Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-24 / 25. szám, Vasárnapi Új Szó

AEekszandr Galkin, a történelemtudományok doktora:

A munkásosztály törtándmi kiíldctcsc

1973.

VI. 24.

A proletariátusnak, mint a kapitalizmus sír- ásójának, a kommunista társadalom megteremtőiének világtörténelmi küldetéséről szóló tétel a marxizmus—leninizmus egyik alaptétele.

A modern polgári társadalom, állapítja meg A Kom- mumsta Párt Kiáltványa, ahhoz a boszorkány mesterhez hasonlít, aki nem ura többé az általa felidézett föld alatti hatalmaknak. A kapitalista tulajdonviszonyok a termelés fejlődésének bilincseivé váltak De a burzsoázia nemcsak kikovácsolta a fegyvereket, amelvek halálát okozzák; megszülte azokat a férfiakat is, akik e fegyvereket forgatni tudják — a modern munkásokat, a proletárokat. (Lásd Marx—Engels Művei, 4. köt. Budapest 1959, 447. old.)

A burzsoáziával szemben álló társadalmi osztályok közül — mutatott rá Marx és Engels — egyedül a proletariátus az igazi forradalmi osztály. A munkásosztály célja és történelmi feladata „saját élethelyzetében csakúgy, mint a mai polgári társadalom egész szervezetében érzékletesen és megmásít hatatlanul ki van jelölve”. [Marx—Engels Művei. 2. köt. Budapest 1958. 35—36. old.)

Lenin a múlt tanulságait és kora gyakorlati tapasztalatait általánosítva bebizonyította, hogy az imperializmus mint a kapitalizmus utolsó szakasza elkerülhetetlenül a kapitalista társadalomnak szocialista társadalommá való átalakulásához vezet: „ennek az átalakulásnak szellemi és morális hajtóereje, fizikai végreha/tója a proletariátus, amelyet maga a kapitalizmus nevel". (Lenin összes Művei, 26. köt. Budapest 1971. 64. old )

A marxizmus—leninizmus tanítása a munkásosztály világtörténelmi küldetéséről ma is a legmegbízhatóbb fegyver a világ forradalmi átalakításáért, a szocializmusért, a kommunizmusért vívott harcban.

A munkásosztály szerepe és ideológiai harca

A munkásosztálynak, mint a társadalom forradalmi átalakító erejének szerepe körül heves ideológiai és politikai harc folyik. A „munkásproblematika“ iránt rendkívül nagy érdeklődést tanúsítanak mind a polgári ideológusok, mind a jobb- és „baloldali“ revi- zjni-,jc a irányzatok.

vi antimarxista irodalomban a legelterjedtebb az az elmélet, amelyet egyes szerzők kénye-kedve szerint a munkásosztály „deproletarizálódásának“, „el- poigáriasodásának“, a kapitalista rendszerbe való „integrálódásának“ neveznek.

Ez! az elméletet rendszerint az alábbi „érvekkel“ támasztják alá: a tulajdonnak mint az osztály tagozódás tényezőjének egyre csökken a jelentősége, ezért a vagyoni egyenlőtlenségből nem adódnak többé heves társadalmi és politikai konfliktusok: a kapitalista társadalomra nem a fokozódó szociális polarizálódás, hanem „fokozatos közeledés“ a szociális pólusok „kölcsönös vonzása“ a jellemző; a burzsoá állam állítólag egyre inkább kifejezi a társadalom minden egyes tagjának érdekeit, ezáltal az osztályok és a társadalmi rétegek politikai szempontból is közelednek egymáshoz.

Hasonló állításokkal ilyen vagy olyan formában már régen találkozhatunk a marxizmus különböző bírálóinak | T. Geigernek, T. Marshallnak, R. Bendix- nek és másoknak] a műveiben. Manapság jócskán vannak olyanok, akik ezeket az állításokat a mai kapitalista világ „specifikumát visszatükröző“ érvekkel próbálják támogatni.

A burzsoá és reformista szociológusok (R. Áron, E. N >rdlinger, J. Moch, A. Crosland stb.) arra törekednek, hogy megcáfolják a marxizmus—leninizmus- nak a munkásosztályról és forradalmi átalakító küldetéséről szóló tanítását, s azt próbálják bebizonyítani, hogy a tudományos-technikai forradalom körülményei között a proletariátus elveszti történelmi perspektíváit, s mint osztály elkerülhetetlenül eltűni!'

állításuk szerint a mai kapitalizmus társadalmi viszonyai úgy módosulnak, hogy a jövő társadalma mindenekelőtt a „középosztály“ társadalma lesz. A középosztály nemcsak a hagyományos társadalmi csoportok számszerű növekedésével bővül, hanem azáltal is, hogy ezek a csoportok „integrálódnak“ a dolgozó lakosságnak azzal a részével, amelyet mindig a munkásosztály magjának tartottak. A nyugati burzsoá szociológusok állítása szerint az általuk „kék köpenyeseknek“ és „fehér köpenyeseknek“ nevezett társadalmi csoportok közeledése és egybeolvadása úgy történik, hogy a „fehér köpenyesek“ (tehát a „középosztály”) magukba olvasztják a „kék köpenyeseket“ (az ipari munkásokat). így az „új középosztály” létszámát és kulturális jelentőségét tekintve „nemcsak a régi középosztály helyét foglalta el, hanem valamennyi többi, hagyományos osztályét is.”

A burzsoá közgazdászok mindezt a jövedelmek, az életszínvonal és a fogyasztói struktúra (mindenekelőtt a tartós fogyasztási cikkek) „kiegyenlítődésével” próbálják igazolni, á szociológusok pedig azzal, hogy a termelési folyamatban növekszik a szellemi munka hányada, emelkedik a munkásosztály derékhadának általános műveltségi színvonala.

Nyomatékosan hangsúlyozzák az integrációt a társadalomlélektan művelői. Azt állítják, hogy miközben az emberi hierarchia helyét egyre inkább a technológiai folyamatok hierarchiája váltja fel, a munkás számára lehetővé válik, hogy üzemével azonosuljon, munkáját „egyenesebb, integráltabb légkörben“ végezze.

Ugyanilyen szempontból vizsgálják a városon belüli lakhelyváltoztatást, az úgynevezett nagyvárosi falu, azaz a szociális szempontból homogén munkáskolóniák felbomlását. Ezeknek a kolóniáknak a2 eltűnésével megszűnik a hagyományos munkásélet összetartó közege. A munkásokra a korábbinál erősebben hatnak más társadalmi csoportok és rétegek. A munkások állítólag egyre inkább átveszik társadalmi környezetük, tehát a határozott gazdasági, szociális-kulturális különbség nélküli amorf réteg életmódját.

A munkásosztálynak és a társadalmi fejlődésben betöltött szerepének marxista—leninista értelmezését különösen nagy buzgalommal támadják a jobboldali és a „baloldali“ revizionisták. Egyesek közülük I Roger Garaudy, Ernst Fischer) arra törekednek, hogy a „bérmunka“ kategóriájában oldják fel a proletariátus fogalmát, s a munkásosztály helyére valamilyen „új történelmi blokkot“ tesznek. Mások viszont (pl. a „Manifesto”-csöpört) a proletariátust a fizikai munkásokra szűkítik le, s a munkásosztályt szembeállítják az egész értelmiséggel, ellenséges erőknek tekintik őket.

A proletariátus történelmi szerepének tagadásán buzgólkodnak a kispolgári „forradalmiság” ideológusai is, akik azt állítják, hogy korunk forradalmi folyamatának nem a munkás, hanem a paraszt a főszereplője. A „világvárossal” (tehát azokkal az ipari központokkal, ahol a munkásosztály legerősebb, po litikailag szervezett osztagai összpontosulnak) szembeállítják az azt övező „világfalut”. Szerintük a proletariátus hegemóniája a forradalmi mozgalomban, a munkásosztály világtörténelmi küldetése elavult fogalom; a vezető szerepet a parasztság, a „világfalu”, a „modern világforradalom“ bázisa veszi át.

Ezeknek a nézeteknek és elméleteknek, bármenynyire különböznek is egymástól, végső soron ugyanaz a céljuk: tagadni, hogy a munkásosztály a társadalom vezető forradalmi ereje.

Ä munkásosztályra vonatkozó marxista kutatások

A nemzetközi kommunista és munkásmozgalom dokumentumaiban, a marxista—leninista pártok kongresszusainak anyagaiban, e pártok vezető személyiségeinek műveiben és beszédeiben, a marxista filozófusok kutatásaiban elméletileg alaposan kimunkálták a munkásosztály problémáit, a mai világban betöltött szerepét.

A mai kapitalizmusról szóló monográfiák egész sora szemlélteti meggyőzően, mennyire nem helytállók azok az érvek, amelyek a munkásosztály „de- proletarizálódásáról”, „elpolgáriasodásáról“ és „integrálódásáról” kidolgozott koncepciók állítólagos gazdasági alapját alkotják. E monográfiák közé tartozik a Szovjetunió Tudományos Akadémiája Világ- gazdasági és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének szerzői munkaközössége által írt kétkötetes mű, a fejlett kapitalista országok társadalmi-politikai változásairól szóló tanulmány. A kapitalista világ társadalmi-gazdasági struktúrájában végbemenő változásoknak nagy figyelmet szentel műveiben N. N. Ino- zemcev szovjet akadémikus és N. Trendafilov bolgár tudós. Más művek ezeket a problémákat egy-egy ország viszonylatában vizsgálják, például az NDK- ban megjelent monográfia az NSZK állammonopolista kapitalizmusáról, a_ Franciaországban, az Egyesült Államokban stb. megjelent marxista művek.

1972-ben kezdte meg működését a szocialista országok tudósainak sokoldalú együttműködése jegyében létrehozott Problémabizottság, amely „A munkás- osztály a világforradalmi mozgalomban“ témává! foglalkozik. Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió tudományos kutatóintézeteinek képviselői vesznek részt munkájában. A bizottság eddig három konferenciát tartott — Moszkvában, Szófiában és Berlinben —, amelyeken a „forradalmi munkásmozgalom időszerű elvi kérdéseivel a munkásosztály szerepére vonatkozó antimarxista elméletek bírálatával foglalkoztak.

Az említett kutatások azt mutatják, hogy a kapitalista társadalomban gazdasági, társadalmi és politikai téren egyaránt fokozódik az osztálytagozódás.

ň bérmunkások sereg én sk n>ö vekedé s e

A tények elemzése arról tanúskodik, hogy állandóan növekszik a bérmunkások serege. 1972-ben elérte a 230 milliót (1960-ban 190 millió volt). Növekszik a bérből élők százalékos aránya is az önálló keresettel bíró lakossághoz képest. Tizenöt év alatt az Egyesült Államokban 81,9-ről 91,6 százalékra, a Német Szövetségi Köztársaságban 75-ről 82,6 százalékra, Franciaországban 68,2-ről 76 százalékra, Angliában 89,1-rői 93,5 százalékra nőtt.

A marxista tudomány a bérből élőket és a munkás osztályt nem tekinti azonos kategóriának. Az előbbiekhez olyan különböző társadalmi csoportok is tartoznak, amelyeknek gyakran semmi közük sincs a munkásosztályhoz. A formálisan bérből élők, például a magas beosztású gazdasági vezetők, a menedzserek, a magas rangú hivatalnokok stb., tehát olyan személyek, akik az uralkodó tőkésosztály szerves részét képezik. A bérből élőkhöz tartoznak továbbá olyan társadalmi csoportok, amelyek közel állnak a munkásosztályhoz, de még nem olvadtak össze vele.

A bérmunkások seregében a munkásosztály történelmileg a legaktívabb, a leghaladóbb és a legszervezettebb társadalmi erő. S bárhogy próbálják a különféle, „teoretikusok” felhígítani a proletariátus osztálylényegét, a proletariátus alapvető társadalmi jellegzetességei a kapitalista társadalomban változatlanok. Ez továbbra is a burzsoáziával antagonisztiku- san szemben álló, termelési eszközökkel nem rendelkező, a termelési viszonyok rendszerében alárendelt helyet elfoglaló bérmunkások osztálya, amelyet kizsákmányolnak, és amely munkaerejének áruba bocsátásából él.

Természetesen a munkásosztály szerkezetében történnek olyan változások, amelyek a termelőerők és a termelési viszonyok változásaival függnek össze. Ahogy növekszik a társadalmi munkamegosztás, különösen a tudományos-technikai forradalom körülményei között, a fizikai munka bizonyos fajtái eltűnnek vagy háttérbe szorulnak. A tudományos-technikai haladás élvonalában a munka egyre inkább intellektuális tartalommal telítődik. A munkásosztály sorai új osztagokkal bővülnek, olyan dolgozókkal, akik technizált szellemi munkát végeznek.

Ezek a strukturális változások azonban nem jelentik azt, hogy a kapitalista társadalomban „eltűnik” a munkásosztály. Ellenkezőleg, aránya és abszolút száma növekszik. A XX. század elején a proletariátus létszáma mintegy 30 millió volt, 1972-ben pedig csak az iparilag fejlett kapitalista országokban felülmúlta a 200 milliót.

Ma is a munkásosztály a fő termelő erő, s ebből következően a fő társadalmi erő, amely a történelmi haladás élén jár. Legnagyobb létszámú és legbefolyásosabb osztaga az ipari proletariátus volt és marad. Objektíve helyzete és szervezettségi foka alapján a munkásosztály gerince.

Kizsákmányolt, elnyomott osztály

Az iparilag fejlett országok munkásainak a kitartó osztályharc eredményeként javult az anyagi helyzete, de ez még nem jelent sem „bőséget”, sem „jólétet”. Jellemző, hogy a tudományos-technikai forradalom kibontakozásával együtt nő a szakadék a munkások igényei és átlagkeresete között. A fejlett kapitalista országokban állandóan drágul az élet, így ezáltal semmivé válnak a munkások bérharcainak eredményei.

A teljes vagy részleges munkanélküliség továbbra is Damoklész kardjaként függ a munkásosztály feje fölött. Hivatalos adatok szerint a vezető imperialista országokban 1971-ben 10 millió volt a munkanélküliek száma, míg 1969-ben csak 6,5 millió. Nem hivatalos (főleg szakszervezeti) forrásokból származó adatok viszont arról tanúskodnak, hogy a valóságban ennél jóval nagyobb a munkanélküliség. A munka- nélkülivé válók között a kevésbé kvalifikált szakmák vannak ugyan túlsúlyban, de nő a munka nélküli alkalmazottak, mérnökök, tudósok száma is.

A nemzetközi monopóliumok erőszakolják a támadást a munkásosztály szociális vívmányai ellen. Azzal, hogy a termelést áttelepítik egyik országból a másikba, lehetőségük nyílik arra, hogy fokozzák a poletariátus kizsákmányolását, nyomást gyakoroljanak rá azáltal, hogy csökkentik a termelést ott, ahol a munkásmozgalom a legerőteljesebb.

A legutóbbi években különösen fokozódott a munkásosztály kizsákmányolása a munka intenzitásának növelése révén. Az Egyesült Államokban 1947-től 1970-ig a géppark lényeges korszerűsítése nélkül az egy munkásra jutó termelési érték az acélöntő iparban 48 százalékkal, a szénbányászatban 213 százalékkal nőtt, holott ugyanebben az időszakban a létszáma 33, 40, illetve 66 százalékkal csökkent. A kapitalista kizsákmányolás rendszerében tömegesen betegszenek meg a dolgozók.

Az állammonopolista kapitalizmus^ körülményei között élő munkásosztály helyzetének a hiteles képe tehát feltűnően különbözik attól a képtől, amely- lyel bizonyítani szeretnék, hogy a munkások és a burzsoázia antagonizmusának anyagi okai eltűnőben vannak.

ňz, „integráció" illúziója

Az a következtetés, hogy a munkásság a „közép- osztályba“ integrálódik, arra a téves feltételezésre épül, hogy a „fehér köpenyesek“ egységes társadalmi kategóriát alkotnak, holott ebbe a kategóriába nagyon különböző csoportok tartoznak. Társadalmi értelemben mindig igen nagy volt a távolság a vállalati igazgató és a kishivatalnok, az osztályvezető és az ügyintéző között. S még nagyobb ez a távolság napjainkban, amikor szaporodnak a jellegzetesen alkalmazotti kategóriába tartozó foglalkozások.

A tények elemzése bizonyítja az alkalmazottak jól megfigyelhető osztálytagozódását. Vertikálisan három kategóriájuk van: a] az uralkodó osztály szerves részét alkotó személyek; b) a városi középrétegekhez tartozó sajátos csoport; ej olyan dolgozók, akik közelednek a munkásosztályhoz vagy már részévé

(Folytatás a 9. oldalonj