Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-29 / 30. szám, Vasárnapi Új Szó

ol f J tIKKn iT^l L«rr1N ril LvTiiTMTMnMrM íťiái FB J

..’'■■■ ■>':'■ ■: r .. . . • .,; ' - ■ ■', ". .', A.-.' ■' ■■• ■■' '■• ■ . ;. \A-:. 1 ./ . ,. . .

jiSj {ttľ/il A M EfrOIH MI kl íil ít] i7il >7^1 ti] ^Vl

JfäsfiBXjS m Bv JB k| fliiiRA gfflf, *§LJ!: I Bi|á-.f1 ...r^ ^

1973.

VII. 29.

A felszabadító mozgalomban vannak olyan eseményük, melyeknek jelentősége az idő múlásával nemcsak hogy nem mosódik el, hanem ellenkezőleg, egyre inkább kidomborodik: a későbbi fejlődés segítségével mélyebben és sokoldalúbban foghatjuk fel értelmüket és a történelemben elfoglalt helyüket. Országunk életében (kétségtelenül az ilyen jelentős események közé tartozik 1948 győzelmes februárja, amely nemcsak a munkásosztály által a hatalomért vívott sokéves harc betetőzése volt, Ihanem utat nyitott nemzeteink fejlődésének új korszaka, a szocialista társadalom építése felé. „A februári eseményeik — mondotta Gustáv I-Iusák, a CSKP KB első titkára, a Központi Bizottság nemrég tartott plénumán — eldöntötték, sikerül-e végrehajtani a nemzeti és demokratikus forradalom programját, ami a szocialista fejlődés elkerülhetetlen előfeltétele volt. Ha a burzsoá politikai pártoknak sikerül ezt a fejlődést megakadályozni és visszahelyezni az országot a München előtti körülmények közé, akkor a népnek a fasizmus ellen és az új Csehszlovákiáért vívott harcban hozott minden áldozata hiábavalónak bizonyult volna.“

Amikor ma a szocialista forradalom győzelmét jelentő februári események felé fordulunk, ez elsősorban azt jelenti, hogy az elmúlt 25 esztendőt február fő tanulságainak szemszögéből tekintjük át, s ezek közié tartozik: a társadalom forradalmi átalakításával kapcsolatos valamennyi kérdés megoldásának a munkásosztály álláspontjáról való következetes megközelítése; a demokratikus erők szövetségének biztosítása a burzsoáziával való küzdelemben; a dolgozók tömegmozgalmának nagy méretű kibontakoztatása és a politikai hatalomnak viszonylag békés úton való meghódítása. Ma, amikor fokozódik a harc a munkásmozgalom szakadásának leküzdéséért, a baloldali erők egységéért, a csehszlovák február tapasztalatainak nem csekély a nemzetközi jelentőségük. S véleményem szerint a folyóirat (a Béke és Szocializmusról van szó, amelyből e cikket átvettük. A szerk. megj.) helyesen tette, amikor a „Váll váll mellett“ című cikkben (hangsúlyozta, mennyire fontos elemezni azokat a történelmi tapasztalatokat, amelyeket a kommunista pártok a demokratikus erők egységéért vívott harcban szereztek.

Ugyanakkor februárt olyan történelmi eseménynek tekintjük, melynek tanulságai rendkívül fontosak országunk jelenlegi fejlődési szakaszában is. Köztársaságunk dolgozói azzal az eltökéltséggel léptek a jubileumi esztendőbe, hogy újabb sikereket érnek el a fejlett szocialista társadalom építésében. 1948 februárjában a Csehszlovák Kommunista Párt ezekkel a jelszavakkal vezetle harcba a dolgozó népet a reakció ellen: „Előre, egy lépést se hátra!“, „Előre, a szocializmus felél“, „Ez a harci felhívás — hangsúlyozta Leonyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára a februári győzelem 25. évfordulója alkalmából a prágai Staromestské téren mondott beszédében — ma Is él. Él a munkásosztály, a dolgozó parasztság és a népi értelmiség tudatában és tetteiben. Él az önök egész munkájában, amelyet a CSKP XIV. kongresszusa határozatainak végrehajtásáért végeznek“.

Azzal, hogy minden vonatkozásban tökéletesítjük a szocialista társadalmat, növeljük gazdasági erejét, emeljük a dolgozók ideológiai-politikai és kulturális színvonalát, erősítjük a párt- és a nép egységét, elmélyítjük testvéri kapcsolatainkat a Szovjetunióval és más szocialista országokkal, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységére törekszünk, február forradalmi útmutatását követjük. hagyományait fejlesztjük tovább.

A februári forradalom igazolta a szocialista forradalom lenini elméletének általános érvényét, Leninnek azt a megállapítását, hogy meg kell keresni „a proletárforradalomhoz való átmenet vagy közeledés formáját“. (Lenin Válogatott Művei. III. köt. Budapest 1967. 226. old.) Ilyen forma volt Cselhszlová- kiában a nemzeti és demokratikus forradalom, amely a második világháború befejező szakaszában elsősorban nemzeti felszabadító, antifasiszta és antiim- perialista feladatokat oldott meg.

A cseh és a szlovák nép nemzeti felszabadító harcát azért koronázhatta siker, mert a szovjet hadsereg felszabadította hazánkat. A Szovjetuniónak az emberiség védelmében, a fasizmus ellen vívott hősi harca fokozta a szocialista eszmék hatását az egész világon. Még inkább forradalmasította Csehszlovákia munkásosztályát és ösz- szes dolgozóit, akik egy új köztársaságot akartak, * amelyben igazságosan megoldódnak a társadalmi és a nemzeti problémák.

A nemzeti felszabadító harcból következetesen forradalmi pártként és ténylegesen az egyetlen cselekvőképes politikai pártként kikerülő CSKP arra vett irányt, hogy a nemzeti és demokratikus forradalom átnőjön szocialista forradalomba. A párt stratégiájának elméleti alapját a forradalomról szóló lenini tanítás, az SZKP tapasztalata, valamint az a tapasztalat alkotta, amelyet a nemzetközi kommunista mozgalom a Komintern VII. kongresszusa által levont következtetéseik realizálása során szerzett.

Amikor Csehszlovákipa felszabadult a fasizmus alól, a CSKP nagy politikai és szervező munkát fejtett ki a nemzeti és demokratikus forradalom Ikövetkeze- tes végrehajtásáért. Klement Gottwald már 1945 áprilisában kijelentette a pártaktíva-értekezleten: „A kedvező

(helyzet ellenére a legközelebbi cél nem a tanácsok és a szocializálás, hanem a kibontakozó demokratikus, nemzeti forradalom valóban következetes végigvi- tele, hogy a továbbiakban e forradalom során utat nyithassunk új célok felé, a lehető legszélesebb nemzeti frontban és a nemzet élén haladva feléjük. A fő politikai kérdés az, hogy tudjuk vezetni az egész nemzetet mint a dolgozók pártja és munkáspárt, s hogy elismerjenek bennünket a nemzet képviselőjének.“ (Klement Gottwald Művei XII. köt. 15—16. old.)

Már 1945—1946-ban mélyreható politikai és társacfolmi-gazdasági átalakításokat hajtottunk végre, amelyekkel leraktuk a népi demokratikus rendszer alapját. A forradalmi demokratikus Intézkedések mélységét az határozta meg, hogy a dolgozók milyen mértékben tömörültek a munkásosztály és a kommunista párt köré. Ám a felszabadulás utáni első években a politikai hatalomban részesedett a kis- és a közép- burzsoázia is, amely nem kompromittálta magát a fasiszta hódítókkal való együttműködéssel. A kommunisták felismerték, hogy a forradalom további fejlődése, szocialista forradalomba val

ó átnövése a burzsoázia ellenállásába ütközik, (hogy előbb vagy utóbb el kell következnie a döntő összecsapásnak. A népi demokrácia fejlődésével párhuzamosan kezdettől fogva éles osztályharc folyt Csehszlovákia jövőjének kérdésében.

Abbpl kiindulva, hogy a nemzetközi és a belpolitikai feltételek kedvezők, a CSKP a továbbiakban a forradalom békés fejlődésére törekedett. Ennek az orientációnak a realitását mindenekelőtt a munkásosztály ereje határozta meg, a munkásosztály ugyanis abban az időben már lényegében megteremtette sorainak ideológiai, politikai és szervezeti egységét, s a dolgozó tömegek élén haladt.

A fő probléma az volt, hogy a munkásosztály mellé állítsuk a dolgozók más osztagait, különösen a parasztságot és a városi középrétegeket. A tömegek összefogásának platformjává a széles Nemzeti Front vált, amelyben az összes politikai pártok és társadalmi tömegszervezetek részt vettek. A tömegek, „lehetőleg az egész nemzet“ megnyerésére való törekvésünkben nem tákol- tunk össze elvtelen blokkokat; ez következetes osztályálláspont volt, amely a munkásosztály vezető szerepének erősítésére irányult. A CSKP-nak a forradalom első három évében, a politikai ellenfeleivel való heves összetűzések folyamán, a reformizmus és a jobboldali opportunizmus elleni harcban számtalan taktikai egyezséget kellett

kötnie, a többi között burzsoá pártokkal is. De mindig szigorúan ragaszkodott az osztályszempontokhoz.

A többpártrendszerben, amely a Nemzeti Frontba tömörült burzsoá pártokat is magában foglalta, a CSKP-t mindenkor az vezérelte, hogy ez a front nem pártok koalíciója, hanem a dolgozók szövetsége, amelyben a pártok olyan mértékben vesznek részt, amennyire kifejezik a nép érdekeit. Éppen ezért, amikor .1948 februárjában a burzsoázia megpróbált puccs révén ellenforradalmi fordulatot végrehajtani, kiderült, ihogy nemcsak politikailag volt gyönge és elszigetelt, hanem reakciós politikájával és aknamunkájával leleplezte önmagát mint nemzetellenes és népellenes erőt.

Tapasztalataink igazolták, hogy a nemzeti demokratikus átalakítások következetes megvalósítása fontos és igen hatékony formája a szocialista forradalomhoz és a proletárdiktatúrához való közeledésnek. Egyszersmind ezek a tapasztalatok világosan megmutatták, hogy csak akkor lehet sikereket elérni, ha nem tévesztjük szem elől a forradalmi perspektívát. A forradalom igen gyorsan fejlődött, s a szocialista elem, amelyet már a nemzeti demokratikus átalakítások létrehoztak, erősödött. Ahogy szilárdultak a munkásosztálynak és kommunista élcsapatának politikai és gazdasági pozíciói, egyre nyilvánvalóbbá vált a munkásosztály és az ösz- szes dolgozók közötti szövetség bur- zsoáel lenes, a szocializmust igenlő jellege, s ez a szövetség egyre inkább képessé vált a forradalom új szakaszával kapcsolatos feladatok megoldására.

A kommunista pártnak sikerült a munkásosztály köré tömörítenie a dolgozók túlnyomó többségét, s aktív támogatásukkal győzelmet aratni a burzsoázia felett, biztosítva így a szocializmus építésére való áttérést. A dolgozók többségének a munkásosztály mellé állításáért vívott harc persze nem volt könnyű. Mégpedig nemcsak azért, mert a forradalmi fejlődés bonyolult volt s megkívánta a párttól a marxizmus—leninizmus alkotó alkalmazását, a taktikai rugalmasságot, a nagy politikai hozzáértést. A burzsoáziát, különböző rétegeit ugyanis fokozatosan, szakaszonként távolítottuk el a hatalomból, s ily módon ezek itt-ott megvethették lábukat és cselekedhettek. Ilyen körülmények között a kommunistáknak különösen szilárdan ragaszkodniuk kell az osztályvonallhoz, hogy a kizsákmányoló osztályoknak az ország politikai életéből eltávolított maradványai ne üthessék fel újra a fejüket, ahogy ez Magyarországon 1956-ban és Csehszlovákiában 1968-ban történt.

De elvben, miként erről tapasztalataink tanúskodnak, maga a harc a nemzeti és demokratikus forradalomnak szocialista forradalomba való átnövésé- ért, a dolgozók többségének a munkás- osztály oldalára állításáért és a burzsoáziának a hatalomból való fokozatos eltávolításáért megkönnyíti a szocializmusba való átmenetet, és lehetővé teszi a szocializmus felépítését egy széles politikai szövetség bázisán. A kommunista és munkáspártok 1969-es nemzetközi tanácskozásának dokumentuma megállapítja, hogy a jelenlegi körülmények között a kapitalista államokban kedvező feltételek teremtődtek „minden demokratikus áramlatnak olyan politikai szövetségben való egyesülésére, amely képes arra, hogy döntően korlátozza a monopóliumoknak az ország gazdasági életében játszott szerepét, véget vessen a nagytőke hatalmának, és olyan mélyreható politikai és gazdasági átalakításokat valósítson meg, amelyek a legkedvezőbb feltételeket biztosítják a szocializmusért vívott harc folytatásához. Ennek a demokratikus szövetségnek a fő ereje a munkásosztály“. („A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Moszkva, 1969“. Budapest 1969. 21.

old.).

A „ki kit győz le?“ kérdés eldöntésekor a februári eseményekre a harc parlamenti és parlamenten kívüli formáinak összekapcsolása volt jellemző. Mint ismeretes, a CSKP-nak nemcsak a parlamentben voltak szilárd pozíciói — ahol az 1946-os választások után a mandátumoknak csaknem 40 százalékával rendelkezett és számos kérdésben a baloldali szociáldemokraták is támogatták —, hanem a kormányban is, amelyben mint politikailag a legerősebb párt megkapta a miniszterelnöki tisztséget és a legfontosabb tárcákat. Ugyanakkor a CSKP kibontakoztatta a tömegek kezdeményezését, figyelmeztette őket, bogy a burzsoázia reakciós puccshoz folyamodhat. A tömegek szintén befolyást gyakoroltak a kormányra, és ily módon a kommunisták köny- nyebben érhették el követeléseik teljesítését. „Nálunk — mutatott rá Klement Gottwald — a történelemben ritka módon összejátszanak a kedvező körülmények, amikor a forradalmat egyidejűleg folytatjuk felülről és alulról“. (Klement Gottwald Művei, XII. köt., 84. old.)

A burzsoá reakció arra törekedett, hogy gyöngítse a kommunisták befolyását a parlamentben és a kormányban, s a nép háta mögött politikai fordulatot hajtson végre. Miközben a kommunisták azért küzdöttek, hogy a kormány és a parlament következetesen megvalósítsa a megállapodáson alapuló és a nép érdekeinek megfelelő programot, a burzsoázia képviselői szabotálták a munkát a kormányban, gyakorlatilag lehetetlenné tették a parlament tevékenységét, s végül kormányválságot robbantottak ki azáltal, hogy a 26 miniszter közül 12 lemondott. Arra számítottak, hogy Be ne š akkori elnök segítségével elérik az egész kormánynak, a Nemzeti Front kormányának a menesztését és hivatalnokkormányt alakítanak, amely azután a burzsoáziának előnyös irányvonalat érvényesíthet.

A kommunista párt nyomban a reakciós miniszterek lemondása után a néphez fordult, amely határozottan megmutatta, hogy támogatja a párt politikáját. A Nemzeti Front Gottwald vezette kormánya mellett, a forradalmi átalakítások további megvalósítása mellett szálltak síkra gyűléseiken az üzemi tanácsok, a parasztbizottságok és a társadalmi szervezetek. A dolgozók országszerte megalakították az újjászületett Nemzeti Front akcióbizottságait. Amikor kiderült, Ihogy némely burzsoá tiszti körök fegyveres megmozdulás szervezésére tettek kísérleteket, a munkásosztály egy része is felfegyverkezett, létrejött a népi milícia.

A reakció ellenforradalmi puccskísérlete meggyorsította a forradalom fejlődését. A dolgozó nép magas fokú forradalmi tudatosságáról és harckészségéről tett tanúságot. Tömeges megmozdulása következtében a puccsisták tervei meghiúsultak, s a kormányválság a dolgozók javára oldódott meg, mégpedig a parlamenti és alkotmányos elveknek és szokásoknak megfelelően. A Gottwald-kormányt olyan új miniszterekkel egészítették ki, akik készek voltak végrehajtani a Nemzeti Front programját, s a parlament bizalmat szavazott ennek a kormánynak. Az 1948 májusában tartott parlamenti választásokon a Nemzeti Front jelöltjeinek egységes listája az érvényes szavazatok 90 százalékát kapta meg; a lakosság túlnyomó többsége támogatta a CSKP által képviselt politikát.

A szocialista forradalom győzelme Csehszlovákiában a dolgozók politikai tömegakcióinak az eredménye volt, akik harcukban felhasználták a parlamentet más polgári demokratikus intézményekkel együtt, a CSKP előrelátó irányítása révén a népakarat eszközévé változtatva őket. Tapasztalataink teljes mértékben alátámasztják az 1969-es nemzetközi tanácskozás megállapítását: „A kommunisták a parlamenti tevékenység minden lehetőségét felhasználják, de hangsúlyozzák, hogy a demokráciáért és a szocializmusért vívott harcban a munkásosztály és minden dolgozó tömegmozgalmának kibontakozása döntő mozzanat“. („A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Moszkva 1969.“ Budapest 1969. 21. old.).

(Folytatás a 9. oldalon)