Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-17 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
19/3 VI. 17. JJ TŰKEHAL-VITA ES KALÓZKODÁS ,,Halászat" ágyúnaszádokkal ♦ Zavarban q NATO-vezérkar ♦ Washington kettős szerepe • Állást foglal az Egyesült Nemz etek Szervezeté? V ajon megvívja-e harcát a reykjaviki kormány, sikerül-e érvényt szereznie döntésének, amelynek értelmében ötven mérföldre terjeszti ki az ország felségvizeit? — ez a kérdés foglalkoztatja immár huzamosabb ideje mind az európai közvéleményt, mind a politikai megfigyelőket. Kétségtelen, hogy Izland álláspontja sok tekintetben indokolt, hiszen a kétszázezer lakosú ország ipara a szó legszorosabb értelmében ki van szolgáltatva a tengernek. A közvélemény — mint ahogyan az már lenni szokott — ebben az esetben is a gyengébbnek szurkol, sőt a világsajtó is inkább Nagy-Britanniát marasztalja el kíméletlen, durva beavatkozásáért. London természetesen presztízsét védi, nem tartja indokoltnak a reykjaviki érveket. A Downing Street 10-ben azt tartják, hogy a halállomány védelme Iz- land részéről ürügy csupán, hiszen köztudomású tény: a szigetország egyre gyorsabb ütemben fejleszti halászati flottáját. Tagadhatatlan, hogy az izlandi érvek nem egy szempontból sántítanak. Viszont igaz az is, hogy a nagyhatalmi rangjára oly büszke Nagy- Britannia méltányolhatná a valóban parányi ország kérelmét, amelynek népe szinte naponta a „jó jogás“ reményében ébred. HALASZBARKAK HÁBORÚJA A viszály első szakaszát a halászbárkák háborúja Jellemezte. Azt követően, hogy Reykjavik a múlt év szeptember 1-től bejelentette felségvizeinek kiterjesztését 50 mérföldre, határozottan furcsálandó háborúskodás, pontosabban kalózkodás kezdődött meg a két ország halászati flottája között. Az izlandi halászbárkák ugyanis nem az Atlanti-óceán északi térségében vonuló tőkehal-rajokat figyelték elsősorban, hanem angol kollégáik, illetve vetélytársaik hálótartó köteleit, amelyeket annak „rendje és módja“ szerint sorra elvagdostak. Az élesre köszörült horgonyok háborúja volt ez, újkori kalózstratégia, amelynek lehetőségei mindkét részről csakhamar kimerültek. következett a diplomáciai hadmozdulatok időszaka. Külügyminiszteri nyilatkozatok hangzottak el egyre sűrűbben a két fővárosban — tegyük hozzá: kevés eredménnyel. A fenyegetéseket egyik részről sem vették kellő komolysággal, amíg el nem dördültek az első lövések. Ekkor már nem babra ment a játék, a halászbárkák legénysége — bár kézifegyverrel — de tüzet nyitott egymásra. Ilyen körülmények között halászatról aligha lehetett szó, a „jó fogások“ tehát elmaradtak, a tőkehal-rajok nagyobb része érintetlenül távozott „békésebb“ vizekre. Majd eldördült az első ágyúlövés! . .. London ekkor a megfélemlítés eszközeihez folyamodott. Halászhajóit „díszkísérettel“ — cirkálókkal, ágyúnaszádokkal — küldte az egyoldalúan megállapított izlandi felségvizekre. A nagyobb hatás kedvéért most már az angol légierő is bekapcsolódott a „halászatba“ — mindhiába. Reykjavik makacsul kitartott korábbi álláspontja mellett, igaz ugyan, hogy az izlandi halászbárkák is zsákmány nélkül tértek vissza kikötőikbe, de legalább az angolok sem halászhattak, sőt a halfogásnak ez a „módja“ túl költségesnek is bizonyult. A tőkehal-vita tehát lassan, de biztosan a nemzetközi politika szintjére terelődött. Olyannyira, hogy hovatovább komoly bonyodalmakat okozhat Nyugat szövetségesi rendszerében, mindenekelőtt a NATC- ban. Izland ugyanis erélyes lépésre szánta el magát. Mindenekelőtt megtiltotta, hogy angol repülőgépek igénybe vegyék Keflavik repülőterét, majd a kormány fontolóra vette, ne számolja-e fel a stratégiai fontosságú NATO-támaszpontot. Analógiát keresve a politikai megfigyelők „északi Málta3 néven kezdték emlegetni kommentárjaikban Izlandot, fel-fel vetődött a politikai zsarolás vádja is, ám Reykjavik egy jottányit sem engedett jogosnak vélt követeléseiből, változatlanul szuverenitása, területi integritása komoly megsértésének tekintette az angol halászflotta jelenlétét az ölven mérföldön belül, amely — úgymond — annál súlyosabb, hogy szövetséges állam követi el. A háborúskodás mind komolyabb fordulatot vett, az izlandi kormány a NATO legfelső szerveihez fordult panasza orvoslása érdekében. Tagadhatatlan, hogy a NATO vezérkara rendkívül kényes helyzetbe került, míg végül agyonhallgatta az ügyet, illetve nem talált okot a beavatkozásra. A reykjaviki vezetőket, a szigetország lakosságát magától érthetően nyugtalanítani kezdte a NATO-vezetők struccpolitikája, így merült fel, hogy esetleg az Egyesült Nemzetek Szervezete, sőt a Biztonsági Tanács elé terjesztik az ügyet. EGY KIS TÖRTÉNELEM A tőkehal-vitának immár története van. Izland első ízben 1952-ben kérdőjelezte meg „idegen országok halászati jogát“ az Atlanti-óceán északi térségében. Majd 1958—1961 között négyről előbb hatra, sőt tizenkét mérföldre terjesztette ki felségvizeinek határát. London már ekkor féltékenyen tekintett Reykjavik felé, mintha sejtette volna: rossz vége is lehet a „terjeszkedésnek“. Az 1971-es izlandi választásokon „baloldali színezetű“ kormánykoalíció került hatalomra, amely ugyan nem rendelkezik komoly parlamenti többséggel, viszont pozíciója megtartásához népszerű programot dolgozott ki. Nos, aki a-í mond, mondjon b-1 is — a kormánykoalíció akarva, nem akarva kénytelen volt tovább terjeszteni, mégpedig jó néhány mérfölddel a felségvizek határát. Ebben a kérdésben az ellenzék is lemondott „ellenzék"-szerepéről, sőt a halászatból élő lakosság szintén felsorakozott a kormány mögé. loseffson, a halászati ügyek minisztere — egyébként baloldali nézeteiről ismert politikus — tehát az elsőszámú tárca birtokosaként léphetett fel. Nem vitás tehát, hogy a halászati háborúnak megvannak — bár kissé háttérbe szorulva — a belpolitikai vonatkozásai is. GAZDASÁG- ES KATONAPOLITIKA Az előbb említést tettünk Izland fontos stratégiai szerepéről. Kétségtelen, hogy a „Málta-analógia“ találó, hiszen a két szigetország azonos, vagy éppen hasonló feladatot tölt be az észak-atlanti katonai tömb terveiben. Az izlandi repülőtereknek és bázisoknak felettébb fontos „küldetésük“ van a Nagy-Britan nia—Izland—Grönland háromszögön belül, Keflavik az üzemanyag-felvétel szempontjából különösképpen fontos. Persze, a reykjaviki kormány nem gondolja komolyan a NATO kilakoltatását, feltételezhetően így óhajt nagyobb súlyt adni követeléseinek. Úgy tűnik mindezzel a NAIO vezérkara is tisztában van, ugyanakkor szeretné, ha az ellentétek a két szövetséges állam között elsimulnának. A másik oldalon Izland kísérletet tesz arra, hogy kihasználja az Egyesült Államok és a közös piaci országok megromlott viszonyát. Itt tartjuk szükségesnek megemlíteni, hogy Nagy-Brl- tannián kívül szinte az összes nyugati-tenger parti kapitalista ország érdekelt a tőkehal-ügyben. Viszont tény, hogy például a Német Szövetségi Köztársaság, amelynek a halászati flottája szintén a „demarkációs“ vonal határán mozog, inkább kerüli az ellentétek kiéleződését. Nos, természetszerűleg vetődött fel egy gazdasági blokád érvényesítése Izlanddal szemben. Hogy erre nem kerülhetett sor, az Washington magatartásának tulajdonítható. A Feliét Ház ugyanis meglehetősen kárörvendően szemléli az eseményeket és hajlandó a szigetország összes halkészletét felvásárolni. Ez pedig kimeríthetetlen piacot jelent a kis Izland számára, sőt úgy is mondhatjuk: előnyös piacot. Viszont tagadhatatlan, hogy Washington rossz szemmel nézné, ha Reykjavik végleg összerúgná a port a NATO-val. így azután érthető, hogy Brüsszelben — bár sok szó esett az izlandi problémáról — nem tartottak a húrok túl feszítésétől. Nem vitás azonban, hogy Málta után — itt is Nagy- Britannia volt az egyik főszereplő — kellemetlenül érinti a katonai tömb vezérkarát az újabb feszültséggóc, pontosabban a következő tény: az erejét fitogtató NATO „harci egységét“ a viszonylag gyenge, katonai szempontból jelentéktelennek tűnő tagországok is megingathatják. Kétségtelen, hogy az izlandi prob lémát immár lehetetlen adminisztratív intézkedésekkel levenni a napirendről. Főként akkor nem, ha Washington valóban kettős szerepet játszik, sőt szívesen veszi, ha a szigetország kormánya megfricskázza nyugat-európai szövetségeseit. re óhajtja kiterjeszteni felségvizeinek határát. A szóban forgó országok mindenekelőtt azzal érvelnek, hogy felségvizeiket végeredményben a gyarmatosítás „klasszikus“ korában állapították meg, nem vették figyelembe természeti adottságaikat, helyzetüket stb. Ebből pedig az következhet, hogy kialakul a kis tengerparti országok egységfrontja, a gazdasági jellegű ellentétek a nemzetközi politika szintjére terelődnek sok-sok nehézséget okozva így a kapitalista világ vezető hatalmainak. A tőkehal-diplomácia tehát mozgásba lendült. Nixon elnöknek észre kellett vennie, hogy Reykjavikban felháborodott tüntetők fogadták, sőt a francia—amerikai csúcstalálkozó házigazdái is szérettek volna néhány biztató szót hallani a Fehér Ház főnökétől. Amit nem tett meg Nixon, azt megtette Pompidou — országa rokonszenvéről biztosította a jogaiért harcba szálló kis népet. Ma most figyelembe vesszük Franciaország és a NATO nem éppen a mézeshetekre emlékeztető viszonyát, könnyen felállítható egy további képlet is. Párizs politikai hátteret jelenthet Izland számára annál is inkább, mert az Elysée-palotából féltékenyen figyelik Londont, tán féltékenyebben, mint közös piaci társulása előtt. MODUS VIVENDI IZLANO ES TARSAi Az izlandi—angol viszály jóllehet beillik Washington kártyáiba. Ám nem téveszthetjük szem elől, hogy hasonló problémák felmerültek már az Egyesült Ál lamok és a latin-amerikai országok viszonylatában. Várható, hogy például Chile és Peru, de több kis |a tin-amerikai ország is komoly ellentámadásba lendül az Egyesült Nemzetek Szervezete talaján. Ismeretes, hogy néhány dél-amerikai állam kétszáz (!) mérföldSokak számára érthetetlen a kérdés, vajon miért az ádáz tusa a tengernek viszonylag e kis térségéért. Kétségtelen, hogy Izland partvidéke rendkívül halbő. Viszont a kietlen országnak ez az egyedüli megélhetési forrása. Nem tartozik szigorúan ebbe a kérdés- csoportba, de tény, hogy a tengerek halállománya — több kapitalista ország rablógazdálkodása következte ben — kiapadóban van. A megoldás kulcsa, a modus vivendi tehát korántsem a kis tengerparti, vagy éppen szigetországok kiszorítása a közel eső halbő területekről, hanem a tervszerű halgazdálkodás bevezetése a tengereken. Nos, ezzel nem mondottunk éppen újat, viszont tagadhatatlan, hogy a nyugati monopóliumok, a profitot hajszoló cégek inkább újabb és újabb vadászterületek után néznek, semmint befektetéseket eszközölnének. Súlyos problémát okoz ebben a vonatkozásban a tengerek szennyezettsége is. Mindez arra enged következtetni, hogy Izland példáját több ország is követi majd. Nem áll módunkban, hogy itt, ezen a helyen részletesen foglalkozzunk a tengeri halászatot szabályozó nemzetközi jogi normákkal. Az izlandi—angol viszály azonban jó példa arra, milyen messzemenő következményekkel járhat, ha egy-egy térség országai a békés gazdasági együttműködés helyett a kíméletlen konkurrencia-harcot választják. És ez történt Izland esetében is. London, nem tekintve, hogy szövetségeséről van szó, az erő pozíciójából tárgyal. Olyan álláspontra helyezkedik, amelynek aligha van hely© a nemzetközi kapcsolatokban, amelyek feleslegesen élezik a feszültséget. Nem vállalkozunk a döntőbíró szerepére. Jóllehet Reykjavik is ludas a válság kirobbanásában. Viszont jellemző, hogy egy lényegében kevésbé bonyolult probléma megoldását is mennyire megnehezíti, ha az erősebb fél a fenyegetés, az erőszak pozíciójára helyezkedik. BALOGH P. IMRE Háborog Izland népe. A szigetország lakosai egy emberként szállnak szembe Nagy-Britannia erőszak-politikájával
