Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-17 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
SZITÁSI FERENC: « if 1 ff f II tündöklő Nap szétteregette sugárszárnyait a havon. A hókristályok, mint pici lámpák villogtak, szikráztak. A táj a puha csendbe burkolódz- va aludt. A fák mozdulatlanok voltak, csak barna repedezett kérgük vicsorgott a hidegben. Laci az ablaknál ült, körmével virágokat és házakat rajzolt az üvegre: levél telen, fehér rózsákat, tölcsér alakú szegfűket, ablak nélküli házakat. „Az udvar fekete fakerítéssel van körülvéve, a ház előtt puha hófoszlányok, a bejáratnál két délceg jegenyefenyő. A ház mögött tyúkól, a kert előv pedig Bundás hegyes tetejű háza“. A konyhában anyja tesz-vesz. Készíti a reggelit. A tányérok összekoccannak, mintha beszélgetnének. Csörren a kés és a villa, surran a seprű, nyikordul az éléskamra ajtaja. „Az udvaron két földbe betonozott vasoszlop, tetején fényes acéldrót. Ezen ingázik Bundás. A kerítés mellett három felől fa, erre ugrik fel Cili a kutya haragja elől“. Laci csak rajzol, mert érzi, hogy még hiányzik valami a képből. Kinéz az ablakon. Fehér ruhát öltött a közeli erdő. Minden fa olyan, mint a menyasszony. Égő gyémántok ragyognak a koronákon. — Laci, kész a reggeli! — Még nem vagyok éhes! A szoba ajtaja kinyílik. Anyja jelenik meg az ajtóban. Gesztenyebarna haja kontyba tömörítve, szabálytalan arcából kiemelkedik két barna szemölcs. Szeme nyugtalanul hullámzó tó. Mintás ruháján mintha hervadtak lennének a virágok. — Telefirkálod az ablakot! Akár minden nap pucolhatom! — Reggeli után elhányod a havat, megeteted ä tyúkokat! Én sietek, mert elkésem a munkából. Várnak a tehenek. „Bé, bé, bé, várjanak csak a teheneid. Mindig sietsz, soha nincs időd. Hétfőtől hétfőig minden nap ezt zenéled. Nekem pedig nincs kedvem megetetni a tyúkokat, elvégre téli szünetem van. Szabadság! Sza-bad-ság!" — Az ebédet a tálban hagyom a hűlőszekrényben. Délben melegítsd meg! Apád csak holnap jön haza, mert Zsolnára szállítanak. Az ajtó becsukódik. Laci ledobja magáról a pizsamát. Inget, nadrágot és pulóvert vesz fel magára, belebújik a papucsba, és kisántikál a konyhába. Az egyik lába rövidebb, nehezére esik a reggeli járás. Leül a székre, a kenyérre rákeni a vajat és a lekvárt, teát tölt magának. Reggelizik. A forró tea párája lassan emelkedik felfelé a vastag porcelán bögréből. Apró gőzbokrok képződnek az asztal felett. Laci sötét szemeivel nézi a furcsa levélképződményeket. Gondolataiban ismeretlen táj felé repül, ahol nincs vele sem az apja, sem az anyja, ahol a képzelet alkotta keskeny örvényeken a sűrű növényzet ezer karú szörnyként nyúl a világosság felé. Ö nem fél, rohan egyre beljebb a sötétség irányában. Mellkasában apró kavics lüktet, egyre hevesebben hajtja a vágy, hogy olyan helyet találjon, ahol senki sem nézi a lábát, ha megy; ahol senki sem fordul el tőle sajnálattal. Mit vétett ő a világnak? Tizenkét év alatt alig hagyta el a házat. Otthon — iskola. Otthon — orvos. Ez a tér határozta meg az életét. A tea kihűlt. Laci szájában keserűvé vált a falat. Bundás fel-felvonított. Laci hátra ment, es előkereste a falapátot „Egy lapáttal jobbra, egy lapáttal balra. Csillog a hó! Milyen jó lenne hónak lenni!“ A farakásra cinke szállt. Kopogtatja a kérget. Éhes. Has* alján felborzolódott a fekete toll. „Széncinege. Hasznos madár". Árva. Ide-oda ugrik. Laci a kapuig hányja a havat. Kinyitja a kaput és néz, néz mindenfelé. Sehol semmi mozgás. Az erdő mellett a könnyű bunda alatt alszik a búza meg az árpa. Semmi sem zavarja a magok békés álmát. Apró csíraköteleket eresztenek a földbe, s ha majd beköszönt a tavasz, a friss nedvek zöld szárakat tolnak ki a tápláló magból. Laci tompa kukorékolást hall. Hátra megy, és kiereszti a tyúkokat. Azok nagy örömmel repülnek le a vékony lecekről. Egyik-másik kedvetlenül kárál. Bundás visszafekszik az ólba. Hosszú, piros nyelve gőzölög. Fehér szőre hamuszürke lett a poros rongyoktól. Laci a keskeny favályúba búzát szór a tyúkoknak, a konyhából meleg vizet hoz az ita- tóba. Nem kedveli ezeket a szárnyasokat. „Csak munkát okoznak“. Nézi őket. A vályún szaporán kopognak a csőrök. Belemerülnek a vízbe, aztán az ég felé mutatnak. „Gyuszinak otthon nincs semmi dolga". Laci Marikára, a hatodikos kislányra gondol. „Fekete haja a válláig ér. Olyan a bőre, mint a friss virág". „Tíz nap múlva az iskolában ismét találkoz- hatom vele“. „Csak az anya meg ne tudjon róla valamit“! A Nap felhő mögé bújik, a hó világító mécsesei kialszanak. Visszateszi a hólapátot a sarokba. „Délután bemegyek a faluba Gyuszihoz". A falu Laciéktól ötpercnyi biciklizésre van. Szeretne ő is a faluban lakni. Itt az erdő szélén magányosan áll a házuk, mint a szomorúan gubbasztó varjú, amely féllábra áll, és csőrét a szárnya alá dugja. Itt nem zavarja őket semmi, csak tavasszal pöfögnek fel vidáman a traktorok, nyáron meg a kombájn. Ilyenkor Laci kiáll a kerítés elé és nézi a vastag, fekete barázdákat, amint az ekék köny- nyedén forgatják, vagy a porba burkolódzó kombájnt; hallgatja a sárga kalászok susogását, amint a kasza alá érnek. Ilyenkor elszorul a szíve. Szeretné a tehetetlen kalászokat megmenteni, mellére szorítani, megsimogatni, megvigasztalni. Pedig tudja, hogy a gép nem ellensége, hanem barátja a kalászoknak, hiszen csak így kerülhet az ő asztalára is minden reggel foszlós, fehér kifli, puha kenyér. Felpattan a kerékre. így nevezi versenybiciklijét, amit tavaly nyáron kapott. Apja vette neki a lába miatt. Két célt szolgál: nem kell gyalogolnia, meg edzi, tornáztatja a lábát is. Gyuszi az út mellett áll. Kemény golyókat gyúr a hóból. — Hé, Laci, tu som! Laci észreveszi őt, felgyorsít, majd Gyuszi előtt hirtelen lefékez. — Pomalšie fiú, még összegyúrsz! Gyuszi szlovák fiú volt. Egy éve költöztek a faluba. Jól beszél már magyarul, de Lacival szívesen vált szót anyanyelvén. Laci ezért örül is, mert minden vágya az, hogy barátjának minden gondolatát követni tudja. így azután hol magyarul, hol pedig szlovákul folyik közöttük a társalgás. — Gyere hozzánk, Laci! Meglátod, meglepetésben lesz részed! Laci fürkészte Gyuszi arcát, kék szemében parányi csillagok csilingeltek. Kíváncsi, hogy mi lesz Gyuszi meglepetése. Átvetette a lábát a rúdon, a pedál felett betolta a szíjba. Gyuszi a csomagtartóra ült. Az előszobán át mentek Gyuszi szobájába, Laci gyönyörködött a terebélyes virágokban. Széles leveleik voltak Mintha furcsa, ismeretlen élőlények lennének. A levelek felfelé tartott tenyérhez hasonlítottak, a száraz zölden kígyózó folyóhoz, amely végigfolyik az egész előszobán. A lakkozott virágtartó pedig mintha tenger lenne, elnyeli a szárat. Elképzelte a gyökereket is, ahogyan barna testükkel átszövik a fekete földet. „A virágok körülveszik az embert. Szép barátság". Gyuszi a könyvszekrényében matat. „Keresi a meglepetést?“ Majd hirtelen tenyere közé szorít valamit. Laci felé fordul és kérdezi: — Találd ki, mi ez? — Kép. — Nem találtad el. Bélyegcsomag! — Nie! — Szabad a gazda? — Igen. Gyuszi szögletes, szürkésfekete fedelű könyvet tesz Laci elé az asztalra. Gyuszi a címlapot nézi. Egy meghajlított villanyoszlop, amelyen szöges drótok húzódnak. Nem is sejti, mit takarnak a borítólapok. Elolvassa a jobb alsó sarokban a címet: OŠW1EC1M AUSCHWITZ — Apa tegnap jött meg Lengyelországból. Ö hozta, — mondta Gyuszi. Látta, hogy Laci nagyon kíváncsi a könyv tartalmára. Belelapoztak. Az egyik oldalon képek, a másikon meg szöveg. Laci nézte a képeket, de nem értett semmit. A szöveg lengyelül volt írva. Az egyik képen hosszú, elágazó sínek, jobbra váltólámpa, előtte őrtorony. Balra szöges dróttal körülvett térség. Laci szeme kitágult, érezte, hogy valami szorítja a szívét. Az iskolában az osztályfőnöki órán már hallott arról, hogy a fasiszták ilyen helyekre zárták az ártatlan férfiakat, nőket. Egyre figyelmesebben lapoztak. A következő képen egy beton alapú téglaépületet látott, előtte hat felfelé ívelő lépcsővel. Az utolsó lépcsőn gyertyák pislogtak. Egyik gyertya lángja oldalra lobogott, a másiké felfelé. Próbálta betűzni a szöveget: „Prywózono do niego obywateli rôznych kra- jów. — Sem priviezli obyvateľ> — fordítja Gyuszi. — Értem, mintha csak s Laci elszörnyűlködik az „Belül még sötétebb voi lehetett ebben a sötétségber követő napokat, hónapokat. Hátán végigszalad a hide előtte csíkos ruhában, ami megy felfelé a lépcsőn. Az és végtelen sötétség. Kezé\ gyakat. Megy egvik faltól reménytelennek tűnik élőt Tovább lapoznak. A képen pár barak, őrhí — Itt dolgoztak a foglyol Naponta tizenhat órát is d Laci elkedvetlenedik. Mái lepeté'sre. Nincs kedve szó látja maga előtt. „Minden a sugározza. Mintha nyoma nek. Pedig a valóságban h Szörnyű, szörnyű, szörnyű Gyuszi nem tudta, hogy kény. Csillogott a szeme. Lí hazafelé. Ropogó/1 alatta vonalai elmosódtak szeme látta ilyen sejtelmesnek utat, amely a végtelenből ] lebegett előtte. A házak óri teli, amelyeken sárga, viláj kok. Riasztóbban hatott szí szörnyűbb mesebeli tájnál adta neki a könyvet. Ügy érezte, hogy kabátj. a lapok. Aztán meg reme Tudta, hogy a képek, am teherként visz, belefolyna sóra bontanak benne mind akarta volna, hogyan élte tett volna az ő szemükkel hallani a kutyák csaholás riasztó zenéjét, hogy aztá az embereknek: Vigyázzatc és kegyetlen dolgok törtéi Talán az ő nagybátyja hideg, téli szél dalolt sir; kát és fájdalmasan mesé csak elképzelte az esemén is. Ellenszenvet érzett a mi akik az embert kegyetlei sodorták, akik lealjasítottí nem is gondolkodó lény, h. Az állatnak talán nem fá Felzaklatott szívlel ért I D. G. Rosetti: Asszony portré
