Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-03 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó

dás, hogy az ember vállalja a felelőssé- a társadalomszemlé- Rendet. Gyűlölte a ncsot az erőszakot, tt, ez is az élet tar­katonának, és elrán- 5 támaszpont vezér- 1 mindent szeretni. Iáita meg. A cukor- lűszaki ellenőr. Jól lakása a város köz- lta meg a kedvenc i jelentésének értel- »róbálta kikerülni a :te a pénz létszük- hamisságát. ztelték. kor tudta meg, hogy e, ha . .. n könyörtelen, mint ja! érje volt... iggal nőtt. Bing ret- ■gy reggel a gyerek n hajlandó iskolába itorsága megütni őt. ; a gondolattól is, tsa a gyereket. Fél- zelgéssel csak saját Zsó el-elutazgatott négy fal rikoltó kel­gyereket. Néha hó- gáról, ám némasága lét sem váltotta ki udat hajtotta a hol- <odott minden pénz- lezt Bong miatt. Sze- ozzá, és kapcsolatuk Dtta. t. Az operáció alatt t felette lebegő lám- vérke az adatai felől 3gy már negyvenkét it, és Bongot kíván- losnak találta, hogy ik, és Bongnak sincs r rosszullét környé- szőrpapucsba, végig- )són, és a vécére ér­ette, hogy a kórházi ról ha^ujövet, öröm- ilomból Kosztolányit cént érte a hír, Zsó sett a csésze. Aztán ik arcukra, magukra at és maszkjukat, és Dunaszerdahely leg­lánnyal jött haza. Apjának azt mondta, hogy dominózni hívta fel őt. Zsó újra elutazott valahová, és Bing már nem érezte azt a felelősségtudatot fiával szem­ben, ami itthon tartotta volna őt. # * » , Bing az apjához költözött, szülőfalujába. Az Apa már hetven felé közeledett, de frissebbnek látszott Bingnél. Naponta kijártak a Dunára, ma­gukkal vittek egy üveg rumot, negyven ciga­rettát, és két Hemingway-kötetet. Nagyon sze­rették Hemingwayt, bár nem olvasták, csak tudták, hogy halászott is néha az öreg, piszt­rángra halászott, és szerette a természetet, mint ők. Bing hosszú hajat növesztett, akár a fia, így szeretett volna fiatalodni, negyvenhárom éves fejjel, kamaszos illúzióval átkarolni a vi­lágot. Éjszakánként felmerült benne a kérdés, vajon miért nem vállalta őt az apja, miért en­gedte, hogy nevelőotthonban töltse fiatal éve­it... És én miért nem vállalom a fiamat? •— kényszerítette ki magából a felismerést. Nem messze a folyótól, északkeleti irányban, volt egy lófarm. A csikósok naponta kihajtották lo­vaikat, s patáik dübörgése lázba hozták Binget. Mindig filmrendező szeretett volna lenni. Imád­ta a csatában verejtékező lovak hadát, páráju­kat, csillogó orrcimpáikat, szépségüket. A lovak napról napra türelmetlenebbé tették őt. Néha ideggörcsöt kapott, s ilyenkor csak az ital segített. — Apa, beszélj valamit Anyáról — szólt Bing, és paradicsom nagyságú idegcsomót érzett a gyomrában. Az Apa, térdig a vízben állva, kinézett a partra, s pillantásával tette fel a kér­dést: mi ütött beléd? Aztán mégis válaszolt: — Szerettem őt. — Ezt, ha nem mondod is, tudom. — A gyerekeknek mást nem kell tudniuk, Bing — mondotta Apa, és elindult a part felé. Hálójából öt halat szórt a töltésoldalra. Bing koponyájukra vágta a fejsze fokát és máris boncolta őket. Az Apa tüzet gyújtott a négylá­bú rostély alatt, ráhelyezte a serpenyőt, bele a zsírt. Törökülésben ültek egymással szemben. Bingnek az járt a fejében, hogy enélkül a tűz nélkül soha nem került volna Apához, soha nem érezhette volna ennyire a közelségét, s felfedezésében mély keserűség lappangott. — Emlékszem, néha elverted — szól Bing. — Elmúlt. — Az ember nemcsak a jövőjéért felelős. — Ne oktass! — Nézd, apa. Nem akarom azt mondani, hogy szeretlek. Nem azért, mert fölöslegesnek tar­tom, vagy mert egyszerűen nincs jelentősége ... És nem azért jöttem, hogy magamra haragítsa­lak. — Tudom, fiam. Ez az egy év, amit itthon töltöttél, meggyőzött erről. — Én is szerettem Anyát — szólt halkan Bing, bár érezte, most hallgatnia kellene. Szá­jából kiköpött egy halcsontot. — Ez neked elég kell hogy legyen. — Tévedsz. Piszi néni ... — Mit mondott? — vágott közbe apa. — Hogy könyörtelen voltál ... És bennem is dereng valami... Egy kép ... — Igazat mondott. — És ha azt mondta, hogy ... ?! — Itt tor­kára forrt a szó. Érezte a felelősséget, súlya óriási teherként nyomta le a folyó sötét fene­kére. Forróság öntötte el. Hallotta a lovak dü­börgését, látta a túlsó parton egy sereg káró­katona száll a kék ég felé. De nem! Nem akar­ta összetörni a képet, a kimondott kérdés óriási öklével. Az Apa ráncai kisimultak. Szájából kiköpte az utolsó halcsontot, a vágtató lovak irányába nézett, majd fel az égre, a vízre, az erdő-ma­radékokra, mindenre és mindenkire, csak éppen Fingre nem. — Várjunk ezzel, Bing — mondta, és feltá- pászkodott a tűz mellől. Megmarkolta horgász- botját, és belegázolt a vízbe. * » • Másnap, nagyobb csomaggal értek a parthoz, úgy jöttek, hogy éjszakára sem mennek vissza a faluba. Sátrat vertek, mert az Apa azt mond­ta, hogy hajnali háromig, mikor a legtöbb csu­kát lehet fogni, még szundíthatnak is egyet. Már magukra húzták a pokrócot is. Mindket­ten érezték, hogy a tegnapi felhangolt szavak szakadékként állnak közöttük, s átkerülni a túl­só oldalra szinte lehetetlen. — Nézd, Bing. Nem vagy már gyerek. Vertem őt, persze hogy vertem — kezdte Apa, és előko­torta cigarettáját. — Férfiak vagyunk, na! ... Három évig feküdtem a tüdőmmel, ő meg ott­hon... öreg vagyok már, a kutyaúristenit! Az a pár év, ami hátra van... Nézd!! Ide figyelj, Bing! ... Nekem sem volt mindegy!! — Te ölted meg? — Bing?!!... Takarodj! Tűnj innét!! — Maradok, Apa. — Könyörtelen vagy. — Te is . .. Szóval? — Öngyilkos lett. Hideg szellő szökött a sátorlap alá. Susogása kiszegelte a szavakat a sötétség térképeire. Ké­sőbb éles csend altatta el a tájat. — És nem ereztél felelősséget? Akkor ron­tották el az életemet... Te rontottad el, Apa! — Bing!! — kiáltotta Apa, majd villanásnyi szünet után zihálva folytatta. — Hidd el, Bing — nagyot húzott az üvegből —, akkor még örül­tem is az anyád halálának. Bing. felült, tapogatózva kereste a kijáratot. — Értsd meg, Bing! Én sem akartam, hogy kurva neveljen embert a fiamból! — Rágyúj­tott. A füst lopakodva mászott el a kifeszített sátorlap mellett, és elveszett a sarokban. - Én meg nem voltam képes rá! . . Ezért adtalak nevelőintézetbe. Bing kimászott a sátorlap alól, összeszedte a horgászfelszerelést, a hátizsákból kiszedte saiőt dolgait, és visszatette a sátorlap tövébe. A hold világított a legelőn, a falu felé vette útját. A lófarm mellett ballagva hallotta egy ló nyeríté­sét, de nem lett türelmetlenebb . .. A táviratban ez állt: unokánk született stop gyere haza stop Bong behívót kapott stop és nem bírom már sokáig stop csókol Zsó. Boldog volt. Mielőtt kiment volna az állomásra, bekap­csolta a rádiót, mert nem tudta mennyi a pon­tos idő. A kellemes női hang a Lunohod hold­béli munkájáról beszélt, s arról, hogy a sétáló űrtudós a meghatározott feladatokat tökéletesen teljesíti. Még elhajtott a borbélyhoz, majd habo­zott egy kicsit, felüljön-e a csézára, ami kivinné a folyóhoz, Apához, aztán mégis felült. Unokám van, unokám! És miért ne búcsúzhatnék el Apától, miért, miért is ne?! A sátorlapnak nekitámasztott hátizsák még mindig ott állt, ahová tegnap éjszaka tette. Az Apa ruhái szép rendben a sátorlap alatt, gumi­csizmája a parton hevert, a teherhajók verte hul­lámokban fürödve. — Apa?! — kiáltotta Bing. — Apa?! — ordí­totta kereső hangjával, és a part szegélyén ke­letnek indult Szél herenc: A Kis-Duna partjón tek tőle; ilyen gyengédséget csak a leg­nagyobb gyötrelem szülhet, miután az ember átlépte a fájdalmak küszöbét, és lassan-lassan megadja magát. El-eltűnő- dik a nemlét mélységein. Hadd legyen mielőbb vége! Hadd legyünk végre sem­mivé! Kértem, hogy bocsásson meg, újra könyörögni kezdtem neki, hogy írja le a testét, a kezét, a haját, hadd legyen tálnán'k: háborúk, éhség, gyilkosságok meg bankrablások, és borsként mindezek tetejébe mindennapi élményeink örömte­li morzsaszemei, az övéi: egy új kölyök­kutya, könyv, múzeumlátogatás, az enyéim: a személyzeti osztály főnökének gratulációja, az avenue-re nyíló iroda, fémkartotékokkal, ahol végre hozzáfér­hettek a kivándorlók irataihoz, amelyek DANIEL BOULANGER: Nmflatóm száz, ezer, szebbnél szebb portrém róla. És mi történne, ha meglepném? Örökre elveszíteném őt, óvott e meggondolatlan lépéstől, mikor azzal fenyegetőztem, hogy fölugrom az első vonatra, és csak nála szállók le. Szüntelenül kísértett a gondolat, hogy ezt titokban meg is te­szem, de visszatartott a megállapodá­sunk iránti tisztelet. Szamár vagyok. A szerelem nem ismer szabályokat. De a végén — csak hogy megnyugodjam — elismertem, hogy bizonyos rend mégis­csak van benne, és szépen ismét jönni- menni kezdtek a levelek, amelyekben minden elképzelhetőt meghánytunk-ve- tettünk, csak a külsőnkről nem írtunk soha egy sort sem. A végén úgy festett a dolog, mintha a napi híreket kommen­most már nem egymásra halmozva fek­szenek, hanem szépen egymás után so­rakoznak. írtam neki a minisztériumi nőkről, a legszebbekről, az alig láthatók­ról és azokról, akik a főnököm körül vannak. Én a karrierem kezdetén jártam, nos hát csak két, öreg urakra hasonlító gyönyörűség mellett éltem, de most ked­vemre nézhettem az ablakokat, a platá­nokat, az autókat, a járókelőket, és arról ábrándoztam, hogy a fürge istennők kö­zött — akiknek kis semmiség az öltöze­tük, vagy éppenséggel csak a szemük parázslik ki a bundából, és akik olyko.r feljönnek hozzám — ott rejtőzködik saép titokzatos barátnőm, ö csapott be engem, eljött leskelődni utánam, szemben vára­kozott, hátát a cukrászda kirakatának vetve, arcát kabátja gallérjába burkolva! Néhányszor már oda is rohantam hozzá, de csak néhány szitkot és efféle szé­gyenteljes megjegyzést vághattam zseb­re:- „Neveletlen fráter! Mit képzel!“ Őrület, milyen vulgárisak tudnak lenni a finom dámák! Mennél többször láttam őket kifogástalanul varrott selyem vagy gyapjú öltözetükben, arckifejezésükkel, mely testük őrzésére volt hivatott, annál inkább túltettek a legvisszataszítóbb test­őrségi gorillán is. Csak most, egyetlenegyszer mosolygott rám egyikük, és már húzott is magával, ám utamat állta távol levő barátnőm em­léke és a félelem mindattól, amit köny- nyen elérhet az ember, és ami nézetem szerint — hála a példáknak, amelyeket siheder koromban elém állítottak — betegségekhez és a lejtőre vezet. „Miket beszél? — írta. — Azt mondja, hogy el­mehetett volna azzal a nővel! És nem ment el — de hát miért izgat engem ilyesmivel?" A következő két hétben csu­pán két levelet kaptam a megszokott négy-öt helyett, s két aktacsomó áttanul­mányozása között kétszeres buzgalom­mal írtam a leveleket ismeretlen barát­nőmnek. A toliam úgy futkosott a papí­ron, mint a villám, s a levél tele volt képpel, kívánságokkal, tervekkel. Az ör­dögbe is, hogy nem tudják a magasabb helyeken, mennyire tehetséges vagyok! Ráadásul ez a hideg zuhany. „Igaz, a Courrier Public révén kerestem valakit, akivel levelezhetnék, és Önnek volt sze­rencséje válaszolni nekem — persze most nem sorolom el ismételten az eré­nyeimet —, de az távolról sem jelentet­te, hogy mindjárt férjhez is akarok men­ni. Igen, említettem a tarka kockás ágy­takarómat. Ön sugallta nekem ezt a gon­dolatot, s látom, hogy meg is valósítható. Csak dicsérni tudom pompás elbeszélő készségét, s külön azt a nagyszerű ké­pességét, hogy mindent oly élénken le tud festeni, még az irodáját is, ahol mintha ott volnék, ahol mostantól fogva valójában élek, s biztosra veszem, hogy Ön mellett sohasem fogok unatkozni. Az Ön hangja! Oh, az Ön hangja! Attól re­mélem a legtöbbet. No csak ismételje meg még egyszer: nem illik az Ön ere­jéhez, lágy, időnként, ahogyan mondja, hirtelen lesüllyed, megbicsaklik, mintha még mindig mutálna! Gyerek!" így hát elhatároztuk, hogy találkozni fogunk, semleges területen, ahol az égbolt fosz­lányokban hömpölyög az utcákon, pon­tosan úgy, ahogyan arra vágytam, és az évfordulónk napján... no de nézzük csak, hiszen ez Béjot úr, a főnököm ... Láttam, amint közeledik a kapu felé, ahol a kétszeresen nagy záporeső miatt behúzódtam a sarokba. — Magát hajszolom — szólított meg —, nem volt itt, amikor kellett volna. Melyik hotelben szálltunk meg? Egyetlen hang sem jött ki a tork.. on, és máig sem értem, miféle hatalom aka­dályozott meg benne, hogy nem fojtot­tam meg azt az embert. Ö vásárolta a Courrier Public-ot és hagyta hányódni az asztalon. Tisztán neki köszönhetem, hogy akkor a kezembe vettem, és meg­találtam benne azt a hirdetést, s írtam a lánynak. Olyan furcsa volt az arca, amilyennek még sohasem láttam, annyi­ra sápadt volt, hogy attól tartottam, mindjárt összerogyik. — Drága barátom — mondta —, en­gedje meg, hogy kézen fogjam. Nem jön el a húgom. Oly kedvesen, oly gyöngé­den írogatott neki... Rokkant a húgom — nem tud járni. Mindent elmondott ne­kem. Tolószékben ül szegény, 'drága ba­rátom. Meg kell bocsátania neki. De ma­ga... is miért ír oly lángolón! Elhitte. Elhitte a végén. Látni akarc n! — kiáltottam W. — Nem láthatja — válaszorívt csende­sen —, ha szereti. Szerettem. KÖVESDI JÁNOP, fordítás/ falusi skony römet imöm, íetlen amint sztott solyá- 3 sze- emén, ) volt meg­lát, a a lá- tákat> irekát k az , ahol 3 cso- , ahol rmást. izepét ly le- jírsár- jé, és rdekli :? — hogy azért, hogy lanem re azt ünthe- ; észen íbként 'adha- 31 esen már- zdtem lehe- tréfa rajta n elő- ísaim- íg, sőt k vele ítszel- érkez

Next

/
Thumbnails
Contents