO AKTIVITÁSA A város megmentésének feltételei — elismerjük — súlyosak voltak, milyen súlyosak, arról tanúskodik egy UNESCO- jelentés is. Idézzünk belőle: „... mert mit használ szobrok és freskók megmentése, ha azok arra ítéltettek, hogy elmerüljenek a ten­gerbe. Fölösleges továbbá zsilipek építése, ha nem szerkesztünk részük­re riasztóberendezést, hogy közelgő vihar esetére idejében legyenek le­zárhatók a zsilipek. Vagy mire való az épületek és fundamentumok bizto­sítása, ha fölöttük bediilnek a falak. Hiábavaló továbbá a laguna minden bejáratának elzárása Is, ha ugyanak­kor nem építünk egy csatornarend­szert a szennyvizek részére ... Nem jöhetett számításba tehát holmi toldozás-foltozás, hanem egy komplex újjárendezési terv teljes végrehajtása. Amikor végre a Lex Venezia jogérvé­nyessé vált, bizakodást, de csalódást is keltett. Az elmúlt hetekben nyilvá­nosságra hozott törvény a foganatosítá­sok egész sorát tartalmazza. így pél­dául: 6 a laguna szigetein épült, roskatag paloták és házak rendbe hozandók, a kárt szenvedett műértékek restaurálan- dók; @ a laguna kijáratainál hatalmas zsi­lipek akadályozzák meg az ár behatolá­sát; @ a víz szennyeződését tisztító me­dencék által kell megszüntetni; 9 az artézi kutak vizét távolról beve­zetett édesvízzel szükséges pótolni stb. A két évig tartó huzavojia alatt azon­ban néhány befolyásos „honpolgárnak“ sikerült a törvényjavaslat egyes tételét saját egyéni érdekében felhígítani. A rendelkezésre álló 300 milliárdból Velence városa maga csaknem 100 mil- liárdot adhat ki — a házak rendbeho­zatalára. Egy másik, döntő fontosságú pontban a parlament nem hajlott a ve­lencei városatyák szavára: a „harma­dik“ ipari régió kiépítését egyelőre nem engedélyezték. Longo főpolgármester és társai, kénytelenek így tudomásul venni, hogy a régi szép paloták, szob­rok megmenekülnek bár, azonban váro­suk gazdasági fejlődése veszélybe ke­rült. Az eredmény? Senki sincs megelé­gedve. Sok függ persze majd attól, hogyan hajtják végre ezt a törvényt és hogy vajon a milliárdos összegeket valóban teljes mértékben a veszélyeztetett vá­ros hasznára adják ki. Mert már most kétesnek látszik, képesek lesznek-e Ve­lence urai a lakások rendbe hozatalára. A kommunista párt hívei joggal gyana­kodnak, hogy a már említett 100 mil- liárdot a spekulánsok vágják zsebre és hasonló aggodalmának adott kifeje­zést a már évek óta velencei polgárjo­got élvező P. Guggenheim, New York-i f milllomosnő, a Canal Grande partján álló Modern Művészet Múzeumának megalapítója is, aki a sajtó képviselői előtt említette: „Remélhetőleg nem lopják el a pénzt.“ (s—s) 1973. VII. 8.

Next

/
Thumbnails
Contents