Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-10 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
fie; '^-PJ űniusban a diák anyja birtokáról átruccant nagybátyjához és nagynénjéihez: meg kellett látogatni őket, megérdeklődni, hogy s mint vannak, hogy szolgál a bácsi, a béna lábú tábornok egészsége. Az egyetemista minden nyáron eleget tett ennek a kötelességének, és most is nyugodt beletörődéssel utazott hozzájuk, a második osztályú vasúti kocsiban, fiatal, gömbölyű combját az ülés hengerpárnájára téve, ráérősen olvasgatta Avercšenko új kötetét, szórakozottan nézegette az ablakon keresztül, mint süly- lyedneik és eme like dnek a táv- Irópóznák gyöngyvirág alakú, fehér porcelán korongjaikkal. Nyalka tiszthez hasonlított — csak világoskék szegélyű, ellenzés fehér sapkája volt diáksapka, minden egyéb rajta katonai mintájú: a fehér zubbony, a zöldes lovaglónadrág, a lakkcsizma, a szivartárca a narancssárga öngyújtózsinórral. Nagybátyja és nagynénje gazdag volt. Valahányszor ő Moszkvából hazautazott, az állomásra nehéz tarantaszt küldtek elébe, ikét igáslóval, és nem kocsis, hanem béres hajtotta. A bácsiék állomásán pedig egy időre mindig egészen más életbe cseppent,- a nagy jólét örömébe, egyszerre szépnek, frissnek, előkelőnek érezte magát. Most is így volt. Akaratlan önteltséggel ült bele a gumikerekes, könnyű hintóba, amelyben három szilaj sötét pej ló volt fogva, és ujjatlan kékzekés, sárga se- lyeminges fiatal kocsis hajtotta. Negyedóra múlva a hármasfogat, a virágoskert körüli homokot surrogva átszelő abroncsaival, sok-csok csengettyűjével szelíden csilingelve, berobogott egy jókora urasági birtok kör alakú udvarába, egyemeletes, tágas, új ház nyitott lépcsőfeljárója elé. A poggyászért barkós, jól megtermett szolga jött ki, feketecsíkos piros mellényben és kamásliban. Az egyetemista ügyes és valószínűtlen hosszú ugrással kiröppent a hintóból: mosolyogva, ringó járással megjelent az előcsarnok küszöbén nagynénje — bő nyersselyem lebernyeg a nagy, roskatag testen, széles, petyhüdt arc, horgas orr és sárgás folt a barna szempár alatt. A néni családiasan arcon csókolta, ő pedig teltetett örömmel ráborult a puha, sötét kezére, s ezt gondolta: három teljes napig így Ikell hazudnom, szabad időmben pedig azt sem tudom, mit kezdjek magammal! Miközben kényszeredetten sietve válaszolgatott az édesanyjára vonatkozó, tettetett- aggódó kérdésekre, a néni nyomában bement a nagy előcsarnokba, vidám gyűlölettel pillantott rá a csillogó üvegszemű kitömött barnamedvére, amely esetlenül, * kissé görnyedten, teljes életnagyságban állt a felső emeletre vezető széles lépcső aljánál, és szolgálatkészen tartotta éles karmú, mellső mancsai között a bronz . névjegytálcát, hirtelen valósággal megtorpant az örömteli csodálkozástól: a testes, sápadt, kék szemű tábornok kerekes tolókocsiját egy magas, pompás alakú szép nő tolta feléje kimérten; felhér vászonruhát, fehér kötényt és fehér fityulát viselt, nagy szünke szeme volt, és csak úgy sugárzott belőle a fiatalság, az erő, a tisztaság, ápolt kezének csillogása, arcának halvány fehérsége. Miközben a diák kezet csókolt nagybátyjának, sikerült egy pillantást vetnie a nő lábára, rendkívül ízléses, csinos ruhájára. A tábornok tréfálkozva mondta: — Ez pedig az én Antigoném, jóságos kalauzom, bár magam nem vagyok vak, mint Oidipusz, különösen a csinos nőkkel szemben nem. Ismerkedjenek össze, fiatal barátaim. A nő könnyedén elmosolyodott, és a diák biccentésére csak biccentéssel válaszolt. A barkós, piros mellényes, jól megtermett szolga felvezette a vendéget a medve mellett, a csillogó, sötét- sárga falépcsőn, amelynek közepén piros szőnyeg húzódott, és egy ugyanolyan szőnyegen bevitte a nagy hálóba, amely mellett márványcsempés toalettszoba volt — ez alkalommal valamilyen más helyiségbe, mint azelőtt, ennek ablakai, a parkra nyíltak, nem pedig az udvarra. Ö azonban csak ment, semmit sem látott. Fejében egyre csaik az a vidám badarság motoszkált, mint amikor megérkezett a kúriába — „nagybátyám elveik jámbor őre“ —, de már más is akadt benne: micsoda nő! Dudorászva kezdett borotválkozni, mosakodni, átöltözni, talpallás nadrágot húzott, s közben ezt gondolta: „Hát vannak ilyen nők! És mit adna az ember egy ilyen nő szerelméért! Hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés vénembereket vagy öregasszonyokat gurítson tolókocsin!“ Képtelen gondolatok tolultak agyába: fogja magát, és itt marad egy hónapig, kettőig, titokban összebarátkozik, bizalmas kapcsolatba ikerül vele, szerelmet gyújt benne, azután így szól: legyen a feleségem, én örökre, egészen a magáé vagyok. Hogy csodálkozik majd anya, e néni, a bácsi, amikor bejelentem nekik szerelmünket és azt az elhatározásunkat, hogy összekötjük az életünket, mennyire felháborodnak, aztán lebeszélnek, kiabálnak, könnyeznek, átikozódnak, kitagadnak az örökségből —, de nekem mindez nem számít, a maga kedvéért ... Miközben leszaladt a lépcsőn, nagynénjéhez és nagybátyjához — az ő szobáik lent voltak — ezt gondolta: „Ugyan micsoda ostobaság nem jut eszembe! Valamilyen ürüggyel persze itt lehet maradni... észrevétlenül udvarolni kezdhetek, őrülten szerelmesnek tettethetem magam ... De elérek-e valamit? És ha igen, akkor mi lesz azután? Milyen megoldást találhatok erre a históriára? Talán valóban feleségül vegyem?“ Körülbelül egy óráig ült a yénivel és a bácsival a hatalmas dolgozószobában, ahol hatalmas íróasztal, tnrkesztáni szőttesekkel borított, hatalmas pamlag volt, fölötte faliszőnyeg, (keresztben teliaggatva keleti szőnyeggel, intarziám dohányzó asztalka, a kandalló párkányán pedig nagyméretű fénykép, aranykoronás paliszanderfa keretben, rajta saját kezű, merész aláírás: Sándor. — Mennyire örülök, bácsikám, néni kém, hogy megint itt lehetek — mondta végül a diák, s közben az ápoló- nővérre gondolt. — Milyen pompás itt maguknál! Roppantul fogom sajnálni, (ha el kell mennem. — De hát ki kerget? — válaszolt a bácsi. — Hová sietsz? Maradj nyugodtan, amíg csak nem unod. — Természetesen — mondta szórakozottan a néni. Üldögélés, beszélgetés közben a diák szüntelenül várt: mindjárt belép ő — a szobalány bejelenti, (hogy az ebédlőben meg van terítve a teához, és bejön ő, hogy áttolja a bácsit. A teát azonban a dolgozószobában szolgálták fel; begurítottak egy asztalkát, rajta ezüst teáskanna volt, spirituszégön, és a néni maga töltötte ki a teát. Azután az egyetemista folyton azt remélte, hogy valamilyen orvosságot hoz be a bácsinak... De csak nem jött. „Vigye el az ördög“ — gondolta végül, miközben elhagyta a dolgozószobát: bement az ebédlőbe, ahol a cseléd éppen leeresztette a függönyt a magas, napsütötte ablakokon, valamiért jobb felé pillantott, a fogadóterem ajtajára, ahol az alkonyi fényben visszaverődtek a parketten a zongora lábai alatt az üvegkorongok, azután balra fordult, a szalonba, amely mögött a pam- lagos-szoba következett; a szalonból lépett az erkélyre, lement a színpompás virágoskertbe, megkerülte, és a magas, árnyékos fasorban kószált... A nap azonban még forrón tűzött, és ebédig még két óra volt hátra ... Fél nyolckor az előcsarnokban feljajdult a gong. A diák lépett be elsőnek a csillár ünnepi fényében ragyogó ebédlőbe, ahol már ott állt a fal mellett levő asztalkánál a borotvált arcú, kövér szakács, tetőtől talpig kikeményített, fehér ruhában, a sovány arcú inas frakkban és fehér kötött kesztyűben, és a franciásan törékeny szobalány. Egy perc múlva bevonult himbálózó járással, mint valami tejfehérősz királynő, a nagynéni, krémszínű, csipkés, szalmasárga selyemruhában — bokája a szűk selyemcipő fölött dagadt volt — végül pedig ő. De miután odatolta az asztalihoz a bácsit, nyomban, könnyedén kiment, hátra sem fordult — a diák csak annyit vett észre, hogy a szeme különös: nem rebben. A nagybácsi apró kereszteket szórt világos- szürke tábornoki zubbonyának mellére, a néni és a diák buzgón, állva vetett keresztet, azután szertartásosan leültek, és kibontották a ragyogó szalvétát. A tábornok tisztára mosott, sápadt arca, lefésült, nedves, gyér haja különösen világosan elárulta betegségének reménytelenségét, ennek ellenére a bácsi beszélt és evett, mégpedig jó étvággyal, s a vállát vonogatta, amikor a háborúra került szó — az orosz—japán háború ideje volt: mi az ördögnek kezdtük el! Az inas sértő szenvtelenséggel szolgált fel, a segítségére levő szobalány kecsesen • tipegett, a szakács merev méltósággal adta ki a fogásokat. Tűzforró menyhal-levest, véres rostélyost, kapros újburgonyát ettek, Golicin hercegnek, a bácsi régi barátjának fehér és vörös borát itták. A diák vidáman mosolyogva csevegett, válaszolgatott, helyeselt, de mint a papagáj, és egyre az a badarság járt a fejében, mint amire az imént, átöltözés közben gondolt: de hát hol ebédel, ő csak nem a személyzettel? És várta a pillanatot, amikor újra megjelenik, elviszi a bácsit, és aztán valahol találkozhatnának, és legalább néhány szót válthatnának. De a nő csak bejött, kigurította a tolószéket, és megint eltűnt. Éjszaka óvatosan és buzgón énekeltek a fülemülék a parkban, a hálószoba nyitott ablakain beáradt a levegő, a harmat és az ágyások öntözött virágainak frisse- sége hűsítette a testet a holland vászon ágynemű. A diák kis ideig feküdt a sötétben, és már elhatározta, hogy befordul a fal felé, és aludni próbál, amikor hirtelen felemelte a fejét, és felkönyökölt: vetkőzés közben ugyanis kis ajtót pillantott meg a falban, az ágy fejénél, kíváncsiságból elfordította a kulcsot, és mögötte egy másikra bukkant, azt is löflgpróbálta, de kiderült, hogy kívülről van bezárva; most pedig e mögött az ajtó mögött valaki nesztelen léptekkel járt, titokzatosan tett-vett; a diák visszafojtotta lélegzetét, lecsusszant az ágyról, kinyitotta az első ajtót és hallgatózott: a másik ajtó mögött a padlón, halkan csörrent valami... A diák elhűlt: hát ez az ő szobája! Odatapadt a kulcslyukhoz — szerencsére a kulcs nem volt benne —, fényt látott, egy női toalettasztal szélét, azután valami fehér hirtelen felkelt, és mindent eltakart... Kétségtelen volt, hogy ez az ő szobája — ugyan ki másé? Csak nem helyeznek el itt egy szobalányt, Marja lljinyisna pedig, a néni öreg komornája odalent alszik, a néni hálószobája mellett. És a diák valósággal beteg tett ettől az éjszakai IVAN BUNYIN: szomszédságtól, hogy ő itt van a falon túl, és elérhetetlen. Sokáig nem tudott elaludni, későn ébredt, és nyomban újra érezte, gondolatban látta, maga elé képzelte a nő átlátszó hálóingét, a papucsos, meztelen lábát... „Legfőbb ideje, hogy elutazzam, de még ma!“ — gondolta, miközben cigarettára gyújtott. Reggel ki-ki a szobájában kávézott. A diák, nagybátyja bő hálóingében, selyem háziköntösében ülve itta a kávéját, és a köpenyt széttárva, a bús haszontalanság érzésével nézegette önmagát. A villásreggelinél borús unalom volt az ebédlőben. Csak a nénivel reggelizett, rossz idő volt, — az ablakokon túl hajladoztak <a fák a szélben, fölöttük felhők, esőfelhők sűrűsödtek ... — Nos, kedvesem, magadra hagylak — mondta a néni, miközben felállt, és keresztet vetett. — Szórakozzál, ahogy tudsz, nekem meg a bácsinak nézd el a betegeskedésünket: teáig a zugunkban gunnyasztiunk. Bizonyára eső lesz, különben kilovagolhatnál ... A diák sietve válaszolt: — Ne aggódjék, nénikém, olvasni fogok... És átment a pamlagos-szobába, amelynek minden falát könyvespolcok takarták. Amikor áthaladt a szalonon, az jutott eszébe, ihogy talán mégis nyergeltetnie kellene. De az ablakokból szeszélyes alakú esőfelhők látszottak, és kellemetlen, fémszerű azúrkékség a lilás fel legek között, a fák ringó csúcsai fölött. Belépett a szivarfüst szagú, lakályos pamlagos-szobába, ahol a könyvespolcok alatt, három teljes fal mentén bőrdíványok húzódtak, egy pillantást vetett néhány pompás kötésű könyv gerincére — és gyámoltalanul leült, a dívány besüppedt alatta. Bizony, pokoli unalom. Bár csak egyszerűen láthatná, elcseveghetne vele... megtudhatná, milyen a hangja, milyen a természete, ostoba-e vagy — ellenkezőleg — nagyon is számító, és csak valamilyen kedvező időpontig játsz- sza a szerényt. Alighanem vigyáz magára, és ismeri a saját értékét, a bestia. Az a legvalószínűbb, hogy buta... De milyen szép! És megint mellette kell töltenie az éjszakát! A diák felállt, kinyitotta a park kőlépcsőjére néző üvegajtót, meghallotta a fülemülék csai.tsgá- sát a park zúgásán keresztül, hirtelen azonban olyan hűvös szél sulhant végig a bal oldali fiatal fákon, hogy beszaladt a szobába. A szoba elsötétült, a szél nyargalt a fákon, földhöz hajlította üde lombjukat, s az ajtó és az ablaküvegek apró szemű eső éles permetétől szikráztak. — Ezek meg fel sem veszik! — mondta hangosan, miközben a szél zúgásán mindenfelől átszűrődő, távoli Hát nem különös az élet? Valaki leél ötven-hatvan évet ugyanazon a helyen, s mikor már azt képzeljük, hogy minden emlékével, minden gondolatával oda van cövekelve ahBÄLIMT TIBOR: TÉRHETNÉK PUTNOKI ÚR MESÉLTE AZ ÖREGEK PADJÁN hoz a házhoz, amelynek a kilincse a vaksötétben is a kezébe simul, a legváratlanabb dolgok derülnek ki. Bizonyos növények virágzáskor hoznak bennünket zavarba, hirtelen más színűt nyílnak, mint eddig, az emberi élet pedig a halállal érik be és nem csoda, hogy az utolsó válságos órák néha any- nyi meglepetést tartogatnak számunkra. A kilencvenesztendös Illés sokszor elmondotta, hogy ő még sosem félt embertől, és szinte egész élete a nyugalom példázata volt. Első telepesként épített házat az utcában, még gőzekével szántotta jel a két csupasz oldalt, s az ő kút- jából hűt ötté szojnjáí éveken át a szomszédság. Bölcs és türelmes ember volt, valahonnan a Székelyföldről vetődött jel Kolozsvárra s gépkezelést űzött, de értett az asztalossághoz, ácsmunkához, kertészethez s ezer más egyébhez is. Már betöltötte hetvenedik évét, amikor visszértöl üszkösödő bal lábát csonkolták, de azt is kibírta; naponta több órát sétált szuszogva és verítékben pácolódva, csakhogy biztosítsa testének egyenletes vérellátását és frisseségét. De hadd meséljem el utolsó napjait. A lánya, Vilma akkor délután az orvoshoz készült és kiakasztotta sötétszínű ruháját a szekrényből. Alig múlt ötvenéves, de már ősz volt. Ujjain az ízületek megduzzadtak a reumától, kezejeje fölpujjadt, apadt faráról, lábszáráról térdére lógotl a bugyogó. — Vigyázzon kit enged be, amíg odaleszek! — hagyakozott az apjának, aki falábát előre nyújtva ült az ablaknál. Az intelemre Illés elmosolyodott és csupasz ínye úgy virított a szoba homályában, mint egy piros szalagocska, amely fönnakadt a kerítésen. Mikor az asszony visszatért, még mindig ugyanúgy ült, ugyanazzal a mosollyal, de hiába szólt hozzá, mert a vénember nem válaszolt. „Apám, maga hall engem? Feleljen, mert itt halok meg a rémülettől!“ Aztán megfordult és kiszaladt az utcára, hogy föllármázza a szomszédokat: jöjjenek és nézzék meg, ott ül mosolyogva és nem szól semmit. Egész életében így mosolygott, a légynek se ártott, még annyit se mondott őneki soha, hogy álljon innen odébb, most azonban végképp elnémult... 701 ga ah le i és he ly de hí 9i le ni sz be te ni ut vt só D g< s: ai ki A él ti te n e. k, n
