Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-17 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
n Hidas Antal: Levél eav messze élő . kőzeté bsľätli&z Világotjárt sorok címmel a napokban jelent meg Hidas Antal visszaemlékezéseket tartalmazó kötete. A több mint ötszázoldalas élménygazdag olvasmányban számos csehszlovákiai vonatkozás is található. Az alábbi írást ebből a kötetből közöljük. KEDVES MÁCZA! Talán illőbb lenne úgy, ahogyan majdnem ötven esztendővel ezelőtt szólítottam: „Mácza elvtárs!“ Vagy inkább, ahogyan a moszkvai egyetem sok ezerre gyűlt hallgatói osztatlan rajongással szólították, és szólítják ma is professzorukat: „Ivan ■ Ludvigovics!“ Vagy talán úgy. ahogyan én, szeretetemet szemérmetesen egy szóba szoktam — s különösen most akarom — szorítani, amikor a hetvenötödik év üti — s nem is olyan gyöngéden — vállon: „Má- czurka!“ E „rövid“ töprengés után — térjünk a tárgyra A budapesti stúdióban néhány héttel ezelőtt egy Uitz Béláról szóló húszperces dokumentum- filmet mutattak be Ágnesnek és nekem. Amikor véget ért, úgy éreztük, lehetett volna több is, bár másoknak ?gy is kinyilatkoztatás. De nekünk, akik ismerjük, mi mindent rajzolt, festett, tervezett, tanított, csinált, lábalt át, győzött és gyűrt le Uitz — nekünk, illetve bennünk a torlódó emlékek tömege szétrobbantotta a film húszperces határait, és a felgyulladó villanyfényben avval a kívánsággal hunytuk le szemünket, hogy egy dokumentumokkal összeházasított, teljes estét betöltő nagyfilmet kellene létrehozni, amely nemcsak a szüntelen szín-, rajz- és képromboláson át konstruktívan újító Uitzhoz lenne méltó, hanem a filmművészetben is az annyira kutatott „novátorság“ egy faitáját teremtené meg. Egyszer — tudom — ez is meglesz. A „fölfedezlek“ nem múlnak el, legföljebb — késnek. De hát nem is erről akartam szólni, csak ez hozzátirtozik ahhoz, amiért papírt fektettem toliam alá. Ugyanis a bemutatott filmen egyszer csak megjelent Maga, és Uitzcal beszélgetve két fej (eg fél évszázad művészi törekvése) hajolt egymáshoz. Mentünk haza. S bennem peregni kezdett egy másik film, 1919 nyarával indult az első kép, amikor a Ma című folyóirat „Állandó kiállítás" — helyiségében először találkoztunk. Maga mindössze huszonhat éves volt, de én akkor hozzám képest sokkal öregebbnek éreztem, mint ma, hiszen a Tanácsköztársaság Nemzeti Színházának egyik rendezője volt, s az új drámáért harcoló könyve is megjelent már. Kérdeztem valamit, csupán azért, hogy megszólítsam. Maga válaszolt, csöndesen, mint azóta is, mindig, a rendíthetetlen meggyőződésű ember jóindulatávaL És újabb képek. 1921. január elseje. Kassára menekültem, mert tudtam, hogy Maga ott él: végső reményem volt. És elmondtam, ott, a Kassai Munkás Mészáros utcai szerkesztőségében (még nem költöztek át a Kovács utcába), hogy bejártam, illetve bejáratták velem fél Szlovenszkót: ültem — egy novelláért — a rózsahegyi katonai, majd a pozsonyi rendőrségi börtönben. Aztán: Lőcse, Szomolnok-Huta, Szepesremete: tégla, erdőkitermelés, fatelep, napszámosként dolgoztam, amíg újra szöknöm kellett, mert amikor — emlékszik — Prágában a forradalmi munkások rohammal elfoglalták a Népházat, hozzánk megduzzadva jött a hír, és mi — a prakfalvi acélgyáriakkal — üzemeket foglaltunk el. Futottak a csendőrök. Két nap múlva mi futottunk: Svedlér, Merény, Igló. Jött utánam a „hírem“, s a jóindulatú „Verwalterek“ azt tanácsolták: „Menjen, de gyorsan, mert itt baja lesz!“ Maga a Kassai Munkás szerkesztőségében hallgatta a történetemet, és a kétnapos „göl- nicvölgyi proletárdiktatúrán“ nem mosolygott. Segítségével emigráns igazolványt kaptam, de mivel már munka nem akadt — rikkancs lettem: harsogott tőlem az utca. Egy szép, sző^e — úgy gondoltam — leány tőlem mindennap két újságot vásárolt. Egyikbe belepillantott, a másikat (volt úgy, hogv mind a kettőt), visszaadta, és — elsietett. Később mennyit mulattunk ezen, mert a „lány“ — Má- czáné volt. 1921 tavaszán már mindennap hol a szerkesztőségbe futottam föl, hol — vasárnapon- kint — abbci a helyes kis egyszobakonyhás lakásába mentem el. Az új művészetről beszélgettünk, amely művészet „át kell hogy vegye a hatalmat“, mint ahogy Európa legtöbb országának nemcsak a proletariátusa, de elégedetlen értelmisége is forradalmat hirdetett, vágyott, ment harcba érte: változást akart. Erről a mindent átalakító, megjavító művészetről ábrándoztunk, beszélgettünk, olyan hittel, forrón, mint amilyen az a nyár, az a korszak volt. De hát a művészet, az — művészet. Egyedül, egymagában mit ér? Sok máson kívül gyerekhadsereget szerveztünk. Hat-nyolcszáz zsi- vajgó apróság vonult fel a Maga vezérletével Kassa Fő utcáján, énekelve a rendőrség és a hírhedt Gajda tábornok hadtestparancsnokságának épülete mellett. És születtek régi magyar népdalokra írt forradalmi szövegek és egy két olyan induló, amit még ma is énekelnek. Egy év múlva az volt a terv, hogy Proletár 1973 Oratóriumot hozunk létre. (Hetekig folyt mániákusan a szó Bach Mátépassió-járói). Maga a gyerek-, az ifjúmunkás-, a nő-, a férfi- és az összkórus szövegét írta. Engem néhány recitatív megírásával bízott meg csupán. [Most bevallom: akkor haragudtam ezért.] A kórusok és recitativók szomorkodtak, töprengtek, fel-feldörrentek, támadtak, ujjongtak. „Zenekarunk“ is volt: A Munkás Fogyasztási és Termelő Szövetkezet — ha jól emlékszem — nyolc félelmetes hangú trombitása. így zajlott le 1922. május 1-én, Duna-Szajna között az — úgy gondolom — első Proletár Oratórium, ott, a kassai futballpályán. Deszkából két óriási újságtáblát gyalultunk, hornyoltunk, szegecseltünk össze, együtt a Fogyasztási és Termelő önkénteseivel. Egy reakciós s mellette egy forradalmi napilap „címoldalát“ készítettük el. Négy méter hosszú rotációs- papír függönyrovatok lógtak, amelyek mögül kiléptek a recitativók, egymással vitázva, hol prózában, hol versben. Mondanivalójuk után egy-egy kórust fogott „munkába“, aztán az összkórus „hetes hangzatnál“ is dörgőbb „rezüméje“ viharzott. Maga egy két méter magas pódiumon állt — azt is mi ácsoltuk —, onnét vezényelt: és mi — a kóruskarmesterek — átvettük és adtuk át jelzéseit. Végül „össz- munkánk“ eredményeként lángba borult a reak ciós újság, recsegve eldőlt, és a felhők felé emelt nyolc trombita meg a kétszáz tagú összkórus győzelmi rivalgásába már a stadionban álló-ülő kassai tömegek is részt vettek. Ha ma valaki elolvassa ezt az oratóriumot — németül is megjelent —, nyilván mosolyog, de meghatódottan, mint ahogy az őskeresztények katakomba kék-, vagy borult égszerű szertartása is mélyebben töltötte be a hivő lelkek hajlatait, mint a későbbi bíborornátusokba öltöztetett főrangú mise. Azt mondják: az a korszak — elmúlt. Nem igaz! Csak a bolygók rendíthetetlen bizonyosságú pályakörét végzi. Lesznek oratóriumok, melyeknek szövegét majd a legnagyobb új költők, zenéjét pedig az új Bachok, Beethovenek, Bartókok írják, és amely oratóriumok végigszáguldanak majd az egész fehér és sárga és fekete bőrű földön. És azokban a Nagy Oratóriumokban ott lesz — tudom, — az a kékég-egyszerű, dadogóan kis kassai Oratórium is. .. . Mennyi emlék. Majd egyszer — többet. Most csak néhányat még. 1944-ben, amikor megjöttem „onnan“. Maguk szívükhöz szorítva úgy fogadtak, mintha űrhajósként jártam volna az ismeretlenségben. Ebédeltünk, s én hallgattam Máczáné figyelmeztető. féltő, oktató szavait. Ma is hálás vagyok, mert e figyelmeztetés nélkül, bizony, újra bajba kerülhettem volna. És emlékszem 1953 feszült nyarára, a rigai tengerparton, amikor a fiának, aki az általa megtalált (és hozzáértő tudósok szerint nagy jelentőségű) új aranymetszetek matematikai láncörvényeivel ismertette meg, én pedig — hálából — az akkor már évek óta szunnyadásra ítélt verseimből mondtam el neki egy sorozatot. És emlékszem arra a tavalyelőtti téli, késő éjszakára, amikor ugyanezen versekből — immár könyvből — olvastam föl, és Maga — nem az öregség gyöngesége miatt, hanem a fiatalság visszaáramló emóciójával — fölzokogott. Búcsúztam. Maga el akart kísérni a buszhoz. A Málaja Bronnaján kegyetlenül hideg szél fújt, s méghozzá szembe: meg-megrántva, ütve a Maga amúgy is kíméletért esengő, össze-összeszo- ruló szívét. Kértem: „Menjen vissza, Maczurka. Ügy veszem, hogy elkísért“. Miiven hosszú is egy élet, és mégis — milyen rövid, ugye? Fáj, hogy tavasszal nem találkoztunk. Majd ősszel vagy a jövő tavasszal pótoljuk, mi: az „utolsó mohikánok“ vagy inkább „bölények“? esetleg szebben, ahogy Majakovszkij írta: Evek múlásával egyre inkább a kiásott ősállatokra hasonlítunk... .. . Kívánok lelkemből-szívemből egészséget, további éveket, jó munkát, méltó emlékeken való el-elmerengést, amely merengéskor az én szemem képernyőjén ott pereg a Magával eltöltött sok év, és ott is lesz, amíg a „leadás“ meg nem szűnik bennem. Látom azokkal az emberekkel együtt, akik sokan voltak, de akikből mégsem volt elegendő ahhoz, hogy az élet máris olyan legyen, ahogy azt tizenkilencben Pesten, aztán Kassán, maid Moszkvában, annyi sok évvel ezelőtt elképzeltük — akartuk. Azt írta nekem: „Majdnem 50 éves barátságunk, mégpedig „incidens“ nélkül, a mai világban nem messze van a XX. század csodáitól .. Magáé az érdem — Mácza János! Tiszteletadással hajtja meg fejét az a fekete hajú fiatalember, aki jövőre — hát van ennél nagyobb butaság — már maga is hetvenesztpn- dős lesz. (1968) Mi2 szeretlek — élek Amíg engem szeretsz, meg nem halok, élek. Sarkcsillagként vezetsz, haláltól nem félék. Távolság és idő széjjel nem tördelhet. Szerelmem egyre nő, oldja e fortéimét. Vonszolhat a vihar, görgeteg forgathat: vakmerő óhajjal állom e borzalmat Szeret'ek oly nagyon, mint ahogy soha még Nő a fű. Hallgatom zizegő énekét: tavasz, lesz, tavasz van Felvonul az élet, tüzel a tavaszban Míg szeretlek - élek! Teljesüljön Tenéked, tenéked, tenéked, tenéked és senki másnak: embernek, asszonynak, erősnek - e tejszés és fejetlen világban igazi hősnek. Te láttad meg bennem szélütött, görbe fák alatt, amit én magam sem láttam: a visszára fordított, szájamba vert véres lombokat. Te nyári kigyúló előcsillag - ha kérdeztek, úgy szóltál rólam, mint zenekarban a makacsul - robbanásig megtelt - visszatérő vezető-szólam. Még nyár van, még élek, de már az ősz zizegést fujdogál a fűnek. Hervadás lesz. Ö, ha hóhullásig fölépíthetnénk az ezerszer elgondolt óriás-művet. Te tiszta-kék alkony a nyári égen, esthajnal-csillag mikor följön, hozzád könyörgök: add meg nekem, amiért lelkem dulakodott, beteljesüljön. Kezdenéd elölről? Kezdenéd elölről?- kérdezem magamtól. Olykor az alkonytól, máskor a hajnaltól, olykor az eszemtől, máskor a szívemtől, olykor a testemen viselt sok sebektől: Negyven év - viharban, jaj, nem gyerekjáték... Mégis, ha kezdhetném: újra nekilátnék Most, amikor ötven esztendő után Most, amikor ötven esztendő után, - ifjúságom kültelkétől végleg elbúcsúzva azt hajtogattam az utcán, hogy az életnél nincs jobb, a szerelemnél nincs szebb; a szabadságnál nincs nagyobb, „Camerad, salud!*- mondta az őszülő szél, és megsimogatott. /Csak ne szólt volna közbe az a sok idő - előtt - halott./ HIDAK (Az „Örökös közelség" c. ciklusból) Tóthpál Gyula felvétele
