Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-22 / 29. szám, Vasárnapi Új Szó
Ä felnőtt ember is hajlamos a gyerme ''tegségekre, a játékokra. Amikor megláttam Moszkat és Oman legnyugatibb tartományának égig érő, kopár, szürke kőszirtjeit, amelyeket Zöld hegyeknek neveztek el a térképészek, az volt az első kérdésem: nem volt véletlenül színvak %a névadó, amikor zöldnek látta ezeket a gigászi, sivár kőhalmokat. — Jöjjön el majd akkor, amikor esik a trópusi eső, amikor kizöldül a határ, rügyeznek, virágoznak a gyümölcsfák, amikor minden termőre fordul! Akkor még az ég kékjét is zöldnek látja majd — mondta kísérőm, amikor kiszálltunk a terepjáróból, hogy a halászbárka indulásáig egy kicsit pihenjünk. Mert itt véget ért az út, tovább már csak a halászhajó visz, csak vizen és gyalogszerrel lehet közelebb kerülni a dhofari szabadságharcosok bázisaihoz, utánpótlási központjaihoz, hadtápjához, iskoláihoz, menekülttáboraihoz, köz- igazgatási központjaihoz, és persze az arcvonalhoz, ahol a harc folyik. — De úgysem jön ide még egyszer — folytatja a gondolatot — világtól elzárt vidék ez. Erről a környékről régen az a mondás járta, hogy ide még „Allah is csak a Ramadan, a mohamedán nagyböjt idején vet egy jutó pillantást". Régóta készültem az útra, Dél-Arábia forrongó körzeteinek bejárására. Egy esztendővel ezelőtt a Moskat—Oman és a megszállt Arab-öböl Népi Felszabadítási Frontjának ádeni irodájában beszélgettünk első ízben az utazásról, s 1973-ban is az irodát kerestem fel először, bejelentve, hogy várom az ígéret beváltását. — Miért akar a felszabadított területekre utazni? — Több alkalommal feltették idegenek is ezt a kérdést,— mert nem egyszerű az utazás oda, ahová út nem vezet, repülővel, helikopterrel utazni nem biztonságos, és az élet, a mozgás sem biztonságos, mert mindennaposak a hajótámadások, az aknavetőtámadások, a helikopteres rajtaütések, a rakétacsapások, a kommandóakciók. Miért nem akarok elmenni a dhofari kormányzóság nyugati járásaiba, amelyeket a Front csapatai ellenőriznek, ahol a forradalom szervei gyakorolják a hatalmat, — a hatalmat pedig a népi rendszer megteremtésére használták fel. Ez ugyan megjavította a politikai viszonyokat, de nem tudott változtatni a csontaszaló hőségen, a vízhiányon, a szegénységen, s azon, hogy a forradalmi polgárháború minden percben életveszélyt jelent. Közömbös megjegyzéssel ütöm el a kérdéseket: biztosan így van ez 1965. június 9-e, a dhofari fegyveres forradalom kitörésének napja óta. Azóta egyre intenzívebben támadnak a szultáni csapatok, a külföldön toborzott zsoldosok, — a forradalom mégis életben maradt, a nép és fegyveres ereje mégis megvédte a forradalmi rendszert. Egy sötét hajnalon megjelenik ádeni szállodám előtt a Front két aktivistája, hogy kivigyenek a repülőtérre. Ott kapom meg a repülőjegyet, illegális nevemre van kiállítva. A repülőgéputasok —, mintha csak mindenki háborúba menne — fegyvert viselnek, s a stewardess még akkor sem kéri el tőlük, amikor a gép a levegőbe emelkedik. Egyetlen kívánsága van csak: a tölténytárat Ki-ki vegye ki a géppisztolyból. A pisztolyokkal nem törődik senki: a személyzet úgy érzi, ezzel a kéréssel egyébként is megtett mindent, hogy elkerülje a gépeltérítést. A gép keletnek repül, a hatodik dél-jemeni kormányzóság székhelye, Al Guedda felé. A hosszú úton van időm átnézni a Front kiadványait: kongresszusi jegyzőkönyveket, beszámolókat a harcokról, a fegyveres küzdelem eredményeiről, a társadalmi berendezésekről, a nők felszabadításáról, a nagybirtokrendszer eltörléséről, arról, hogy a hacosok a demokratikus rendszer megteremtésével a szocialista fordulat alapjainak kiinduló politikai bázisát akarják létrehozni. Al Guedda repülőterétől nem messze van a Front egyik központja, központi bázisa. Fiatal, barátságos, de szűkszavú férfi fogad ott, közli a további menetrendet: villámgyors ebéd után terepjáró autóba szállunk, azzal megyünk addig, ameddig az út elkészült, azután halászbárka visz bennünket Dhofar felé. Beülünk a terepjáróba. A kocsiban rajtam kívül mindenkinél fegyver van. Egy-egy nagyobb zökkenőnél géppisztolyok agya csapódik a platóhoz. Órákig nem találkozunk senkivel — az út útta- lan sivatagi tájon kanyarog, homokbuckák tövét köti össze. Kísértetfaluk előtt megyünk el, sehol egy lélek: ebben a csontaszaló hőségben senki nem jön ki az odújából. Messze, valahol irdatlan messzeségben szürkeség hullámzik az ég alatt. A gépkocsivezető meg akar nyugtatni: már nem tart sokáig az út, elérjük a hegyeket, átmegyünk a dombokon és máris ott leszünk a halászkikötőben. Azok a ködhalmok már a Zöld hegyek. A hegyek lábáig nincs út. Üt csak az a csík, amit a kocsi kerekei karcolnak a homokba. A hegynél „valódi“ út kezdődik. Húsz munkás és egy buldozér építi évek óta: a hegy oldalából hasítják ki az út keskeny szalagját. Ahol a terep már annyira sima, hogy a terepjáró autó nem akad el, — ott már készen van az út. Mögöttem, a kísérők lábánál súlyos csomagok zötykölődnek — nemcsak engem kísérnek a frontra, viszik az utánpótlást is. Négy órai kocsikázás után elérjük a halászkikötőt. Cápa hever a parton, a halmészáros nagy darabokat hasít ki a homokra fektetett haltestből. De nincs sok idő a nézgelődésre: indulunk tovább egy halászcsónakkal, hogy még a sötétség beálllta előtt megérkezzünk az utolsó ellenőrzési bázisra, ahol a program összeáll, ahol megszervezik a kíséretet, ahol találkozom a Front Köz ponti Bizottságának egyik vezetőjével. A parton a Front megbízottjai várnak. A helyi szervezet vezetője és két munkatársa mellett ott áll a Központi Bizottság képviselője is készen arra, hogy részletes tájékoztatást adjon a dhofari helyzetről, a Front célkitűzéseiről, katonai és politikai eredményeiről. Égy hatalmas viharlámpa fényénél, vendéglátó gazdám háza előtt egy 20 centi magas, kőcsíkkal körülvett körben, a földön ülve kezdjük a beszélgetést. A távolból aknavetőtűz tompa döreje hallatszik, de a közelben mindenki nyugodt. Idegességnek nyoma sincs. Beszélgetőpartnereim fegyverükre támaszkodnak: a fegyvertől egy pillanatra sem válnak meg. Közben az asszonyok teát hoznak, és tálalják a vacsorát. A vacsora egyszerű: forró kövek közt sült lángosszerű tészta a tea mellé. — A dhofari tartomány három felszabadított járásában megszüntettük a kizsákmányolásra alkalmat adó magántulajdont. Nincs nagybirtok, nagybirtokos, és nincs burzsoázia sem. Az igazság kedvéért hozzáteszem: a negyedmillió ember lakta körzetekben csak romok vannak. A harc megsemmisített mindent: az ellenség semminek és senkinek nem kegyelmez. A nép barlangokban él, s miközben keresi a nagyobb biztonságot és a jobb megélhetést, vándorlásra kényszerül. Nem idegen a nomád életforma — jóllehet az a célunk, hogy mindenkinek emberhez méltó, letelepedett életet és munkát biztosítsunk. — Hogyan épült ki a forradalmi közigazgatás? — A Központi Bizottság a felszabadított terület szuverén szerve. Foglalkozik a honvédelemmel, — tehát a fegyveres forradalmi harccal, a kiképzéssel, az utánpótlással, a tervezéssel és a hadműveletek bonyolításával. Foglalkozik mezőgazdasággal: tehát a mezőgazdasági termelés megszervezésével, a földművelés és az állattenyésztés optimális körülményeinek megteremtésével. Fontosnak tartjuk az oktatásügyet, hiszen a lakosság túlnyomó többsége analfabéta. Van egészségügyi kormányzatunk, közbiztonsági szolgálatunk. A Központi Bizottság tehát úgy gyakorolja a hatalmat, mint egy kormány: rendelkezik a kormányzati szakszervekkel — nevezhetnénk ezeket minisztériumoknak is. A Központi Bizottság természetesen alacsonyabb szintű bizottságok és hatóságok közreműködésével szerez érvényt döntéseinek, akaratának. A járások élén járási kormányzók és járási bizottságok állnak. A járási bizottságok is rendelkeznek a szóban forgó szakszervekkel, hogy szervezni és ellenőrizni tudják a terület életét, biztonságát. A falvak élén bizottságok állnak: a bizottság minden egyes tagja egy vagy több — egymástól nem mindig élesen elkülönített probléma és feladatkör felelőse. Például a mellettem ülő férfi itt — mutat egy bajuszos fiatalemberre — az anyakönyvi ügyeket intézi. Persze, nem esket, ehhez csak a kádinak van joga. De meggyőződik arról, hogy a házasulni szándékozó fiatalok eleget tettek-e a törvény előírásainak: a vőlegény kifizette-e a menyasszonyért járó pénzt, s a lányos szülők nem akartak-e többet bevasalni rajta, mint ami a törvény szerint jár neki. És hogy a fiatalok akarják-e a házasságot? Kollégája a falusi iskolaügyért, az oktatásért felel. Másik bajtársa a katonai önvédelemért. Harmadik a közellátás és a közbiztonság szervezője. — Az a fontos, az a legfontosabb — mondja a propaganda felelőse —, hogy megszervezzük, alkotmányos, demokratikus, forradalmi alapokra helyezzük a közéletet, a gazdasági életet. Hogy szervezettség foglalja el az anarchia, az önkény helyét, mert a szultáni rendszertől csak önkényt, kegyetlenséget, embertelenséget tapasztalhattunk. KRAJCZÄR IMRE Al Guedda-i látkép. Ebben a városban van a hazafiak egyik központja a (A szerző felvételei) A hegyi harcok főszereplője a mindenre elszánt partizán és a géppisztoly 1973. VII. 22. m
