Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-16 / 167. szám, hétfő

Stephen Leacock:

Mintainterjú elbűvölő otthonukban kiváló regényíróinkkal, az Iróházaspárral: Utánérzés Ervinnel és Utánérzés Edittel

Bájos tikmanyosfalvi rezidenciájukban volt szerencsénk meginterjúvolni az Utánérzés házaspárt. Szívélyes meghívá sukra vonatra ültünk, leszáll tunk a Tikmanyosfalvához legközelebb eső állomáson, s aztán sétáltunk egy kicsit — körülbelül tizennégy mérföldet. Szó, ami szó, már a szándékunk bejelentésekor kilátásba helyezték a sétát. „Végtelenül sajnáljuk, hogy nem küldhe tünk autót ön elé — írták —, de az utak oly borzalmasan porosak, hogy esetleg még mi magunk is bekoszolódhatnánk a sofőrünktől“. Körültekintő alaposságukról e kis ízelítő fényt vethet jellemükre.

Maga a ház elbűvölő öreg kúria, mely egy hatalmas kertre néz, a kert viszont széles völgyre, a völgy pedig a folyóra.

A Kiváló Regényíró a kapuban fogadott bennünket. A Csermely Angyalka és A Vágy kertje íróját sápadt művésztípusnak képzeltük el magunkban (jellemző ránk, hogy általában téves elképzeléseink vannak). Nem tudtuk eltitkolni elképedésünket (általában ritkán vagyunk erre képesek), amikor egy tagbaszakadt, viharedzett, saját bevallása sze>- rint százhúsz kilót nyomó férfiúval találtuk magunkat szemben.

Miután barátságosan kezet ráztunk, így szólt:

— Jöjjön, nézze meg a disz- naimat!

— A könyveivel kapcsolatosan szerettünk volna néhány kérdést feltenni — mondtuk, útban a disznóólak felé.

— Először nézzük meg csak a disznókat — felelte. — Ért maga valamit a disznókhoz?

Mindig azon vagyunk inter júink során, hogy mindenben megfeleljünk interjúalanyunk ízlésének, de most kénytelenek voltunk bevallani: bizony édes keveset értünk a sertésekhez.

— Nos, — mondta a Nagy Re gényíró —, akkor inkább talán a kutyákhoz ért?

— Azokhoz aztán végképp nem — feleltük.

— Hát a méhészethez? — kérdezte.

— Valamicskét — feleltük (egyszer megcsípett bennünket egy méh).

— Menjünk tán most mindjárt a kaptárakhoz?

Biztosítottuk a Nagy Írót, hogy szívesen elhalasztjuk ezt későbbre.

— Hát akkor gyerünk a disznókhoz — felelte, és hozzátette: — Úgy látszik, önt a tenyésztés, a szaporítás csínja- bínja nem nagyon érdekli.

Elpirultunk. A családi asztalunkat körülülő öt kis kölyök arca jelent meg lelki szemeink előtt, akiknek interjúírással keressük a kenyeret.

— Nem — válaszoltunk —, alig konyítunk hozzá.

— Nos — kérdezte a Nagy Regényíró, mikor a célunkhoz értünk —, hogy tetszik önöknek ez a disznóól?

— Igazán nagyon — feleltük.

— Újonnan alagcsöveztettem, saját terveim szerint. De meg is látszik, mi? Tiszta, rendes.

Mi ezt nemigen vettük észre.

— Az hiszem, alszanak odabenn a disznók — mondta az lró.

Kértük, hogy az istenért fel ne ébressze őket. Felajánlotta, hogy oldalt kinyit egy kis ajtót, s ott bebújhatunk. Mi viszont leszögeztük: hallani sem akarunk ilyen erőszakos álomzavarásról.

Regényíró módszereiről szeretnénk valamit hallani — mondtuk. És szívünkből beszéltünk. Mert interjúnk közvetlen céljától függetlenül, nagyon szerettük volna megtudni, hogy tulajdonképpen hogyan is kell regényt írni. Ha ezt sikerülne kitudakolnunk, akkor magunk is írnánk egyet.

A REGÉNYÍRÁS MÓDSZEREI

— Gyerünk, először nézzük meg a bikáimat! — mondta a Regényíró. — Van itt nekem a kifutóban két növendék bikám, biztosan érdekli magát.

Nem feleltünk.

Az Író egy zöld korláthoz vezetett bennünket. A korláton belül két vad külsejű állat darát zabáit, időnként vérben forgó szemmel pillantottak ránk.

— Na, mit szól hozzájuk? — kérdezte az Író.

Megesküdtünk rá, hogy töké letesebb bikákat elképzelni se tudunk.

— Szeretne bemenni hozzájuk? — kérdezte.

Meditáltunk. Hirtelen nem találtuk meg a megfelelő szavakat.

A Nagy Regényíró észrevette habozásunkat.

— Ne féljen — mondta. — Nem valószínű, hogy bántani fogják. Én minden reggel beküldőm hozzájuk a béresemet, a legparányibb habozás nélkül.

Csodálattal pillantottunk a Kitűnő íróra. Igen, igen, ő is, mint annyian mai íróink, színészeink, sőt: gondolkodóink

közül, szabadelvű ember, a szó legszorosabb értelmében.

De mi megráztuk a fejünket.

Rámutattunk, hogy a bikák a mi érdeklődési körünkön kívül esnek. Viszont, mondtuk, szeretnénk valamit megtudni a munkamódszereiről.

— Milyen terv vagy módszer alapján kezd ön el egy új regényt? — kérdeztük, noteszunkat és ceruzánkat elővéve.

— Megszokott módszerein — mondta a regényíró —, hogy kijövök ide, beülök a disznóólba, s addig ülök itt, míg fel nem merülnek képzeletemben a regény alakjai.

— Sok időt vesz ez igénybe ■— kérdeztük?

— Nem nagyon. Általában elég egy nyugodt félórát töltenem a disznók között, hogy kirajzolódjanak bennem az alakok, legalábbis a főbb alakok kontúrjai.

— És ezután?

— Ezután rendszerint pipára gyújtok, elballagok a méhesbe, kiülök a kaptárak elé, s töröm a fejem a cselekményen.

— Sikerrel?

— Mindig. Ezután csinálok egy két jegyzetet, majd sétálok vagy tíz mérföldet az eszkimókutyáimmal, de még időben hazatérek ahhoz, hogy bejárhassam a marhaistállókat, s han- cúrozhassak egyet a bikáimmal.

önkéntelenül sóhajtottunk. A regényírás elérhetetlenebbnek tűnt, mint valaha.

— Kecskét is tart? — kérdeztük.

— Mi az, hogy tartoki Egy pompás öreg bakot — jöjjön, nézze meg!

Megráztuk a fejünket. Nem kétséges, hogy csalódásunk kiült az arcunkra. Gyakran kiül. Alapjában véve, rendben levőnek és üdvösnek tartottuk, hogy a mai nagy regények ilyen módon — kecskék, kutyák, disznók és növendék bikák közreműködésével — íródnak, de ugyanakkor éreztük, hogy ezt a mesterséget nem nekünk találták ki.

Engedélyeztünk magunknak egy újabb kérdést.

— Reggel hánykor kel? — kérdeztük.

— Hát úgy négy és öt között — felelte a Regényíró.

— Ó... és ugye felkelés után mindjárt hideg fürdőt vesz? — Még télen is, ugye?

— Úgy, ahogy mondja.

— És ugye a jeges vizet előnyben részesíti? — kérdeztük, leplezetlenül, nagyon letörte«.

— De mennyire!

Elhallgattunk. Már régen tudtuk életünk kudarcának okait, de az újabb megerősítő bizonyíték leverően hatott ránk. Igen, ez a jegesvíz-kérdés áll negyvenhét év óta az utunkban.

Ügy látszik, a Nagy Regényíró észrevette letörtségünket, mert így szólt:

— Menjünk be, a feleségem csinál magának egy jó teát.

A világ egyik legbájosabb háziasszonyát ismertük meg Utánérzés Edit személyében. Társaságában minden gondunk- ról-bajunkról megfeledkeztünk, úgyszólván egy perc alatt.

— Úgy, tehát a munkamódszeremről szeretne megtudni valamit? — mondta, miközben forró teát öntött a lábunkra.

— Igen — mondtuk, némileg megújuló lelkesedéssel véve elő jegyzetfüzetünket. Ha emberszámba vesznek bennünket, még azzal se törődünk, ha forró teát öntenek ránk.

— Elárulná — folytattuk —, hogy milyen módszerrel kezd bele egy-egy új regényének a megírásába?

— Mindig tanulmánnyal kezdem — mondta Utánérzés Edit.

— Tanulmánnyal?! — hüle- deztünk.

— Igen, igen. A valóságos tények tanulmányozását értem ezen. Vegyük például a Néhány lap egy gőzmosodásnő életéből című művemet... kér még teát?

— Nem, nem — mondtuk.

— Nos, hogy ezt a könyvet megírhassam, előzőleg két évig dolgoztam egy mosodában.

— Két évig! — kiáltottunk fel. — De miért?

— Hogy magamba szívjam a légkört.

— A gőzt? — kérdeztük.

— Ú, nem — felelte Utánérzés Edit. — Azt egészen másutt sajátítottam el. Gőztanfolyamon egy technikumban.

— Hihetetlen — mondtuk. A kedvünk már újra odavolt. — De hát szükség volt minderre?

— Én nem látok más módot a regényírásra. A történet, amint bizonyára emlékszik még — teát nem kér? ... a mosoda kazánházában kezdődik.

— Igen — mondtuk, odébbhúzva a lábunkat, — nem, köszönöm.

— Hát, látja, így az egyetlen lehetséges pont a kazán belsejének a leírása volt.

Bólintottunk. A könyv egyetlen sorát sem olvastuk.

— Mestermunka — mondtuk.

— A feleségem — szólt közbe a Nagy Regényíró, aki ott ült mellettünk, s vajas pirítósat megosztotta a fejét az ölében nyugtató borjú nagyságú dán doggal —, a feleségem nagyszerű munkás.

— Mindig e módszerrel dolgozik? — kérdeztük az asz- szonyt.

— Mindig — válaszolta. A Friderika, a gyár üdvöskéje című könyvem miatt hat hónapot töltöttem egy kötszövőüzemben, a Láp Margitjához pedig sokhónapos különleges tanulmányokat folytattam.

— Miféléket?

— Hát istenem, egy nő útját.. . a lejtőn lefelé... a zuhanást ...

— És mik a legközelebbi tervei? — érdeklődtünk gyorsan.

— Következő könyvem a páciparral foglalkozik — mondta a Regényírónő. — Teát parancsol? ... Ez egy egészen új terület.

— Vonzó terület — mormogtuk.

— És teljes egészében feltáratlan. Néhány írónk foglalkozott már a vágóhidakkal, s Angliában elég sokat írtak a lekvárról. De a pácba eddig még senki sem ugrott be'le. Én szeretnék, ha sikerül — mondta Utánérzés Edit, a rá jellemző bájos szerénységgel. — Szeretném megírni az első pácregény- sorozatot, bemutatni az egész páckörzetet, s végigkövetni egy pácmunkáscsalád életét négy-öt generáción keresztül.

— Négy-öt?! — kiáltottuk lelkesen. — Kövesse végig tízen keresztüli... No és, ha ezt

Staucit Mihály: A fekete-fehér ciklusból.

CSONTOS VÍLMOS:

NYÁR

Kitartó oz ég minden ablakát, S elömlik rajtam bő sugárözön. Csillantja arcom gyöngyök csillagát, S o fény selymében megtörülközöm. Pipál a hegy Börzsönynél: esővel Mosdatta szépre kedvese, oz éj, Most a napfénynél, kandi szemével Lesi a hatást egy felhőtaréj. Fürge kis ürge oson a mezsgyén, Vetésrengeteg a rejtekhelye. Egy konyult kalászt — épp arra menvén Kutatott buzgón: van-e már szeme? Ó, nyár, szépítsen sugáráradás, S fürge kis ürge ahogy szalad, Tudjuk meg tőle, hogy telt o kalász S csenheti: nekünk is bőven marad. Tárd ki hát kék ég minden ablakod, S zuhatagként zúdulj, sugárözön, Csillogtasd arcom szép gyöngycsillagod: A fény selymében megtörülközöm!

megírta, van ezutánra is még valami terve?

— Bizony van — nevetett a Regényírónő. — Mindig jó előre tervezek. Ha elkészülök a pácsorozatommal, egy börtönt akarok belülről tanulmányozni.

— Be-lül-ről?! — dadogtuk borzadállyal.

— Igen, igen. Persze, hogy ezt megtehessem, két-három évre börtönbe kell vonulnom.

— De hogy jut be? — kérdeztük, s egészen felvillanyo- zódtunk a törékeny asszony szilárd eltökéltségén.

— Jogomként fogom követelni — felelte higgadtan. — Rajongó nőolvasóim élén elmegyek az illetékesekhez, s követelni fogom, hogy küldjenek börtönbe. Eddigi munkáim után ennyit csak megérdemlek.

— De még mennyire! — mondtuk lelkesen. Egy könyvébe valamikor beleolvastunk.

Felálltunk, indulásra készen. Mind a Regényíró, mind a Re- gényírónő meleg szívélyességgel szorította meg kezünket. A Nagy Író kikísért a kapuig, és megmutatta, hogy a méhes mellett és a bikalegelőn átvágva, rövid úton kiérhetünk az országúira.

Csendben haladtunk az este sűrűsödő homályában. Igen, igen, gondoltuk, gyaloglás közben, be kell látnunk, hogy a regényírást nem nekünk találták ki.

Mindazonáltal jónak láttuk intejúnkat papírra vetni, mások okulására.

Fordította: RÁKOSY GERGELY

1973.

VII. 16.