Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-09 / 109. szám, szerda
it ill) vallomása BESZÉLGETÉS SZIMONOVVAL 1973. V.9. — Konsztantyin Mihajlovics, az olvasók és a kritikusok élénk érdeklődése kíséri az Élők és holtak című trilógiáját, melynek befejező kötete, Az utolsó nyár nemrég jelent meg. Á Nagy Honvédő Háború már évek óta központi helyet foglal el az ön műveiben. Mikor alakult ez ki önnél mint évekre szóló főtéma? — Már a háború kitörése előtt felvetődött bennem a gondolat, hogy háborús témával foglalkozzam. A spanyolországi polgárháború kitörésekor ez az árzés csak fokozódott bennem. Ekkor azonban a háború már mint a fasizmus elleni harc vonta magára figyelmemet. Előtérbe került az internacionalizmus témája, hiszen nekünk, szovjet embereknek, szilárd meggyőződésünk volt, hogy a fasizmus elleni háború internacionalista jelleget ölt. Amikor pedig megkezdődött a Nagy Honvédő Háború, a fasizmus elleni küzdelem lett csaknem minden írásom tárgya. — Egyesek szerint az író számára az újságírói munka az élet iskolája. Önnek, mint írónak, mit adott a fronttudósítói munka? — Való igaz: az újságírói munka az élet iskolája. Valószínű, ez a szabály vonatkozik valamennyi más munkára is Minden munka az élet iskolája, csupán az a kérdés, milyen hatósugarú ez az iskola. Nekem például az első, az erkölcsi, és pszichológiai iskolám uz volt, hogy néhány évig gyárban dolgoztam. Öt évig álltam a szerszámgép mellett, s itt tanultam meg, hogy a dolgokat olyannak lássam, amilyenek; ez a munka szoktatott fegyelemre, s készített fel az élet nehézségeire. Bár az irodalmi munkáimban ez az öt esztendő közvetlenül nem tükröződik. A háború alatt szinte sztenografikus pontossággal jegyeztem fel a beszélgetéseket, beszédeket, mintegy megőrizve egyik-másik személy jellemzőit. — Számos olvasó tudja — s un is többször beszél arról —, hogy egyes hősei valóságos személyek, s a cselekmények mögött valóságos események állnak. Hogyan alakítja át a látottakat irodalmi képpé? Milyen esetekben követi hűen a valóságos személyt? És mikor bocsátja szabadjára fantáziáját? — Úgy érzem, erre a kérdésre válaszolva legjobb konkrét példákhoz fordulnunk. Fxont- naplómban fennmaradt egy 1944-ből szármázó öt-hat oldalnyi feljegyzés, amikor egy hadosztályparancsnokkal találkoztam. Feljegyeztem, amit velem beszélt, s amit jelenlétemben telefonon beosztottjainak mondott. E jegyzet híján talán sohasem sikerül megformálnom a Nem születünk katonának és Az utolsó nyár című regényeim egyik hősét, Kuzmics tábornokot. A továbbiakat már fantáziámra bíztam, hiszen világos képem volt ennek az embernek a jelleméről, az emberekkel való kapcsolatairól, sajátságos beszédéről. így született meg a tábornok alakja. — Szerpilin megformálásához is egy feljegyzés adta az indítékot. Volt-e prototípusa Szin- covnak? Vagy Lopatinnak? Volt is, meg nem is. Szincovban nemzedékünk emberét próbáltam bemutatni. Ebben az alakban, különösen az elején, saját tapasztalataim egy részét elevenítettem fel, azt, amit láttam és átéltem. Mivel tudatosan nemzedékünk emberét igyekeztem megformálni, tőlem eltérő, más karaktert adtam neki. Lo- patinnal más a helyzet. Utazásai és találkozásai rendkívül szoros kapcsolatban állnak saját benyomásaimmal, utazásaimmal és találkozásaimmal. Egy másik nemzedék sajátos karakterét igyekeztem megalkotni. Mennyire sikerült ez, azt természetesen nem nekem kell megítélni. — Ön a háború utáni években sokat foglalkozott a Nagy Honvédő Háború eseményeinek történelmi kutatásaival. Hogyan párosul az adott esetben az író és a történész munkája? Nem keletkeztek-e itt a belső konfliktusok? — Nem, belső konfliktusok nem keletkeztek. Mindeddig eszembe sem jutott haragudni a történelemre, mert nem engedi meg, hogy azt írjam, amit akarok. E tekintetben eklatáns példát idéznék. Sztálinról minden regényemben írtam, a legkifejezőbben a Nem születünk katonának-ban formáltam meg. Sohasem haragszom a történelemre, amikor olyan okmányokra bukkanok, amelvek Sztálinrázza meg számomra az embert, mint bárki más. Tolsztojban hiszek a legjobban. Számomra a tolsztoji alkotás a maximális hitelesség. Rajta kívül nem találkoztam mással, aki mélyebben be tudott volna hatolni az ember érzésvilágába, és ezen keresztül a korszak pszichológiájába, a tömegek, a történelmi események pszichológiájába. — Tolsztoj volt és marad számomra a legnagyobb példakép. És ez, úgy látszik, bizonyos következményeket von maga után. Ha az ember ilyen nagyszerű példaképet Iái maga előtt, akkor önkéntelenül is az az érzése, hogy így kell írnia az emberekről, akarva, akaratlan igyekszik felhasználni ezt a már rendelkezésre álló tapasztalatot. Itt olykor előfordulhat az utánzás, de ez sohasem tudatos. — 11a már a háborús irodalomról beszélünk, a szovjet próVáradi Sándor: Felszabadító szovjet harc<~ nak mint főparancsnoknak vagy politikusnak nem a negatív, hanem a pozitív tulajdonságait igazolják. Ha regényt akarok írni, nincs szükségem arra, hogy Sztálin másnak tűnjék, mint amilyennek például a Roosevelttel vagy Churchill- Iel folytatott levelezéseiben mutatkozik. — Ha a történelemben olyan tényeket találok, amelyek ellentmondanak eredeti koncepciómnak, akkor arra gondolok, hogy ezekkel a tényekkel számolni kel). Nincsenek olyan megcsontosodott koncepcióim, amelyek miatt a történelem zsákutcába sodorna. Alighanem trilógiám általános gondolata sem került ellentmondásba a reális történelemmel. — Vitathatatlan: amikor az író az igazságot írja, a történelem neki dolgozik. Ön nemcsak mint prózaíró, hanem mint költő és drámaíró is ismert. Mi szerint választja meg a műfajt? — Mindig a legmegfelelőbb formát keresem, azt, amelyben a legjobban ki tudom fejezni mondanivalómat. A Nagy Honvédő Háború leírására például a regényformát találtam a legjobbnak, a legátfogóbbnak. Ezt választottam tehát, amikor az Élők és holtakat kezdtem írni. Eszembe se jutott, hogy erről a témáról hőskölteményt, vagy színdarab-sorozatot írjak. — A kritikusok többször is rámutattak, hogy az ön prózája a tolsztoji hagyományokhoz kapcsolódik. Talán valamilyen tudatos választás eredménye ez? Milyen gyakran olvas Tolsztojt? Mit szeret a legjobban Tolsztojnál? — Az írók között legjobban Tolsztojt szeretem. Tolsztoj müvei között pedig a Háború és békét. Mindig az volt az érzésem, hogy Tolsztoj sokkal inkább és sokkal jobban magyaza és költészet mely müvei voltak a legérdekesebbek az ön számára, amelyek többé-kevésbé gazdagították önt? — Mindenekelőtt Tvardovsz- kij Vaszilij Tyorkinját említeném. Hozzá hasonló nemcsak költészetünkben, de prózánkban, sől drámairodalmunkban sincs. Ilyen mély és valóban népi jellemet eddig még senkinek sem sikerült megalkotnia. — Sok olvasó, sőt kritikus is méltatlankodott amiatt, hogy a trilógia harmadik kötetében, Az utolsó nyárban Szerpilin elpusztul. Ezzel kapcsolatban mik voltak az elképzelései? — Elhatározásom, hogy Szer- pilin elpusztul a regényben, meglehetősen régen kialakult bennem. Maga a cím, Az utolsó nyár, bizonyos mértékig Szerpilin halálához is kapcsolódik. — Sokszor elmondottam már az okokat, amiért ezt tettem. Ha az ember költőien akarja kifejezni, hogy mit is jelent több mint húszmillió halott, akik közül mindegyik a legdrágább ember volt valaki számára, hogy kifejezzem e tragédia mélységét, azt kellett tennem, hogy az az ember haljon meg, aki számomra a regényben mindenkinél kedvesebb. Ebből az olvasó megértheti, hogy mit vesz el tőlünk a háború. — Végül pedig, engedje meg a hagyományos kérdést jövőbeni terveiről... — Pillanatnyilag - a háború utolsó tavaszán dolgozom. Miért írom ezt az elbeszélést, amelynek főhőse Lopatyín? Azért, mert még sok olyan dolgot nem mondtam el a háborúról, amit feltétlenül el kell mondanom. A beszélgetést feljegyezte: LAZAR LAZARJOV (APN) VÍTÉZSLAV NEZVAL: MÁJUS KILENCEDIKÉ LOBOGÓI Gyönyörű ég. azúrszín ég, mint a kékkő olyan ég. tankok, ágyúk körmenete. Íme! Feltámadt a város, utcák minden ablakában örömmámorban a nép. Prága, Prága, aranyváros, aranyhajú markotányos, így szeretlek. így imádlak, így akarlak városom. Mégha fegyver ropog is a rejtett utcák szorosában: bennrekedt a német, hiszen jönnek már a városon ál új erők Bastille felöl virág, ének mámorában. Asszonyszemek bogarában észak fénye derül fel. Kinn az utcán, hol a sérült tükröt csapják ház falához, örömtől az aggastyánok vendéghaja repül el. Táncol Prága, arany város, aranyhajú markotányos. Sípos Győző fordítása DÉNES GYÖRGY: BÉKESSÉGE T Békességei mindenkinek; békességért lennék gyermek, holtomiglan, azon is túl újra gyermek: tiszta, árva, aki nagy-nagy szerelmébe beleszédül, belepusztul. JÁN KOSTRA: Békességet mindenkinek; csupasz szájjal mondanám még, mert tükör a tiszta szándék, melyben a föld nézegeti gyönyörű kisdedeit, szívünk egyetlenen. BRATISLAVAI TAVASZ Sosem volt ily tavasz! Vésd be jól, történelem: gyümölcsösök között robbanásos jöttét, puskaporos légben ibolyaszag röptét. Akik a sírokba bújtak — a legmélyebben: harmadnap feléledtek az orosz nyelvet hallván s virágzó fák közé kijöttek a fényre, ágy néztek a hősre, mint a tüneményre: jött ... a cudar telet maga előtt hajtván. FHal árad sűrűn s még hallható egyre: korszakok mélyéből döng a jég sötéten. Dübörgő, morajló ágyúk össztüzében csöpp pacsirta szólója felröppent a hegyre. Sípos Győző fordítása SALAMON ERNŐ: BÉKEVERS Felkel a nap! És felkelnek a sugorok! Selyem a vízi Nézd ívelő kőhidait! ' Műhely! Mező! Édes, kenyeres munkahely! Már állok is, szeret engem a munka, hej! Inged! Ruhád! Szeged! Járműved! Fémeid! Agyad! Füved! és lángfényes bilincseid! Sütött kenyér, varrotlas, mind tőlünk való! Csak béke megmaradj! Béke! Hahó Hahó! Hahó! A béke: élet! A béke világosság! A városok az ő nevét susogják! Öt kívánja a gyűjtött, behordott mag! Csengeti üllő munkásnak naphosszat! Míg a béke van, valamit csak találunk! Tán ingünk nő, tán megtelik a tálunk! Míg béke van, megélünk erre-arra! Míg élhetünk, szebben nézünk a bajra! Míg béke van vetünk, ütünk erőben! De jó is élni szép békeidőben! Hahó! Vigyázz! Figyelj ide! Hallgoss ide! Még ég a nyár! Még ég a nyár és van szíve! Az otthonunk, a drága táj, vize, sziklája, vályoga csendet áhít s nem engedi . . . Nem engedi őket többet soha! Hát ünnepeljetek és gyűljetek és meneteljetek, csendes szavakkal, szép beszéddel, ne késsetek, ne szüneteljetek! Kinek kell új föld? minek feldúlt határok? Itt meglesznek jól, magyarok s szlovákok Tudunk mi szót, népeink java szépe Együtt élt-halt sok évszázad ölébe. Hát béke, béke, az kell nekünk, béke! Ez az élet óvója, menedéke! Kit meggyilkoltak, keserűn siratjuk! A kis árváknak nem jön vissza apjuk! Özvegy a férjét mindhiába várja. Halott fiú nem lelhet már apjára! Véres kövek! Sortüzek! Égetések! Árvizek és járványok, rossz dögvészek! Megvoltak, íml De itten mi még élünk! Mi éledünk, mi még békét remélünk! Ez hadsereg ereje, hite: fegyver! Ez most kiált, ha volt háború egyszer, És véreink tépett testükkel tettek emléket, szörnyüt, legszörnyübb rémtettnek. Mi, sarjaik! Alijuk erősen, valljuk! A mi szemünket nem ássák ki a varjuk! Eztán ki él, nem pusztít többet, mert teremt! Az élet áldás! Az élet öröm! A béke szent!
