Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)
1973-07-15 / 28. szám, Vasárnapi Új Szó
MIGUEL HERNANDÉZ: Harcos énekek ÉJSZAKAI TŰNŐDÉS Ha fittyet hányva minden józan észnek, egy szép napon felruccanr.ék a Holdba, s mint a harctéren tettem annyiszor: leülnék, bakancsom szíját megoldva, kibontanám viseltes hátizsákom és nagysebtiben valamit harapnék, aztán kimennék a csillagporos Tejútra, mely nem csikordult földi láb alatt még. Az űrbe bámulnék, mely feketébb mint a szénbánya gyomra s a vak mélyből egyszerre csak a Föld tűnne elém ragyogva. Fürkészném lenn a földünk foltjait, a tengert és a szárazföldeket s megérteném: mily szörnyű messzeség választ el, testvéreim, tőletek. S mikor a lomhán forgó földgolyón megismerném szovjet hazámat, még százszor jobban égetne a vágy, Földünk, utánad! Egy harmatcsöpp, amely a fűszálon remeg, drágább nekünk, mint messze csillagok. Álljatok szépen sorba most, szavak, röpítsetek szét, amit gondolok! Hirdessétek: ezért élünk a földön, hogy formáljuk rajta az életet: nekünk ez a rövid szó: munka a bibliánál százszor kedvesebb. Mi tudjuk ám: a boldogság nem hull ölünkbe, keményen meg kell érte küzdenünk. Boldogságért epedve sóhajtozni kár: elérheti, ki együtt küzd velünk. „Bánat" - ez a szó régesrégi költők verseiben él még tovább. Mi szeretjük hazánkat, de nincs, ki úgy szeretne téged, mint mi, ó, nagyvilág! Mi az öreg föld minden gyermekére napfényt csillantanánk, derűt, mi azért dolgozunk és küzdünk, hogy az ember vidáman éljen mindenütt. Bonkárok és kufárok azt hiszik, megvehetnek eget, földet, embert, erdőt, folyót, s ha morajlik a nép legszívesebben vérrel öntöznék ők az egész földgolyót. Ha összefogdosnák e párezer bitangot s pokolba dugnák őket - fejjel lefelé - : nem lenne többé, ki az éhes milliókat halálra gyötrené! A munkában megedzett kéz akkor se reszket, ha fegyvert kell ragadnia, Nagy cél kovácsol össze minket itt: a kommunizmus. Nem kérdezzük: hova, merre? — tudjuk: melyik úton haladjunk, lángon, sziklán és szakadékon át: s ha célhoz értünk, akkor látja csak, minden ember: milyen szép a világ! Nincs messze már e korszak világítótornyát látjuk ragyogni könnyű fátylon át, s ha addig eljutottunk: végre minden ember a földön megtalálja otthonát. Sötét a júliusi éj - szobám ablakából .szemem a csillagos, hideg mélységbe bámul. KEPES GÉZA, fordítása A NÉP VIHARA A két hónapja elnémult halottakon üldögélve üres bakancsokat csókol szám s dühödten fogom kézbe szívem öklét és a lelket, amely feltartja az égre. Hágjon hangom a hegyekre s mennydörögve szálljon mélybe, ezt követeli a torkom most és mindörökre égve. Üvöltök, hát jöjj és hallgasd, nép, testemnek tejtestvére, gyökereid ezer szála szőtt bele a televénybe, itt állok, hogy szeresselek és azért, hogy tested védjem, két hű puska: lángot lövell érted ajkam és a vérem. Azért születtem e földből, hogy mint csalogány, serényen, én a boldogtalanságot kiáltsam a földre, égre, hogy visszhangként zengjen egyre és aki kell, mind megértse: mennyi kín és mennyi bánat e föld görcsös szegénysége. Meztelen és nincs ruhája, falatja sincs mór, csak éhe: így ébredt fel a nép tegnap; és amikor ma felébredt, joggal'nyúlt a fergeteghez és jogosan nyúlt a vérhez. Oroszlán szeretne lenni már a puska is kezében, hogy végezzen a gazokkal, kik rátörnek életére. Mit számít, ha nincs fegyvered, százezer hatalmú nép, te! Ne pihenjen meg a csontod, büntesd, aki bánt, keményen, mindaddig, amíg van öklöd, körmöd, nyálad, míg csak él benn a szíved, a beled, gyomrod, van heréd, fogad, hogy tépjen. Könnyen, mint a szellő, könnyen, vadul mint a szél, s merészen gyilkold azt, ki téged gyilkol, gyűlöld, aki gyűlöl téged, asszonyaid méhét öli s férge szíved békéjének. Ne döfjenek a hátadba szemtől szembe halj és élj te, a golyónak mutasd melled, amely mint a házfal széles. Gyászruhát öltött a hangom elhullt hőseidért, népem; szorongásod az enyém is; zokogásod olvadt fémje az én könnyem; gond és bánat ered s erem lüktetése, egy fából faragták a te gondolatod s az enyémet, kínod, babérkoszorúdat, a te szíved s az én vérem. Ez az élet a semminek homlokfala már énnékem. Míg zengeni tud a lelkem, itt állok és érted élek, és ha eljön majd a halál, itt állok és halok érted, népem, bő forrásaidban, most és mindörökre véled, mert a halál egyetlen korty, és nagyon sok korty az élet. ANDRÁS LÁSZLÓ fordítása Ifjúsági regény ŰJ HULLÁM Útleírás Kritikák Regény „Visszafogott hangosság“ — így jellemezném két szóval a mai szovjet líra legfőbb tulajdonságát. Ha belegondolunk — ez tulajdonképpen nem paradoxon. A tenger hulláma harsogva fut a partra, hogy aztán hamarosan visszahúzódva csöndet, meg egy pár, talán igazgyöngyöt is rejtő kagylót hagyjon maga után. Az 50-es, 60- as évek költői hulláma elcsendesedett. de egész sor, kétségtelenül tehetséges költőt emelt a magasba. Köztük van Rozsgyevszt- venszkij és Jevtusenko, Voznye- szenszktj■ és Bella Ahmadulina ... Nevükkel külföldön általában ma is egybeforr a „fiatal szovjet költőnémzedék" fogalma. Az ifjúság azonban gyorsan elmúlik. Oj nevek, új arcok jöttek, s a nemrég még fiatalok észrevétlenül a Iköltész'.t „veteránjai" lettek. A mai ifjú költőnemzedéket nem kísértette az a vágy, hogy különlegesnek látsszék, senkire se hasonlítson. Ellenkezőleg! E költők legerőteljesebb érzése annak , tudata, hogy szükség van rájuk, hogy összeforrtak mindazzal, ami volt, van és lesz, „a láncba fonódó szemek“ érzése. A kritika nem véletlenül figyelt fel Vlagyim Perel muter fiatal költő versére, amely a költészet napján, 1971-ben kiadott verseskötetben Láncszem címmel jelent meg. A költő a napi gondoktól, lótás-futástól fáradtan rájön, hogy ma „nem sikerülhetnek a versek“. Elővesz egy régi könyvet, s hirtelen úgy érzi, hogy titokzatos „időországba“ került, ahoi apja még csak 4 éves, édesanyja meg sem született még, s ahova ő maga soha nem juthat el . .. „S átfutva a megfakult sorokat, megálltam, megkövültem, s először éreztem magam láncszemnek azok között, akik előttünk voltak, s akik utánunk jönnek“. E szerény, 12 soros vers így vált fontos hitvallássá, a mai fiatal szovjet költőnemzedék erkölcsi arculatát jellemző, az apák és £iúk nemzedéki egységét hirdető „kulcs-költ eménmié“. A fiatalok mind határozottabb igénye lett, hogy megálljának, összeszedjék gondolataikat és elmélyedjenek. Azt jelenti-e ez, hogy a csend, a visszavonulás szükségességét újra felismerve a költők bezárkóznak négy fal közé, megszűnnek beavatkozni az életbe, a valóságról dalolni? Természetesen nem. A hangváltás neon fosztotta meg erejétől a lírát, nem tette szárnya- szegett kamaraműfajjá. Nem tette hangtalanná — ha a hangosságot nein harsány kiabálásnak, hanem a világot feszülten kutató elmélyedésnek fogjuk fel. Kiderült, hogy a „nemzedék nagy élményét“ nem kiabálni kell, hanem nyugodt, halk hangon, sőt, suttogva elmondani, mintha csak saját életrajzát, . életének epizódjait idézné fel valaki. Majakovszkij ismert jelszavát „a korról, s magunkról“ szólni, ma úgy is átfogalmazhatnánk, hogy „a korról, mint magunkról“ beszéljünk. Hiszen éppen így a korról, mint valami mélységesen személyes dologról, szólnak olvasóiknak a legkiválóbb szovjet költők, s az olvasót éppen a hangvétel hitelessége, igaz volta, őszintesége ragadja meg. A fiatalok legkedveltebb és legnépszerűbb költői éppen a „visz- szafogott hangosság“ adottságával rendelkeznek. Olyan különböző életkorú és más-más stílust képviselő költőkről van itt szó, mint Mihail Dugyi és Raszul Gamzatov, Jevgenyij Vinokurov és Kajszin, Kulijev, Vlagyimir Szokolov és David Kulgultyino. Ugyanezek a vonások jellemzik Nyikolaj Rub- cov, Sztanyiszlav Kunyajev, Larv sza Vasziljeva verseit. A mai költészet polifóniájában sajátos hangszínt képvisel a nemzeti köztársaságok fiatal poétáinak hangja, amely tartalmában, főirányában egységesen szocialista irodalmat a nemzeti formák sokféleségével, internacionalista szellemmel gazdagítja. A költők készek álmaikat tettekkel bizonyítani, kezük munkájával megvalósítani. Mindenekelőtt tettek — íme ez a mai fiatalok jelszava. Nem száraz és öncélú, „prakticizmus“ ez, hanem tett és álom, tett és felismerés. Ennek érdekében bármelyikük kész árnyékban, a háttérben maradni — nem a saját dicsőség, az egyéni becsvágy“ fűti őket, hanem az egyetlen, nagy, közös igazság győzelme. A fiatal szovjet líra fejlődése nem állt meg Jevtusenkóval és Voznyeszenszikijjel. Sok új költő nevét ismertük meg. Hogyan is hallgathatnánk el a leningrádi Alekszandr Kusnyer nevét, aki minden újabb kötetével egyre izmosodó tehetségéről tesz bizonyságot, mint a klasszikus verselés méltó örököse. Vagy a mérnöki végzettségű jurij Szimonovot, aki Abroncs című kötetével erőteljes, világos, tehetséges költőként jelentkezett irodalmunkban. Ugyanakkor ma még teljesen ismeretlen nevek egyéni hangú és sokat ígérő költeményeit is olvashatjuk különböző folyóiratokban, antológiákban, ők még csak ígérik az új versesköteteket. Tavaly például antológiában figyelhetett fel az olvasó Vlagyimir Poletajev nevére. Rövid élete során — mindössze 19 évet élt — három kö-" tetre való verset, fordítást és prózát alkotott. Ugyanebben a kötetben olvashatjuk Szergej Alihanov és legor Szamcsenko figyelemre méltó verseit. A jeleik szerint az új költőnem zedék méltó lesz legkiválóbb elődeihez. Vlagyimir Levanszkij Haty- tyú című költeményének egy prózai fordítású részletével szeretném ezt bizonyítani. „Mindig az égboltot kémlelem, mikor jelensz meg az ország fölött, Hattyú, hattyú — fehér íj, nyíllal együtt repülő!“ E sorokat nem felejti el az ember. Megőrzi emlékezetében azt a megkapó költői képet a fe hér íjhoz hasonlatos hattyúról, amely együtt szárnyal a nyíllal. Az ember nemcsak a szokatlan képben gyönyörködik, hiszen az nem csupán a költői fantázia játéka. Levanszkijt a hattyú röptének „elérhetetlen tisztasága“, az ideál, a magasság vonzása hatja át. A szavak helyett a tettek igénye tehát láthatóan nem szegte a mai fiatal költők szárnyát, nem tette őket földhöz ragadttá, s nem a mondanivaló hiányát, hanem az égbolt csendjét jelzi... SZVETI.ANA SZOLOZSENKINA A MADÁCH KÖNYVKIADÓ ÚJDONSÁGAI: 1973 VII. 15. Regény Fiatal szovjet költők mmmmm
