Új Szó, 1973. június (26. évfolyam, 129-154. szám)

1973-06-11 / 137. szám, hétfő

CSINGIZ AJTMATOV:

PIROS ALMA

Késő éjszaka van. Iszabekov még mindig csak ül az asztalnál és azon töri a fejét, hogyan kezdje el a levelet... Egyáltalán, hogy is írjon meg mindent. Vajon megérti az asszonyt? Hosszú éveken át megéltek együtt sok családi perpatvart, gyakran oktalan kölcsönös sértegetést, szemrehányást és ugyanannyi összemelegedést. De mi lesz, ha ez egyszer igazán megharagudott?

Iszabekov kellemetlenül érezte magát, amikor az utcán a járókelők felesége után tekintgettek. Egyébként ő maga is eléggé tudatosította vonzó nőiességét. S milyen bájosan láncol! Néha boldog mosolyra derítette a tudat, hogy csodálják a feleségét.

Néhányszor kezébe vette a tollat, ledobta, aztán az ablakhoz ment és sokáig állt ott. Később bement a hálószobába, a kislányát nézte. Anara nyugodtan aludt — napközben eléggé kifutkározta magát.

— Kislányom, kislányom, te nem tudod, hogyan felborzoltad apád lelkét!

Délután Anarát kivitte a városból. Meg akarta magyarázni neki, hogy édesanyja nem csupán a doktori értekezése miatt utazott Moszkvába, hanem azért is... mert... mert talán jobb lesz külön élni. És neki, Anarának, el kell döntenie, kinél akar maradni. Felesége erre levélben kérte meg.

Anara az udvaron játszott, amikor apja megszólította:

— Vedd fel a szvetteredet, megyünk kirándulni.

— Ez nagyszerű! — Anara tapsolt örömében. De aztán csodálkozva megkérdezte:

— És miért megyünk kirándulni?

— Csak úgy — válaszolt az apja. — Bolondságból...

Vasárnap lévén, az autó valósággal vánszorgott a zsúfolt utcákon. Az aszfalt síma sávja enyhén emelkedett, s messzeségben elnyelte a hegyvidék. Iszabekov Anarát figyelte: nézte a kötött gyermekkabát

alatt domborodó ügyetlen vállakat, a vékony nyak köré göndörödő s a mozdulatlan vézna alak fölé ívelő puha fekete hajfürtöket, és furcsa, mindeddig nem tapasztalt érzést fedezett fel magában. Anara kissé gondterheltnek tűnt. Talán sejt valamit? Nem, az lehetetlen. Majd mindent megmond neki. Később. Űjra rátekintett. Anara szótlanul nézett ki az ablakon.

Egy helyen, maga?? élősövény melleit, befordult es leállította a kocsit. Most az egész tájat más színben látta. A folyópart mentén húzódó kertekben a gyümölcsfák mintha rebbenten hallgatóztak volna. Hát az emberek már el sem jönnek a termésért?

Iszabekov újra elgondolkodott: mit is mondjon tulajdonképpen a kislánynak? S amikor ebben a pillanatban a kert felöl felhangzott Anara hangja, a férfi elfordult, leült egy fatönkre és tenyerébe rejtette az arcát.

— Apu! Apu! Nézd csak, mit találtam! — Nem for dúlt oda. Hallotta, amint Anara felé rohan, izgatottan kapkodja a levegőt. A kislány átölelte a nyakát és nagy piros almát mutatott.

— Almát találtál?

— Elrejtőzött a levelek közé, alig lehetett látni, ravasz almácska. De mégis megtaláltam. Olyan pirosán világított, mint egy kicsi lámpa.

— Igen. Téli fajta! — Aztán hirtelen, maga sem tudta miért, hozzátette:

— Tudod Anara, az emberek azt tartják, hogy az ilyen kései alma szerencsét hoz annak, aki megtalálta.

Anara elszaladt a fák közé, Iszabakov pedig a tönkön üldögélve felidézte magában egy másik piros alma történetét.

A háború után idekerült ebbe a városba és beiratkozott a mezőgazdasági főiskolára, ahol ma már ő tart előadásokat a diákoknak. Éppen egy ilyen őszi napon évfolyamukat egy közeli kolhozba küldték répát szedni. Egész nap dolgoztak, és csak estére érkeztek vissza a városba agyonfázva, farkaséhesen. Útközben egy gyümölcsöskerthez értek. Rég elmúlt az almaszedés ideje, de a szerencsésebbek találtak itt-ott egy-egy almát az avarban. Testvériesen megosztották egymás közt, s — evés közben jön meg az étvágy: újra és újra átböngészték a kertet — de már semmit sem találtak. Iszabekov is a többiekkel tartott, s egyszer csak váratlanul felvillant előtte valami a levelek között. Odarohant, de néhány lépés után viszaballagott. S akkor az öreg fák között észrevett egy egész fiatal almafa-csemetét. A leáldozó nap sugarai vörösen glóriát rajzoltak fölé. Olyan érzése

támadt, hogy ha gyufát gyújtana az egész fa egyetlen lángot vetne. Akkor meglátta, amit keresett és megilletődve suttogta:

— Ej, te kis ravasz!

A vékony hajlékony ágon a levelek között piroslott egy gyönyörű alma, nagyobb mint a férfiököl. Iszabekov lehúzta az ágat és leszakította a súlyos gyümölcsöt. Hirtelen kedve támadt, hogy beleharapjon, de a következő pillanatban meggondolta. Ezt az almát őneki viszi el — hiszen őrá gondol szüntelenül, az ismeretlenre, akit gyakran szokott látni a városi könyvtárban. Csakis miatta gyalogol be csaknem naponta a város központjába. Mindig az olvasóterem ajtajánál szemben foglal helyett, s amikor a lány megjelenik a küszöbön, ránéz s akkor találkozik a tekintetük ... Figyelemmel kíséri a lány minden mozdulatát, amikor pedig feláll, hogy visszaadja a könyveit, Iszabekov gyorsan összeszedi a holmiját, hogy a lányt megelőzhesse és máris elmehessen. Odakint átvág az utcán, s a másik oldalon várja, mikor jön ki a lány. Aztán távolból kíséri egész a házukig.

Aznap este, amikor Iszabekov megjött a kolhozból, az almát eltette a szekrényébe s igyekezett gyorsan rendbe szedni magát. Elvégre nem mehet a könyvtárba úgy, ahogy megjött a brigádról. Amikor azonban kitekintett a folyosóra s meglátta hány óra, rádöbbent, hogy már késő és’ tervét másnapra kell halasz- tania.

A következő nap már alkonyat felé papírba csomagolta az almát és elment a könyvtárba. Várt. Eltelt egy óra — sehol senki. Eltelt két óra, három is — a lány nem jött. Csalódottan mentei a könyvtárból, s az almával a kezében csatangolt az esti városban.

Néhány nap múlva a lány újból megjelent a könyvtár ajtajában. Iszabekov szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy majd elájult. A lány egy közeli asztalnál foglalt helvet, majd kérte a szükséges könyveket. Amikor visszatért, leült és szokásához híven többé fel sem nézett

Iszabekov várt. És az idő megint csak kínos lassúsággal telt. Az utcán hirtelen felgyulladtak a lámpák, a látogatók lassan elszállingóztak. A lány még mindig dolgozott — Iszabekov hát várt. Amikor aztán készülődni kezdett haza, Iszabekov kapkodva táská jába tömte a füzeteit, elővette az almát, aztán bátorságát Összeszedve odalépett a lányhoz:

— Kérem ... — szólította meg habozva.

— Parancsol? — fordult felé a lány.

Hosszú, kínos csend következett.

— Magának hoztam . . . almát ... — dadogta ki végre Iszabekov.

— Almát? Hm . ..

— Igazán ... értse meg . .. ugyanis ..,

— No és? Mit akar tulajdonképpen tőlem? — Szakította félbe a lány hűvösen, s választ sem várva elsietett. Vissza se nézett.

Iszabekov, lesújtva nézett utána. Kezében szorongatta kincsét s nem értette, mi történt. Az álmok szép világa összetört lelkében. Szomorúan botorkálva haladt az úttest közepén. Az autók óvatosan kikerülték.

Soha többet nem ment abba a könyvtárba. Akkor elhatározta, hogy soha többé nem ajándékoz lánynak almát.

— És mégis — éppen most fedezte fel emlékeiben, volt egy nö, aki mindig arra kérte, arra várt, hogy ajándékozza meg piros almával. A felesége. Ez járt most Iszabekov eszében az őszi kert élősövényénél.

Estefelé hazatért a kislányával. A városban már égtek az utcai lámpák. Fényükben megcsillant az alma Anara kezében.

— Hogyhogy még nem etted meg?

— Meghagyom anyukának — suttogta a kislány.

— Anyukának? — morogta Iszabekov. Érezte, hogy valami erősen szorítja a torkát, de végül mégiscsak kibökte.

— Igazad van, elvisszük anyukának.

Többet nem beszéllek róla. Iszabekov gondolataiban kislányával foglalkozott. Lám, mindent megértett. Csak maradjon ilyen ezután is. Hogy sose utasítsa vissza a felkínált piros almát.

A levelet nem írta meg. Reggel, amikor az apa még aludt, a kislány táviratfogalmazványt talált az asztalon: „Mindketten együtt utazunk“. Anara fogta a tollat s nyomtatott betűkkel hozzáírta: Anyu várj, bennünket, viszünk neked szép piros almát.

Fordította: P.

Lemke: Gorkij

Jfa a foglalkozásomat kérdik, zavar MM fog el: elvörösödöm, dadogok, én, akit egyébként mindenki magabiztos embernek ismer, irigylem azokat, akik azt mondhatják; kőműves vagyok. Fodrászoktól, könyvelőktől és íróktól az önvallomásaik egyszerűségét irigylem, mert ezek a foglalkozások mind magukban hordják magyarázatukat, nem kell őket hosszasabban fejtegetni. En viszont kénytelen vagyok hasonló kérdésekre azt válaszolni: nevető vagyok. Az ilyen közlésre további kérdések következnek, azért is, mert a másodikra, hogy ebből élek-e, a valóságnak megfelelően igennel kell válaszolnom. Csakugyan a nevetésemből élek, és jól élek belőle, mert nevetésem — üzleti nyelven szólva — keresett cikk. jó, képzett nevető vagyok, senki se nevet úgy, mint én, senki sem ura ennyire művészetem árnyalatainak. Sokáig mondtam, hogy színész vagyok, gondoltam, ezzel elkerülöm a fárasztó ma- gyarázgatást; mimikái és szónoki képességeim azonban olyan csekélyek, hogy ez a meghatározás nem fedte a valóságot: az igazságot szeretem, az igazság pedig ez: nevető vagyok. Nem vagyok se bohóc, se komikus, nem fölvidítok, hanem magam vagyok a vidámság: nevetek, mint egy római imperátor vagy mint egy érzékeny gimnazista; a XVII. század nevetése számomra éppen olyan könnyű, mint a XIX é, és ha kell, végignevetek minden

Heinrich

Böll:

évszázadot, minden társadalmi osztályt, minden életkort; egyszerűen megtanultam ezt, ahogy cipőt talpalni tanul meg az ember. A mellemben ott nyugszik Amerika nevetése, Afrika nevetése, a fehér, a vörös, a sárga nevetés — és megfelelő tiszteletdíj ellenében megszólaltatom, ahogy a rendezés előírja.

Nélkülözhetetlenné váltam: nevetek

lemezre, nevetek hangszalagra, és a hangjáték-rendezők figyelmesen bánnak velem. Nevetek búskomoran, mértéktartóan, hisztérikusan — nevetek úgy, mint egy villamoskalauz vagy mint egy élelmiszeripari tanuló; van reggeli nevetésem, esti nevetésem, éjszakai nevetésem és alkonyati nevetésem, egyszóval: ahol és ahogy csak kell nevetni, én mind megcsinálom.

Bizonyára elhiszik, hogy az ilyen foglalkozás megerőltető. Értek ugyanis a fertőző nevetéshez is — ez a specialitásom —aminek folytán nem nélkülözhetnek a harmad és negyedrendű komikusok sem, akik joggal reszketnek a csattanóikért: tehát szinte minden áldott este varietékben ülök, mint a kalkőr egy finomabb változata, hogy a műsor gyönge részeinél fertőzőt nevessek. Minőségi munka kell Ide: szívből

jövő, vad nevetésem nem törhet föl se korán, se későn, csak a kellő pillanatban — akkor aztán kirobbanok, az előirányzottnak megfelelően, az egész hallgatóság velem együtt üvölt, és meg van mentve a csattanó.

En aztán kimerültén lupódzom a ruhatárba, fölveszem a kabátomat, s boldog vagyok, hogy vége a munkaidőmnek. Otihon pedig többnyire táviratok várnak: „Nevetése sürgősen szükséges. Hangfelvétel kedden", s már néhány óra múlva kuporgok egy túlfűtött gyorsvonatban, és átkozom a sorsomat.

Mindenki megérti, hogy munka után, vagy amikor szabadságon vagyok, csekély hajlandóságom van a nevetésre: a tehenész boldog, ha elfelejtheti a tehenet, a kőműves, ha a habarcsot felejtheti el. Az asztalosoknál otthon többnyire nem működnek az ajtók, fiókos szekrényeiket pedig csak ügygyei bajjal lehet kinyitni. A cukrászok szeretik a savanyú uborkát, a hentesek a marcipánt, a pékeknek kedvesebb a kenyérnél a kolbász, bikaviadorok szívesen galambúszk ódnak, az ökölvívó elsápad, ha a gyermekének elered az orra vére: mind megértem,

mert sohase nevetek munka után. Halálosan komoly ember vagyok, s a társadalom — talán joggal — pesszimistának tart.

Házasságunk első éveiben a feleségem gyakran rámszólt:

— Nevess már egyszer!

De időközben rájött, hogy képtelen vagyok ezt a kívánságát teljesíteni. Számomra az a boldogság, ha mélységes komolysággal pihentethetem megerőltető arcizmaimat, kimerült kedélyemet. Igen, még az is idegesít, ha más nevet, mert túlságosan emlékeztet a foglalkozásomra, llyformán csöndes, békés házaséletet élünk, mert feleségem is elfelejtett nevetni: néha-néha kapom rajta, hogy mosolyog, s akkor én is mosolygok. Halkan beszélünk egymással, meri gyűlölöm a varieték lármáját, gyűlölöm azt a lármát, amely a hangfelvevő stúdiókban uralkodik. Aki nem ismer, úgy véli, zárkózott vagyok. Lehet, hogy így van, mert túlságosan sokszor kell a számat nevetésre nyitnom.

Szenvtelen arccal megyek az életemen át, csak olykor-olykor engedek meg magamnak egy halvány mosolyt, és gyakran gondolkozom azon, vajon nevettem-e valaha is. Azt hiszem: nem A testvéreim úgy tudják, hogy mindig komoly fiú voltam.

így nevetek hát különféle változatokban, de a magam nevetéséi nem ismerem.

Bor Ambrus fordítása

1973.

VI. U.