Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-03 / 22. szám, Vasárnapi Új Szó
SZIGETI LÁSZLÓ: A kkoriban még szeretett mindent és mindenkit. Ha Apa az Anyát verte, sem érzett mást a beleegyezésen és a megnyugváson kívül, hogy ennek így kell lennie. Idővel megérezte, hogy Apának nem elég az Anyán kitöltött düh; ez félénkké tette, elővigyázatossá. Legtöbbször kiosont az udvarra, és a ringlófa tetején gubbasztva várta a fejleményeket. Anyát is szerette; mosolyát és pofonjait odaadóbbnak érezte Apáénál. Talán azért, mert mindkettőt arányosan osztogatta: igazságos volt: egyet ebből, egyet abból. Bing nem tudott rájönni, miért reszket Anya esténként az ágyban, ha nem volt otthon az Apa. Félelmetesen nagy szemével türelmetlen pillantásokat vetett az órára, kihívóan nézett a légypiszkos számlapra, a szaladgáló mutatókra, mintha mindenről ők tehetnének. Reszketése Bingbe is átivódott, s ilyenkor a fiú nagyon sokáig figyelte a szoba füstös sarkait; két tenyerét gyomorfalára szorította és várta, hogy a csendet szétszakítsa az ágy alatt pihenő labda pattogása. A várakozásban elfáradva, fejét Anya hónaljába fúrta, szerette annak saványkás izzadtság szagát. — Az édesanyád — súgta a fülébe egy bácsi. Tudta, mit jelent e szó, csak azt nem értette, miképp lehetséges ez? Pár nappal ezelőtt még altatót énekelt a meggypiros ajak, most meg sárgászöld, és úgy néz ki, idővel szürkévé változik, mint a szemek helyén sötétlő üregek. Több néni sírt. Ogy látszik, itt ez a szokás, állapította meg. De miért nem sírtak a kőfalon túl? Az orra előtt, a nagy fekete zsebben egy újság mozgolódott. Papírcsónakot csinált belőle; szeretett volna kievezni ebből a tapadó, nyálkás temetőből. A háború alatt a verebekre parittyázott, de legszívesebben a faluszéli erdőkben fogócskázott a ricsajozó gyermekhad közkatonájaként. Bombázáskor betakarták magukat a földszagú, dohos avarral, s játékos kedvükben, a gépfegyvernek képzelt mutatóujj segítségével lelőttek minden ellenséges repülőgépet. Bing egy bombázás után a faluban sok idegen bácsit talált. Piszkos ruhájukat a Dunához vitték és dalolva mosni kezdtek. Éneküket visszahozta a csallóközi visszhang. Az egyik, aki sapkáján vérszínű csillagot viselt, felültette a tankra, és a falu főterén, közvetlen a templom előtt tette le. Csokoládét is kapott tőle. Este nagyon elverte őt az Apa, mert idegen embertől fogadott el, nem kiérdemelt ajándékot. Szerette a nagy, szürke tűzfalat. Főleg esőben, mikor a víz tisztára mosta. Ha sokáig esett, a falnak dőlt, eltátotta a száját, s ha már fogai közt érezte a vakolat gyöngyszemeit, rávicsor- gott a szemközti templomra. Később kiköpte a homokot. Nem biztonságos, állapította meg. Hűtlen és könnyelmű. Igen, ekkor kezdett hinni ereje létezésében — bár a létezés nem egyenlő a valósággal; ettől elkedvetlenedett. Kosárlabdázni is szeretett a huzatos udvaron, főleg a lányokkal, mert-közöttük érvényesülni tudott. Ha velük játszott, mindig eszébe jutott az anyja, és a nevelőintézetben töltött napok ilyenkor jelentéktelenné váltak. Szép anyám volt, mondta büszkén a többieknek. Erre némelyik lányka sírni kezdett és a tanító néni fenyítésben részesítette: — Ne légy cinikus, Bing, és szégyelld magad! — Bing este az ágyban boncolgatta a szót: cinikus; nem jutott vele semmire, és nem is szégyellte magát. A reggelinél. Zsó mellett foglalt helyet. Még sosem hallottam a hangodat, te lány, mondta Bing. Zsó nem válaszolt. Hallod, te lány? Még sosem hallottam a hangodat. Zsó elfordult tőle, kinézett az ablakon; a fűzfák alatt csillogott a fű. Boldognak érezte magát, örömében a száját harapdálta. Hallod, te lány?! Szólj hát! Zsó felállt és indulni készült. Bing leöntötte a lány hátát tejeskávéval. A korbács? Szerette a korbácsot, tagadhatatlan, hogy szerette, már csak azért is szerette, mert az élet tartozékának vélte. A sötét pincét is szerette, meg a vaságyak közt futkározó egereket, bársonyos szőrzetüket, szemtelenségüket, éhségüket, higanyszínű szemüket. Egyszer elcsípett egyet, és gombostűvel böködte a szemét. Nem folyt higany belőle. Már nem lepődik meg semmin. • • * Az Apa bejött a nevelőotthon hűvös udvarára, és körülnézett. Bing az első emeletről figyelte, de nem lépett elő a függöny mögül. A nevelőnő szólt rá: — Bing, búcsúzni jött az édesapád. Csehországba megy. Az Apa merev arca komolyabb volt mint pár évvel ezelőtt. Megtörtnek látszott. # * # Kiszáradt torokkal, terpeszállásban az ablak elé állt, és órákig nézte az utca forgatagát. Természetesnek vélte a, lányok érintését, örült, hogy nem övé a bűn, amit magának hitt. Egy nagyra nőtt veréb, egy alig észrevehető pulinak szagolgatta a lába közét. Felnevetett, de háta mögött érezte az alvó lány szuszogását; magába fordította az üvöltést. # # * Mikor Zsó kilépett az osztályból, körülfogták a társai: — Sikerült? Mit húztál, Kosztolányit? — Zsó mosolygott, intett, hogy nem, nem őt húzta, mégis sikerült. Mikor Bing, a fehér papíron felsorakozó betűkből Kosztolányit olvasta le, elfe- héredett. Zsóra gondolt: hogy megnyúlt az arca, mellei rügyedezőben, mintha zöld macskaszemeit is kékké festette volna a beérés ecsetje. A vizsgáztató szólt valamit, de Bing csak az olajos padlót nézte, ott fénylett Zsó mosolygó arca. Még nem látta nevetni őt, csak ma, most, s mintha őrá is mosolygott volna, amint kilépett innét. A vizsgáztató levette a szemüvegét, előre hajolt, és nyitva felejtett száján nem jött ki a szó. * # * Katonatisztnek jelentkezett, mert sosem szerette a rendet. Tudta, hogy a rend többértelmű szó, de ő, semmilyen rendet nem szeretett. Érezte, hogy ez megfutamc csak úgy válik emberré, ha get, ha magáévá teszi azt letet, amelyet elfogadott, .• lövészárkokat, a behívópar a dzsungeltörvényeket. Hoh tozéka. — Nem! — mondta a kö; totta a kezét a rakétakilö\ lőpultjáról. — Nem szaba Két hét múlva leszerelt. * # Zsót Dunaszerdahelyen ti gyárban dolgozott, mint i keresett, volt egy kétszobáí pontjában. Bing nála tan ételem és a kedvenc italoi mét. Életében először itt kellemetlenségeket, felfede ségletét és a szóplelkOséj A gyereket Bongnak kere Bing Piszi néni látogatása az anyja még most is élheti — Ha? — kérdezte Bing. — Ha az apád nem oly családunk minden egyes táj — Ö ölte meg? — Hm ... Egyszerűen a Bong eszeveszett gyorsas tegett a látomástól, hogy elébe áll, és kijelenti, ne járni. És neki nem lesz b Nem. Nem! Reszketett mé hogy akár egy ujjal is bá tette őt, de ezzel az álé bizonytalanságát palástolta hazulról, lerázva magáról a lemetlenségeit, Binget és i napokig nem adott hírt m a nyugtalanság parányi j Bingböl. Iszonyú felelősség napokba, görcsösen kapas2 szerzési lehetőségbe, s min rette a fiát, ragaszkodott 1 türelmének határait is tágíi • • Megszűnt érdektelensége. Zsó hívta ki a mentőke nem érzett semmit; nézte pák sárgaságát. Mikor a ni érdeklődött, döbbent rá, f éves. Éjszaka néha felébre ta az ágya végén látni. Ki nincs mit mondania a fián közölnivalója vele. Ilyenkt kezte, belépett a hideg csúszott az éter szagú foly ve hányni kezdett. Dühösíl vécéken nincsen retesz. Bong az érettségi- vizsge mel újságolta, hogy irod kapta. Binget villámcsapás megmerevedett kezéből kii erőltetett mosolyt kalapált öltötték az ünneplő ruhájul elvitték Bongot ebédre, előkelőbb éttermébe. Az egyik este Bong eg M. Markova: REMÉNYSEG (komb. technika) M iért nem jött el a találkára, amelyet maga indítványozott? A pocsolyáktól áztatott város úgy hat, mint egy molyrágta szőnyeg. Csak itt- ott pislognak fényei. Leveleztem ezzel a nővel, és éppen meg akartuk ünnepelni levelezésünk évfordulóját. Ogy gondolta, hogy végre felfedhetjük magunkat egymás előtt. Nincs róla fényképem, ő pedig mindig visszautasította az enyémet. Gyakran kedvem lett volna fényképet csúsztatni a levélbe, de az nem lett volna becsületes dolog. Mindjárt az első héten elhatároztuk, hogy csak a szavaknál maradunk. Közép-Franciaországból való, én párizsi vagyok, találkoznunk viszont — a sors akaratából — itt kellett volna, ebben a kelet-franciaországi városkában. „Behunytam a szemem — írta nekem égszínkék levélpapíron, amilyet kezdettől fogva használt —, és ceruzával végigmentem gyermekatlaszom egyik lapján, a département-ok rézmetszetén, amely úgy festett, mint egy színes takaró, amilyennel majd az ágyunkat leterítjük.“ Rosszabbul is járhattam volna, hiszen elragadó ez a városka, és illik hozzá az eső. Tegnap óta puha köpenyben járunk-kelünk, és a köpeny olyan bő. mint amilyet a hajdani utasok viseltek, valóságos gúnya. Közvetlenül a föld felszínénél az eső már második napja tulajdonképpen csak remegés, mely hol szürkén, hol más színben ragyog. Fönt sűrűbb a permet, úgyhogy nem is látszik a tornyok teteje. A legjelentékenyebb templom fő bejáratánál kellett találkoznom a partnernőmmel, ha netalán több templom is volna a városban. Végre! — kiáltott fel a levél alján. — Hűséges Luciája“. Egyetlenegyszer sem tegezett, s én valósággal irigyeltem, hogy ennyire uralkodni tud magán, míg én a legkülönbözőbb módon igyekeztem értésére adni, mennyire lángolok, s egy idő óta úgy viselkedtem vele szemben, mintha már átéltük volna együtt a leglényegesebbet. Az utcák többnyire kövezettek, és a horpadásokban összefut a víz, pocsolyákat képezve. Egy-egy foly folt a homokkődudorok között ( ébreszt benne, s ez az egyetlen ör amióta ide érkeztem. A talaj egye tánca végül még szórakoztat is, és meggyújtják a lámpákat, lehorg fejjel lépkedek a felszívódott pof kon, mint saját életem és ez utols relem történetén át, azén a szere mely sokkal de sokkal viharosab azoknál a szerelmeknél, amelyek értik a törvényességet: a csóko gyengédségeket, a dührohamokat é zas ölelések utáni hosszú-hosszú s< amikor a szerelmesek egymás d átkarolva némán körbemennéne egész földgolyón, az egész világor n em él több ember, csak ők. Szinl dás módon térek vissza a kapuho: birtokba kellett volna vennünk eg A csillagos ég egy darabja a tér k uraló vizesgödör fogságában éppi verően hat, mint egy lezuhant pa kány: nem lehet fölbocsátani töt egész nagyságában reszket. „Mit t az magát, milyen magas vagyo írta nekem még a legelején — < milyen színű a szemem? Nem mintha közömbös volna számomra magának milyen szeme van, azért, mert nem az a lényeg.“ M válaszoltam, hogy a lelkem nem tem papírra, mivel nem tudom e pontosan, mi az a lélek, de egy magas vagyok, kissé faragatlan, fá tatlan, és zöld a szemem. Termész óvatos voltam, olyannyira, hog^ már valamiféle nőietlen nőt ki benne látni, sőt, azt sem tartottan tetlennek, hogy esetleg férfi. Ha volt — hát istenem, nevetünk egyet, gondoltam, és nem átallotts hozakodni a gyanúmmal, s vallom ban elmenni egészen a gúnyolódás a fenyegetőzésig, hogy megszakító minden kapcsolatot. Attól kezdve lemülten gyengéd hangú levelek
