Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)
1973-06-17 / 24. szám, Vasárnapi Új Szó
N ew York City még „a“ világváros, a kapitalizmus fellegvára, a nyugati civilizáció szimbóluma. Vajon meddig? New York tönkremegy — jósolják — saját maga által. Nem, ez a város nem „likvidál“, nem adják fel és nem bontják le. A felhőkarcolók, paloták, házak állva ínarad- ní?k — amíg akad ember, aki hasznot húz belőlük. New York bár még nem haldoklik, de nagyon-nagyon beteg. A fajok, osztályok tízmilliós konglomerátuma: „az a város, ahol feketék és fehérek, európaiak, ázsiaiak, mohamedá nők vagy zsidók alkotnak új közösséget minden „kényszer“ nélkül (ez volt az eredeti elképzelésj teljesen lezül- lött! ... New York elrettentő példája annak milyen elkerülhetetlen következményekkel jár, ha krőzusi vagyonok és százezrek nyomora kerül szembe; ha elmaradnak a reformok, mert sohasem állapodhat meg elegendő számú ember abban, mi is a közjó, melyek az előfeltételei, továbbá ha a kommunális feladatok megoldásában a profit agyoncsapja a józan tervezést. tr Do your thing" ... azaz „végezd a magad dolgát" — mondják a New York iak. Ez az első parancsolat és az egyetlen megoldás. A magamét megteszem — minden mást vigyen el az ördög ... Egy hétköznap lefolyása, ahogy egy ott élő kortársunk leírja: „Kora reggel rájövök, hogy valaki az éjszaka folyamán a lakásajtóm zárán kaparászott. Lent a ház előtt hatalmas szemétrakás a járdán. Senki sem érhető el azonban, aki felelős lenne a disznóság eltakarításáért. Munkába menet a földalattin valami rettenetesen bűzlik. A vonat hirtelen fékez, jó ideig rostokol egy alag- útban, későn érkezem a munkába. Fel kell hívnom egy céget. Hallom a jelzést, de senki sem jelentkezik. Aztán Brooklynt hívom, a telefon süket. Egy óra múlva eszembe jut a szemét a lakásom előtt. Hívom a Sanitation De- partmentet (higiéniai ügyosztály). Az ügyosztály „one moment, please-zé változik (egy pillanat kérem) A pillanat 17 percig tart, majd megszakad az ösz- szeköttetés. Tehát feladunk egy sürgönyt, hívom a Western Uniont. 147- szer hallom a telefon csengését a másik oldalon, aztán megadom magam, leteszem a kagylót... Hazamenet a szemétrakás mellett széles vállú hippi állja az utamat: „Ember, van hét cented?“ — Mereven elnézek mellette, folytatom az utamat, mire ő az anyámmal kapcsolatos szörnyű ocsmányságot üvölt mögöttem ... Felmegyek a lépcsőn, ajtót nyitok. Eltűnt a tv, az írógépem, a magnóm. Felhívom a rendőrséget és közlöm, hogy kirámoltak. A vonal másik végén feljegyzik a címemet. Két nappal később egy detektív néz be hozzám, jegyzőkönyvet készít, s ezzel a dolog befejeződött. Elköltözni? „Még nem is olyan régen — írja Pete Hamill, a Alew York Post ismert kolum- nistája — három kedvenc témájuk volt a New York-iaknak: a foglalkozásukról, az otthonukról és szerelmi kalandjukról beszéltek a legszívesebben. Ma bármily társaságba is kerülsz, az emberek, akik ezt a várost minden más helynél jobban szerették, arról elmélkednek, vajon Vermont államba, Penn- sylvániába, esetleg Coloradóba volna-e jobb elköltözni. És néhány tucatnyi ismerőst említenék, akik már hátat is fordítottak New Yorknak.“ A világváros költségvetése 1964 és 1968 között 80 százalékra emelkedett, a városi alkalmazottak száma ugyanakkor csak 20 százalékkal nőtt. Ennek az aránytalanságnak a rendezése azonban szinte lehetetlen, mert a város az állandó sztrájkok ellenére sem képes a fizetések emelésére, nem is említve több alkalmazott beállítását. New Yorkban 350 000 személy áll a város és polgársága szolgálatában. Viszont ennek a „hadseregnek“ nincs egységes vezérkara, korszerű irányító szerve. John D. Lindsay, a kisebbségek támogatását élvező főpolgármester, akinek rutinszerű tévé-mosolya mindent eltakar, mondta egyszer, hogy amikor 1965-ben megválasztották, a város kormányzata a szó legszorosabb értelmében maga sem tudta, mit is csinál. Felvetődik a kérdés, vajon azóta tudja-e már? „Tíz napra lenne szükségem — állította Lindsay egyik közeli munkatársa —, hogy megállapíthassam, ki az az illetékes személy, aki felelős az utcámból el nem takarított szemétért. És ha az illetőt meg is találnám, az még nem jelentené, hogy a szemét onnan el is tűnne!“ New York sohasem volt a legtisztább, most azonban koszos. A piszok úgy tornvosodik, mint a felhőkarcolók. New York utcáin állandóan található 2000—3000 autóroncs, ottfelejtve, kibelezve, rendőrségi számától megfosztva. Tulajdonosai ismeretlenek. A rendőrség hetente kerek ezret távolít el, s ez darabonként 3—10 dollárba kerül, az ócskavas értékét leszámítva. És a piszok piszkot szül. Az utcán a járókelők elhajigálják az üres cigarettadobozokat, s mindazt, amitől szabadulni akarnak. „Ugyan, mi közöm hozzá, majd eltakarítják az utcaseprők“. 70 000 új szemetes hordónak egyharma- dát már ellopták a lakosok. A nyomortanyák lakói szívesen használják őket lakberendezési tárgyaknak, esetleg asztallábat pótolnak vele. Erózió West Bronxban, Brooklyn déli részén számos utca úgy hat, mintha bombatámadás pusztította volna. Ott nem szemét, hanem törmelék tornyosul. A szél törött ajtókat, ablakokat csapkod, amei ilos a parkolás ___ vá rosfejlesztési testület főnöke —, mely terjed, burjánzik, átmászik az utca másik oldalára és a hátsó udvarokon keresztül a legközelebbi háztömbbe“. A tapasztalatok szerint 60—90 nap alatt egy egész utca elpusztul Ám a pusztulás jelei mutatkoznak már a nagyhírű Fifth Avenuen. Hasonló tünetek észlelhetők az elegáns Park Avenuen is. Az irodaházak építése volt az utolsó tíz év legnagyobb üzlete. New York a kereskedelem és a pénzügyek központja, az irodaszükséglet kimeríthetetlen- nek tűnt. Az utolsó évtizedben 35 millió négyzetméter irodahelyiség épült. Túlfeszítették azonban a húrt, annyi már az irodahelyiség, hogy egyre erősebben csökkennek a bérletek. A recesszió 4~- nyéka lassan hosszabb lesz, mint a hőkarcolóké. Az elköltözés gondolata Betörések futószalagon ® Az idegösszeomlás határán • Crime is business • Pusztít a „fehér halál" lyek repedezett falakból lógnak, s a meztelen kövek közt itt-ott függöny Jebben. Emberre*! az utcán alig találkozunk. Néhány „barlanglakó“ maradt csak itt, bizalmatlanok, gyűlölködő emberek. A katasztrofális helyzetet ebben a városrészben a nagy építkezési láz okozta, amely a háború befejeztétől kb. 1965-ig tartott, amikor New Yorkban mintegy félmillió lakás épült. A fegyelmezettebb bérlők korszerűbb lakásokba költöztek, az öregebb házakba pedig szegényebbek — négerek, Puerto Ri- co-iak vonultak be. A házak értéke rohamosan csökkent. Aztán jött a ház- bérstopp. A város törvényerővel tiltotta meg az 1974-ig épült lakások bérének emelését, s a házbérek nagy része a háziúr költségeinek fedezésére sem volt elegendő. Viszont, ha a város engedélyezné a költségeket fedező házbéreket ezekben az öregebb épületekben, kénytelen lenne mintegy 800 000 minimális jövedelmű, jótékonysági adományokból tengődő családnak házbérpótlékot fizetni. A háziúr tehát egyszerűen feladja a házat. Először eltűnik a házmester, leállítják a fűtést, aztán a vizet, majd az áramot. A lakók elmenekülnek, az utolsók magukkal viszik ami pénzzé tehető, de megtörtént már az is, hogy az egész házat felgyújtották. „Rákos megletege- dés ez — jelentette k' E. 1 Logue. a tehát már nemcsak a sarki fűszerest vagy péket foglalkoztatja, aki szinte egyik napról a másikra tűnik el az utcából, mert összeroskad az emelkedő házbér, a súlyosbodó adóterhek alatt; meglóg lassan a Big Business is. És a kör bezárul. A Nagy Üzlet áramlása Manhattanba először felhajtotta a telekárakat és a házbéreket, most pedig a horribilis házbérek — nem is említve a munkaviszonyokat és életfeltételeket — a Big Businesst is kiszorítják a város szívéből. Csak a gazdagok képesek Manhattanban kényelmes, relatíve biztonságos életet folytatni. De alig néhány száz méternyire, mondjuk Bronxban valóságos polgárháború van. Az életet itt a nyomorúság, faji konfliktusok, alkohol és kábítószerek, s persze a bűnözés határozzák meg. Közlekedési zűrzavar New York város főpolgármestere ma sokkal több egy ápolónál, aki flastro- mokat osztogat pestis ellen. Megoldhatatlan például a közlekedés problémája. Naponta legalább kétszer áll le az utcai forgalom, kora reggel és üzletzárás után. A központi üzleti negyedbe naponta kétmillió ember érkezik, reggel nyolc és kilenc között 850 000. Naponta 700 000 gépkocsi rohan át a városon. Elrekesztik a közlekedés fő ütőereit és szénmonoxiddal pumpálják tele a várost. Szakértők szerint New York csak akkor menekülhet meg, ha a város területéről száműzik a magánkocsikat és az embereket rá tudják venni a nyilvános közlekedési eszközök használatára. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a helyi érdekű vasutakat a földalatti vasúttal együtt korszerűsítik. De mivel ezek a vonalak magánkézben vannak, és a jegyek ára nem emelhető, nehezen képzelhető el, hogy a magánvállalkozású vasúttársaságoknak kedvük lenne további beruházásokra Kábítószerek és b« n s z>ö vet l<re yf*tek Megoldatlan kérdés továbbá, vajon hogyan védjék meg a lakosságot a bűnözőkkel szemben. „Ne tanúsítson ellenállást, ha megtámadják — ajánlja a rendőrség — csak a kockázatot növeli. Nemcsak kirabolják, hanem meg is ölhetik. Tartsa a fejét magasan és ne hunyja le a szemét. Ha már előre áldozatnak mutatkozik, azzá is válhat“. New York lakosai vagyonokat adnak ki különleges zárakra, riasztó felszerelésekre, lemondanak az esti sétákról, s ha el kell utazniuk, értékesebb holmijukat szomszéduknak adját át megőrzésre. A nagyobb bérházak felvonóit tükrökkel szerelték fel, hogy a belépő azonnal észrevegye, ha a lift sarkában gengszter leselkedik. Akit megtámadnak, átadja amije van, lehetőleg hangos szó nélkül. És ha valaki akaratlanul tanúja az ilyen jelenetnek vagy látja, hogy egy autót beleznek ki, igyekszik minél távolabb kerülni a helyszíntől. New York City a jélelem városa. Nem csupán arról van szó, amit az embertől elrabolnak, hanem arról az örökösen nyugtalanító érzésről: egy nap te is sorra kerülsz, talán már ma! Ez az állandó nyugtalanság éppúgy hozzátartozik a New York-i polgár mindennapjához, mint a levegő szennyeződése. Mi a teendő tehát? „Ha meg akarunk szabadulni a bűnözéstől — magyarázza D. P. Moynihan harwardi professzor, Nixon elnök volt megbízottja — meg kell először szabadulnunk a szegénységtől és a faji diszkriminációtól.“ A bűnözés két legerősebb motorja a szindikátusokba tömörülő bűnszövetkezetek és a kábítószer-ha jhászás. Ebben a városban hivatalosan mintegy százezer ember kábítószer-élvező. S mive! pl. a heroin méregdrága és élvezői rendszerint nem dolgoznak, a szükséges pénzt fegyverrel, álkulccsal, esetleg prostitúció útján igyekeznek megszerezni. Az utcai támadásoknak és lakás- betöréseknek több mint a fele erre a számlára írható. „Crime is business“ — azaz a bűn jó üzlet, és New Yorkban nagyon is kifizetődik. A rendőrség szakemberei szerint a lakosságnak legalább 5 százaléka, azaz félmillió ember él bűncselekményekből. A kábítószerekkel való kereskedés, pontosabban azok behozatala Délkelet-Ázsiából és Európából és elosztása jól szervezett, tőkeerős bűnszövetkezetek nélkül el sem képzelhető. Egy kiló heroin Marseilles- ben, ahol a nyersanyagot feldolgozzák és ahonnan továbbítják, 4000 dollárba kerül, New Yorkban nagyban már hatszoros az ára. S amíg kis adagokban az utcára kerül, a haszon százezrekre rúg. A rendőrség részére fenntartott megvesztegetési összegek alig játszhat* nak tehát szerepet. A rendőrök ugyan elkapnak egy-egy utcai árust, aki rend* szerint maga is rabja a méregnek, eset* leg lelepleznek egy kisebb csomagoló üzemet, de sohasem tartóztatják le azo* kát, akik a milliós hasznot zsebelik bet A kis árusok helyébe újabbak iönnek. Ha nem lennének, a helyzet csak rosz- szabbodna, hiszen ha kevesebb „anyag“ kerülne piacra, azonnal felszökne az ára, és a kábítószer híveinek többet kellene lopni, betörni, hogy megfizethessék a magasabb árakat. Egy nagyon átlagos New York-i polgár, akit 14 hónap leforgása alatt tizenegyszer támadtak meg az utcán, illetve rabolták ki otthon, mondta a New York Times riporterének: „ .. .ha választanom kell, hogy anyámat támadják-e meg az utcán vagy hogy az a gazember újabb adag heroinhoz jusson, csak azt mondhatom, adjuk meg neki az isten szerelmére azt a heroint!“ Itt már az a gondolat leselkedik, miért ne törvényesíthetnék a kábítószerek árusítását. Ragadja el a „fehér halál“ azokat, akik nélküle amúgy sem bírják ki, hiszen máskülönben lassan már senki sem érezheti magát biztonságban. A gondolat abszurd, de jellemző. Ebben a városban az orvos oly gyakran állapít meg betegeinél „emotional instability“-t, azaz az érzések egyensúlyzavarát, mint másutt náthát. Az emberek az idegösszeomlás határán élnek. A város az erőszak, a féktelen vandalizmus otthonává változott. (—smj 1973 VI. 17. New York i csendélet
