Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-01 / 129. szám, péntek
„A szépség törvénye alapján alkotó ember" AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM Bratislavában a Hallér eddig már restaurált műemlékei s a Szlovák Nemzeti Felkelésről elnevezett, merészen feszülő híd azt a benyomást keltik a Város változó arcát figyelő nézőben, hogy a régi szervesen fonódik össze az újjal. A Váralja előterében, ahol városunk kézműipara egykor kialakult, a Beblavý utca 10 szám alatti, pusztulástól megmentett, újjáépített három emeletes ház, mely a 18. században egy va gyonos polgár tulajdona volt, lett az új Iparművészeti Múzeum otthona. Szerves része a több mint százéves Városi Múzeumnak, mely sokoldalú gyűjteményének ipari és iparművészeti anyagát a fenti épületben azzal a céllal helyezte el, hogy ennek révén az elmúlt századok materiális kultúráját megismertesse. Ez az ismertetés a fejlődés törvényszerűségére utal, s a jövő építését is egyengeti. A város kézműiparának régi hagyománya van. Már a 14. században nemcsak templomok, kórházak, erődítmények s várkastélyok, hanem városházák, s gazdag patrícius-, és polgári lakóházak is épültek. Ezeken s belső berendezésükön szakavatott kőfaragók, kovács-, és lakatosmesterek, valamint asztalosok dolgoztak, amiről irattári adatok tájékoztatnak. Az új múzeumban főképp helybeli kézművesek munkái láthatók. Az egyes időszakok minél híD. Rosűlková: Leány (Koninkbeli alkotás) vebb visszatükrözése érdekében a gyűjtemény értő s hivatott rendezői a hiányzó tárgyakat pótolni szándékozva, azt korabeli ábrázolásokkal s eredeti fényképekkel egészítették ki. A panelekkel, korszerű vasra csókkal, függönyökkel elosztott kisebb térségekben szépen érvényesül a kiállított anyag. Roppant érdekesek a munka- folyamatokat szemléltető metszetek, amelyek emberközelbe hozzák a fazekasmesterek, ón edényöntők, lakatosok s órásmesterek műhelyeinek életét. Gépesített korunkban csodálattal állapíthatjuk meg, hogy egykor az emberi kéz volt a legtökéletesebb szerszám. A mester rátermettsége, képzelete s lelkiismeretessége, segé deinek és inasainak a kedvezőt len körülmények között végzett fárasztó és szorgalmas munká ja teremtették meg a sokezer tárgyat, melyek ízléses forrná jukkái, gondos kivitelükkel ékesítették az épületek külsejét belsejét. A középkori kézművest ma Marx szavaival „a szép ség törvénye alapján alkotó ember“-nek nevezhetjük. Vázlatosan említem a látottakat. Az I. emelet a gótika ko rát tükrözi. Néhány fénykép mesteri kőfaragásokról számol be. A kor jeles aranyműveseinek remekbe formált késő gó tikus egyházi tárgyai, valamint a polgári osztály részére ké szült kályhacsempék, agyagedények, az ötletes kulcsok s zárak figyelemreméltók. A világ- történelem első forradalmi változását magával hozó reneszánszról fotókon kívül néhány kép s egy finom arányú, be- takásos szekrény és céhláda ad hírt. Harmonikus és célszerű formájú ónkupák, gyertyatartók, s üde színes mintájú habán edények dicsérik mestereiket. Akad néhány küllőidről behozott fényűző tárgy is a város gazdag polgárainak tulajdona, melyek a helyi iparosokra serkentőleg hatottak. A leggazdagabb részt barokk-emlékek, lámpák, gyertyatartók, kegyszerek, s textíliák képviselik. Kiválik közülük egy fejlett ízléssel és technikával készült szekrény, mely a híres Donner-iskola jegyeit viseli magán. A II. emeleten a 18. századi virágzó hazai kézműipar termékei, az érett világi barokkstílus egyik remeke is, egy berakásos tabernákulum, a neves Winter műasztalos munkája szerepel. A patrícius és polgári otthonok kedvelt berendezési tárgya az óra, mely szépművű üveges szekrénykében, néha alabastrom- vagy fémosz- lopocskákra támaszkodik. Szob rászi, vésett és berakásos díszítés emelik becsét. Az óráscéhek mesterei közül J. Gulden volt a legismertebb. Az ötvösművészeti tárgyak, a liolicsi fajanszedények, a ruházati cikkek, képek s arcmások e század légkörét érzékeltetik. A III. emeleten a 20. század, az új ipar és alkotó művészetével találkozunk. Ezeknek a modern törekvéseknek a kiindulópontja az 1923-ban a Vazovo- ván megnyílt s 39-ben a fasizmus nyomása miatt megszűnt, úttörő szellemű Szlovák Ipar- művészeti Iskola. Példaképe a Bauhaus, „a szocializmus kated- rálisa“ volt. Vydra igazgató s a kor legtehetségesebb művészeiből álló tanári kar az anyagi kultúra minden ágában az iparművészet és a korabeli modern európai áramlatok szintézisére törekedett. Szocialista jelenünkben az új alkotások a kor emberét, életét. igényeit s szemléletét tükrözik. A fokozatosan emelkedő kultúrájú és életszínvonalú dolgozók környezetének kialakítói érett tapasztalt művészeink mellett a szocialista rendKötélvero céh kanosúja 1718 bői szer számos iskolájának ifjú neveltjei, a ma homo faberei. A folyvást változó életben az ő révükön módosul az egyes ipar-, és alkotóművészetek funkciója és társadalmi szerepe. Ékesszólóan igazolja ezt az utolsó esztendők itt bemutatott termésének válogatása. D. Ro- sulková érzékeny plasztikai művészettel formált kerámia figurái és az agyag több más művészének kert- és díszítő plasztikái, Taraba csillogó üvegkészletei, Holosko funkciós fa- és fémtárgyai, Ferdinándy Alena és Cepka önálló, egészséges műfajt képező ékszerei. Erről vallanak V. Kaufmann nagysze- szerűen stilizált állatai, É. Ho- leczyová csipkében megvalósított álmai s az anyag minden lehetőségét ismerő és érző O. Biijnákuvá textilmunkái. A reklámgrafika, a falragasz, a fényképészet a mai életkörnyezet kialakításának parancsoló igényét szolgálják. Az új múzeum látogatója távozásakor olyan élményt visz magával, amely tovább él és munkál benne. RÁRKÄNY JENÖNÉ Tiszta források EGRI VIKTOR KÖNYVE E kötetben az állami és nemzetiségi díjas Egri Viktor az elmúlt negyvenöt év alatt írt kritikáit, könyvismertetéseit adja az olvasó kezébe. A kötet három — terjedelmében arányos — ciklusra oszlik (Anti- fasizmus, Szlovákiai magyar irodalom, Cseh és szlovák irodalom). Egri Viktor a gyűjtemény előszavában leszögezi: „Mi sem áll tőlem távolabb, mint a szándék, hogy bármit is védelembe vegyek vagy mente gessek, csupán a tényeket akarom elmondani.. * Ez a vallomás jellemzi a kötet írásait. Egri Viktor íráselemző tevékenysége az önrealizálás eszköze. Állásfoglalásaiban a sa ját erkölcséből, írói alapállásából fakadó szemléletét valósítja meg. Elemzi a „fasizmus lélektanát egy-egy, náció alkotóinak tükrében“, kitételeiben még ma is helytálló képet nyújt a szlovákiai magyar irodalomról, és elvezeti az olvasót a cseh és a szlovák irodalom berkeibe is. Az Anti fasizmusban azokról a magyar nyelven is megjelent művekről szól, amelyek a fasi- zálódás folyamatát elemzik, mely a hetvenmilliós német nép legjobbjait a gyűjtőtáborok poklában pusztította el, és a világot lángba borítva kimondhatatlan szenvedést zúdított az emberiségre. írásai a müvek „belső életét“ tárják fel; azt, ami a legtöbb olvasó számára szinte megfogalmazhatatlan: csak az érzések „jelzőrendszerét“ hozzák működésbe. A szerző olvasónaplójában nem töreke dett a művek komplex elemzésére. Ennek ellenére írásai mindig lényegretörők, felfedik az igazi értéket. Anna Seghers Hetedik keresztjét méltán könyveli el az anüfasizmus német regényremekének, melynek főhőse az emberiség és a szocialista gondolat terjesztője. Egri figyel és figyelmeztet: a művek alapgondolatához vezeti el az olvasót. „A közelmúlt fasiszta embertelenségéről nem szabad hallgatni, újból és újból a világ elé kell tárni azt a mérhetetlen szenvedést, amivel a hitleri té boly sújtotta és pusztította az emberek millióit“. (23. old.). Egri Viktor okosan, példaszerűen választja ki olvasmányait. Elemző írásai az egyes művek frappáns illusztrációi. Finom, gördülékeny stílusa élményként hat: kedvet teremt az elemzett mű elolvasásához. A „Szlovákiai magyar irodalom“ című fejezetben külön érték, hogy újra felfedez néhány, az első Csehszlovák Köztársaság idején írt szlovákiai magyar művet. E részben olvashatunk Szabó Béla verseskönyvéről (Érett szegénység), Györy Dezső válogatott verseiről (Emberi hang), Darkó István novelláiról (Romok és fények j, Fábry Zoltán esszégyűjteményéről stb., valamint a fel- szabadulás utáni csehszlovákiai magyar irodalom figyelemre méltó alkotásairól, mint például Bábi Tibor válogatott verseiről (Se eleven, se holtanj Zs. Nagy Lajosról (Tériszony), Rácz Olivér regényéről (Megtudtam, hogy élsz) stb. Egri Viktor szívügyének tekinti a csehszlovákiai magyar irodalom előrehaladását. Nagy gonddal és féltő szeretettel szól az értékes alkotásokról, de meglátja és figyelmeztet az esetleges buktatókra is. Tanít és utat mutat: megvilágítja a járható utat és értelmez is: harcol az öncélúság és a mű- veltség-fitogtatás ellen. Védelmébe veszi a korszerűséget, ha az a ma emberének valós gondjait igyekszik megoldani. Az egyes művekről alkotott ítéletei irodalomtörténeti dokumentumként is hatnak. Zs. Nagy Lajos „Tériszony* című verseskönyve kapcsán fogalmazza meg az igazi költő definícióját: „Az igazi költők kezében az anyag, a gondolat és az élmény szikrázva felizzik és perzselve lángol“. A „Cseh és szlovák irodalom“ című ciklusban a cseh és szlovák irodalom kimagasló alkotásait elemzi. A Tiszta források bepillantást nyújt a neves hazai magyar szerző műhelyébe is. A kötetet a Madách Könyvkiadó jelentette meg. SZITÁSI FERENC BÁRÍ TIBOR: VISZONTLÁTÁSRA M egállók a Vág hídján és elnézem az örvénylő, nyugtalan vizeket. Az ár fölé ágaskodó híd pillérei zavarják az egyébként csendes vízfolyást. Van odalenn szürkén csapkodó hab és hullám, de van egészen sima tükör is. Nem akarom látni a két part között torlódó vizek nyugtalanságát, az idő múlását idéző rohanásukat: mereven lebámulok arra a tenyérnyi sima tükörre. És jó így lebámulni, mert még így is a végtelen magasságba tekintek. Az eget látom, a szárnyaló napot és a felhőket. Szállnak a felhők, és szárnyal fejem felett a víz mélységében tündöklő nap, s akkor felfigyelek a vízfolyás irányában suhogó szélre is. Behunyom a szememet, és nem látom már azt a sima tükröt, az eget, a napot se, csak a szél suhogására figyelek, és mintha nem is szél lenne, de gyerekkorom óta ismert, jóízű —, most mégis nagyon megszomorodott hang: „Az ember, akinek napjai szorgalmas munkával telnek el, észre sem veszi, hogy a napok hónapokká állnak össze, a hónapok évekké, az évek pedig évtizedekké .. — Ferkó, Ferkó, hát te búcsúztattad őt? — kérdem az el suhogó vizektől és a vízfolyás irányában suhogó széltől, s mintha látnám Ferkót, azt a karcsú, hosszúra nyúlt diákgyereket a mátyusföldi metropolis felé döcögő vonatban. Éveken át minden áldott nap együtt utaztunk a gimnázium székhelyére, és öccse, Sanyko, osztálytársam volt. Ott ültünk együtt a diákkocsiban, Sanyko meg én egészen kisdiák, Ferkó pedig, a két vagy három évvel idősebb nagydiák fölényes mosolyával bámult le ránk. Látom a szemét, sötét haját, még most is mintha az a kicsi, mégis nagy diákgyerek lenne. Most is fölényesen eltekint a fejem fölött, bár nincs is velem, se mellettem, se szemközt velem a döcögő vonat ülésén, mert évtizedek múltak el vonatkozó diákkorunk óta. Már szemét se látom, a hajában csillanó ősz hajszálakat se, csak a hangját hallom: „... És az embernek így eszébe se jut arra gondolni, hogy bekövetkezik az a nap, mikor búcsút vesz munkahelyétől és munkatársaitól, másnap reggel pedig hiába kelti őt az ébresztőóra riasztó csengő je .. Hallom a hídpillérnek zúdtuó vizek mormolását, a vízfolyás irányában elsuhogó szelet is. Ferkó jól ismert, megszomorodott hangját is: „ . . . Kora hajnalban még egyszer kiballag az utcára, s csak akkor ötlik fel benne, hogy nincs hová sietnie, és nincs is miért, mert az évtizedek múlása után elérkezett a megérdemelt pihenés ideje .. Nem a Vág hídján tűnődöm. Mintha magam is ott ülnék abban a gyülésteremmé avatott büfében az Ármentesítő épülete mellett. Meghitt, régi munkatársak ünnepélyes, kissé szorongó gyülekezetében. A Vízgazdálkodási Építővállalat igazgatója, egykori osztálytársam édesbátyjának hangja váratlanul elakad, megtörik: „ és az ember ... az az ember: Papp Ferenc. Egy pillanatra mély csend, mélységes nagy csend áll be abban az ünnepivé avatott teremben. s aztán újra felcsuklik Ferkó hangja: „ ... a mi Feri bácsink ...“ O tt üldögéltünk abban a hűvös, nagy szobában. A magas mennyezet alól lebámult ránk a tavaszi napfényben megvillámló csillár, és a poharainkban tűnődő bor is azt tette, mintha megittasodott volna ettől a tavaszi fénytől. Olyan furcsa volt ez. Olyan meghitt és varázslatos: a kora délelőtti órák józanságával tekinteni a tündöklő apró poharakra. Tavasz van. Tavaszodik! Ezt mondta az ablakon beáradó fény. Megcsillogtatta a szelíd, jóravaló bútorokat is, és vendéglátó gazdám, Papp Ferenc, megőszült, kurta haját is. Ez még furcsább és varázslatosabb hangulatot teremt, mintha a tavasz és az ősz egyszerre telepedett volna oda asztalunkhoz. Illedelmesen összekoccantottuk poharainkat, és szántszándékkal nem vettünk észre semmit ebből a varázslatból, mert akkor egyszerre sírni és nevetni kellett volna, és megint sírni és nevetni ezen az érthető és mégis érthetetlen csodán, amit életnek nevezünk, mely foly- ton-folyvást születőben és el- múlóban van. Az ellentéttől megedzett józanságunk ránk parancsolta a tárgyilagosságot, mely hétköz- napiságával fölébekerekedett a bennünk torlódó szomorúságnak és ujjongásnak. — Akkor hát Feri bácsi idevaló, egészen idevaló — mondtam a megkezdett beszélgetést folytatva, miután újra megtöltötte az apró poharakat. — Annyira idevaló, hogy ... Nem fejezte be a megkezdett mondatot. Egy pillanatra elbámult — talán a mennyezetre, talán az ablakon át betorlódó, áttetsző csipkefüggönnyel borított égboltra: — Itt születtem és itt vagyok otthon — mondta végül. Szeme körülsimogatta a hűvös, nagy szíjba falait, a sima bútorokat, s én pontosan tudtam, hogy ez a szelíd körbepillantás a falakon túl ágaskodó égboltnak és a láthatáron túlra törő sík tájnak szólt. — Tizenháromban február huszonnyolcadikán születtem, itt Sellyén, huszonkilencben, március elsején, tizenhat éves koromban léptem munkába az Armentesítőnél. — Egy pillanatra elakadt, megszomorodott, aztán csak legyintett, mintha azt mondta volna, na semmi, így van ez rendjén, s csak aztán folytatta: — És ez év elején vonultaim nyugalomba. — Azt mondják, a legöregebb gátépítő mester. — A legöregebb, mert a legrégibb alkalmazott voltam. Huszonkilenctől hetvenháromig az negyvennégy év. — Negyvennégy év! — A munka: munka. És.nem is akkor kezdtem, hanem már tizenkét éves koromban: a ve- csei földbirtokon, Scholtsprin- gernél. Horvátéknál, Szelibem folytattam. Mint mondtam, tizenhat éves koromban kerültem az Ármentesítőhöz. A szó nagy tavaszi és őszi áradások emlékét idézte fel bennem. Jöttek, hömpölyögtek azok a nagy vizek. Valahonnan a látóhatár mögül a látóhatáron túlra. Elözönlötték az erdőket, a legelőket. Nekifeszültek a hatalmas, mégis alacsony töltéseknek, s alkonyaikor csákánnyal, ásókkal felszerelt árnyékok lopakodtak végig rajtuk. Aztán lövések és goromba kiáltások dörrentek bele az éjszakába. A Vág jobb partjáról megrettent parasztemberek át akarták törni a bal partot védelmező gátakat. Valaki észre- vetette őket, s a bal part öregje, fiatalja vadászpuskákkal, a világháború idejéből valahogy megőrzött rozsdás mannliche- rekkel, s ugyancsak csákánynyal, ásóval, vagy kapával fölszerelve valóságos ütközetet vívtak meg a Vág töltésén. Elmondtam ezt a nagyon régi, ma már lehetetlen történetet, mely még akkor is furcsa borzongással töltött el. Papp Ferenc csak elmosolyodott: — Hát igen, sok mindent megéltünk. Sok mindent. Hirtelen elkomorodott. 1973 4
