Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-10 / 23. szám, Vasárnapi Új Szó
BDNE vagy közeli füle mii le csat fogóst hallgatta. S ugyanabban a pillanatban egy nyugodt hang ütötte meg a fülét: — Jó napot. Az egyetemista felnézett, és meghökkent: ő állt a szobában. Könyvet cserélni jöttem — közölte a nő nyájas közömbösséggel. — Egyetlen örömöm az olvasás — tette hozzá könnyed mosollyal, és odament a polcokhoz. — jó napot — dünnyögte a diák. — Nem is hallottam, amint bejött... — N ;yon vastagok a szőnyegek — felelte az, és megfc ^jlva, már hosszan rászegezte rebbenéstelen szürke szemét. — És mit szeret olvasni? — kérdezte a fiatalember, s már valamivel bátrabban fogadta a pillantását. — Most Maupassant-t olvasom, Octave Mirbeau-t... — No igen, ez érthető. Maupassant minden nőnek tetszik. Minden sora a szerelemről szól. — És mi lehet szebb a szerelemnél? Hangja szerényen csengett, szeme szelíden mosolygott. — Szerelem, szerelem! — mondta a fiatalember sóhajtva. — Vannak csodálatos találkozások, de... hogy is ihívják magát, nővér? — Katyerina Nyikolajevnának. És magát? — Szólítson egyszerűen Pavlilknak — válaszolta a diák, mindjobban nekibátorodva. — Azt hiszi, én is felcsaphatnék a nénikéjének? — Sokat adnék, ha • ilyen nénikém volna! Egyelőre csak a szerencsétlen szomszédja vagyok. — Hát olyan szerencsétlenség ez? — Hallottam magát az éjjel. Kiderült, hogy a szobája az enyém mellett van. A nő egykedvűen felnevetett: — Én is hallottam magát. Nem sz.ép hallgatózni és leselkedni. — Milyen felháborítóan szép maga! — mondta a fiatalember, miközben merőn nézte a nő szürke-tarka szemét, halvány, fehér arcát és fénylő, sötét haját a fehér fejkendő alatt. — Úgy találja? És meg akarja tiltani, hogy ilyen legye*-^ — Igen. Csupán a keze is megőrjíti az embert... És a diák vidám vakmerőséggel megragadta bal kezével a nő jobb kezét. Az, háttal a polcoknak állva, a fiatalember válla fölött átnézett a szalonba, és nem vonta el a kezét; közben pedig furcsa, gunyoros mosoly- lyal tekintett rá, mintha ezt várná: no, mi következük, ezután? A diák nem engedte el, erősen összeszorította a tenyerét, lefelé húzta, és jobb karjával átölelte a csípőjét. A nő megint átnézett a válla fölött, és kissé Ihát- ravetette a fejét, mintha csók ellen védené az arcát, de ívben meggörbülő derekával hozzásimult. A fiatalember zihálva lélegzett, odahajolt a megnyíló szájához, a dívány felé vonszolta a nőt. Az szemöldökét összevonva, a fejét csóválta, s ezt suttogta: „Nem, nem, nem lehet, fekve nem látunk, nem hallunk semmit “ — majd elhomályosodó tekintettel lassan széttárta a lábát ... Egy perc múlva a fiatalember arccal a vállára borult. A nő kis ideig még ott állt, összeszorított foggal, aztán szelíden kibontakozott az ölelésből, és kimért léptekíkel végigment a szalonon, és az eső zúgása közepeit, hangosan, egykedvűen mondta: — Ó, micsoda eső! Odafönt pedig nyitva az összes ablak. Másnap reggel a fiatalember a nő ágyában ébredt — Katyerina hátára fordult az éjszaka alatt átmelegedett, összegyűrődött ágynemű között, és meztelen karját feje alá tette. A fiatalember felnyitotta a szemét, és örömmel fogadta a nő rebbenéstelen tekintetét, mámorosán szívta be testének fanyar illatát. Ekkor valaki sietve kopogtatott az ajtón. — Ki az? — kérdezte nyugodtan a nő, s nem tolta el a diákot. — Maga az, Marja Iljinyisna? — Én vagyok, Katyerina Nyikolajevna. — Mi történt? — Engedjen be, attól félek, meghallja valaki, és elszalad, megijeszti a tábornoknét... Amilkor a diák átrohant a szobájába, Katyerina Nyikolajevna ráérősen elfordította a kulcsot a zárban. — Ökegyelmességének valami baja van, azt hiszem, injekciót kell beadni — suttogta a belépő Marja Iljinyisna —, hál’ Istennek, a tábornokné még alszik, menjen hamar ... Marja Iljinyisna szeme már kerekre tágult, akár a kígyóé: beszéd közben hirtelen egy pár férfipapucsot pillantott meg az ágy mellett — a diák mezítláb futott el. Ekkor Katyerina NyLkolajevna is észrevette a papucsot és a komorná tefkintetét. Villásreggeli előtt bement a tábornoknéhoz, és közölte, hogy váratlanul el kell utaznia: nyugodtan azt hazudta, hogy levelet kapott apjától — az a hír állt benne, hogy fivére súlyosan megsebesült Mandzsúriában, apja pedig, özvegysége miatt, teljesen egyedül van ekkora csapás közepeit... — Ö, mennyire megértem! — mondta a tábornokné, aki Marja Iljinyisnától már mindent tudott. — Nos, mit lehet tenni: utazzék el. Csak sürgönyözzön az állomásról Kjrivcov doktornak, hogy azonnal jöjjön, és maradjon nálunk egy ideig, amíg másik ápolónőt találunk ... Azután Katyerina Nyikolajevna bekopogott a diáikhoz, s egy levélkét dugott be az ajtón: „Mindennek vége, elutazom. Az öregasszony észrevette a papucsát az ágy mellett. Tartson meg jó emlékezetében.“ Reggelinél a néni csak egy kicsit volt szomorú, de úgy beszélgetett unokaöccsével, mintha mi sem történt volna. — Hallottad? A nővér hazautazik áz apjához: az öreg egyedül él, a fia pedig súlyosan megsebesült. — Hallottam, nénikém. Micsoda szerencsétlenség ez a háború, mennyi baj mindenütt. De mi történt tulajdonképpen a bácsival? — Ö, hál’ Istennek semmi komoly. Szörnyen hipochon- der. Állítólag a szíve, de az egész a gyomrától van __ Hár om órakor Antigonét a hármasfogat kivitte az állomásra. A diák lesütött szemmel búcsúzott el tőle a lépcsőfeljárón, mintha véletlenül szaladt volna ki, nyergeltetni. Pedig legszívesebben ordított volna kétségbeesésében. Katyerina Nyikolajevna kesztyűjével integetett neki, és már nem fejkendő, hanem csinos kalap volt rajta. 1940 október Fordította: GELLERT GYÖRGY M. Gyúrók Éva illusztrációja \ szomszédok egyenként át- tek és belehajoltak az ag- styán arcába: bableves, nyers na, krumplipaprikás szagát lelték rá: — Megismer engem, Illés bá- !? — Hát engem? — De reám emlékszik! — Bódi vagyok! — En Domonkos! — En meg Esztelneki! Illés azonban csak mosolygott a szomszédok egyenként trahúzódva szintén moso- ogni kezdtek, hogy a csaló- s és a sérelem észrevétlenül tse le äket, de arcuk a vi- orgásti egyformán merev t, s mieiutt belefáradtak vol- ! a kínos vigyorba, az asz- onyra pillantottak és szinte 'sszúállóan intettek a tekin- tükkel, hogy vége, itt többé ncs mit remélni. S e mozdulat án most már megkönnyebbül- szenvedésnek tűnő fáradt- ggal nézhették a vénembert. Illés megmozdult, föltartotta ozgatható kezét: — Ha! — nyögte zsibbadt /elve mögül. — Hül S mutatta, hogy harangoznak. ? csupán őbenne zengett, kon- itt a harang. A rezgéstől ösz- ekoccantak a fogai, szeméből •cára pörgött a könny és ő ek- ?r ismét mosolyogni kezdett. szomszédok azonban úgy 'ezték, a szenvedés e megnyl- i ünnepi pillanatai immár nem rtóznak rájuk, hogy ezek már 'lig-meddig titkok, amelyekről jak később vallhat majd a özvetlen szemlélő, vagyis a Iája: Vilma. Egyenként kiballagtak hát a szobából. Illés sajnálkazón nézett utánuk, bizonyára az volt a sejtése, hogy valamiért megsértődtek vagy félnek. Mert az emberek örökké félnek, szokta mondani, s a félelem minden egyébnél hamarabb megrongálja és elpusztítja őket. Ö például nár rég rájött, hogy a szüntelen aggodalom okozza azokat a betegségeket, amelyeket az orvosok még ma sem tudnak gyógyítani: attól lyukad ki a gyomruk, attól perzselődik el a szívük, s a félelem nyákos és hideg sötétjéből bújnak elő azok a daganatok, amelyek elevenen felfalják az embert... Félni ő még sosem félt — legalábbis embertől, így érte meg a kilencven esztendőt, s talán most sem roppant volna meg, ha mások nem aggódtak volna helyette és miatta, s a lánya pár órával korábban nem kényszeríti, hogy bejöjjön a friss üdítő esőből a kapa mellől ebbe a kényszerű és unott szárazságba, ahol legyek dongnak az úrvacsorai goblen körül és a szekrény tetején úgy sorakoznak a birsalmák, mint a sárga koponyák; de hát egy ki- lencvenesztendös aggastyán már nem a maga' akaratát cse- lekszi — a parancsoló szeretet zsarnokoskodik felette ... Később Vilma meg akarta etetni, de a beteg félre fordította a fejét. A test mielőtt a földdel érintkezik, legyen tiszta, ne erjedjen benne semmi idegen anyag — ehhez ragaszkodott, mint ahogy a temetéséről is idejében meghagyta; az udvaron ravatalozzák fel és tyúk ne ká- ráljon, disznó ne röfögjön ez- Idő alatt, csak az égi madarak énekeljenek a közeiében; úgyszintén baráti búcsúztatóra sincs szükség; az ilyesmi mindig kínos terhet ró arra, akinek beszélnie kell... Ejfél körül elvesztette az eszméletét. Csak órák múlva tért magához; a nyelve már nem volt oly merev, feszült hallgatózás után azt kérdezte: — Most hol lakunk, Vilma? A lánya rémülten hajolt fölé. — Azt kérdem, hol lakunk? Illés arca most merev lett. — Hol hogy laknánk? — tétovázott az asszony. — Hiszen tudja... A Csillagvizsgálók útján ... — Az lehetetlen ... Még a tegnap megparancsoltam, hogy költözzünk vissza a Liliom utcába ... — Hova? ... Uram irgalmazz! — Ne óbégass, hívd a szomszédokat ... A szememmel láttam, hogy egy koronás döblec a villanyégő helyén izzik ... — Legalább várjuk meg a reggelt... — Egy percet se várhatunk ... Nézd, hogy emelkednek körülöttem a falak!... Sietni kell, sietni! Vilma felköltötte a szomszédokat, vagy öt férfi átment, közöttük én is: Illés álom és ébrenlét között lebegett, de az volt a sejtésünk, hogy mindent hall, így hát rövid tanácskozás után tologatni kezdtük a bútorokat; többször is kinyitottuk az ajtót, mintha cipekednénk, de csak a szobát rendeztük át és közben egymást biztatva kiáltoztunk: „Hol fogja, ember, azt a szekrényt?! ... Alulról ragadja meg, alulról!", „No, most egyszerre: hó rukk!“, „Engedje lejjebb, így nem fér ki az ajtón!“, „Vigyázzanak az istenért, nehogy eldűljön!“ ... A költözés izgalmába először a haldokló fáradt bele. Lehunyta pilláit s szemének két kis gödre egykettőre kitelt sötét és megállapodott árnyékkal; ekkor az ágyat óvatosan átvittük a szoba másik sarkába és intettünk az asszonynak, hogy amit csak lehet, díszletezzen át, semmi se maradjon eredeti helyén, s utána egyenként álmosan elköszöntünk tőle, hogy még aludjunk két-három órát reggelig. De nem lehetett több délelőtt tíz óránál, amikor az asszony ismét utánunk jött: szaladjunk át, mért Illés ordítozik, hörög, le akarja vetni magát az ágyból... Mikor odamentem hozzá, Illés felismert és a nevemen szólított. Nyöszörögve panaszolta: — Látod, Putnoki, hogy elbántak velem ... Visszahurcoltak a Liliom utcába, pedig itt még rosszabb ... Egy gyár füstöl a telkem végében... Es egymáshoz ragadnak a barackfa levelei... Vigyetek tovább innen a Galamb utcába ... Nem akarok itt meghalni! Mi mást tehettünk, folytattuk a költöztetést; a harmadik napon már úgy csapkodtunk, szitkozódtunk, mint a pálinkától, örökös cipekedéstől elvadult bútorszáliító munkások, de a szabályokat betartottuk: Csanádi, aki régebb fuvaros volt, még horkantott és prüsszögött is, várakozó lovát utánozva és vasrúddal kaparta az udvar krumpliköveit. — Hajtsál, hé, meg se állj Illésfdíváig! — kurjantottuk a negyedik napon, a haldokló legújabb kívánságát teljesítve, s miközben egy helyben topogtunk, négyen lóbáltuk az ágyát; az aggastyán keresztbe tette mellén a kezeit, és zsémbelve motyogta: — Behívott az esőből, ne kapáljak ... Mert ő is mindig, mindig félt... Tudtam, hogy mire gondol, sokszor elmondta nekem, mennyire szeret künn lenni esőben: az emberek el se képzelik, milyen ízekkel telik meg a száj egy elmetszett gyökértől, kettévágott csókapityókától is, hogyan gőzölög egy maréknyi friss zöld és milyen illatok lebegnek az ázott fa kérge körül. A nedves posztókabát pedig esőben legelésző lovak és marhák megnyugtató közelségét sejteti... — Most hol lakunk? — kérdezte később, amikor kevés szendergés után magához tért. Vilma a több napi cipekedéstől, éjszakázástól fásult-maga- biztosan felelt neki: — Visszaköltöztünk a falujába? — Itthon vagyunk?... No hála istennek! Sóhajtott, elmosolyodott ?s meghalt...
