Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)

1973-05-09 / 109. szám, szerda

Már tíz órája tart. Talpalatnyi helyet sem hagyott előttünk érintetlenül. Mintha a talaj cseppfolyóssá válna, és hatalmas gejzírként a magasba törne; mintha egy csapat veszett vakondok újra meg újra feltúrná előttünk a földet. Lövészárkunk elülső fala omladozik, új vesszőnyalábokkal kell alátámasztanunk, hogy el ne temessen bennünket. Ráadásul majdnem megperzselődtünk. A srapnelektől izzik már az agyag is, legalább nekünk úgy rémlik. A lövések sötét, viharos dübörgéssé olvadnak össze, melyet mindenütt és mindenhonnan hallani, csak időnként különül el egy-egy süvítő hang, ha állásunkhoz túlságosan közel csap be a lövedék, jól tudjuk ha egyszer lövés ér bennünket, nem fogjuk hallani. A hang csak a becsapódás után észlelhető. És ha minket is széttép a gránát, mint a másik lövészárokbelieket — testünk maradványait széjjelaggatva a közeli üszkös fatörzsekre, és felgyújtva sovány raktárunkat —, ennek zaját is csak később hallják majd a mögöttünk húzódó lövészárokban, ha ugyan marad ott valaki, hogy meghallgassa. Nem merjük felemelni fejünket, nem merünk megmozdulni vagy kihajolni az árokból. A dübörgés mintha már megüllepedett volna a fejünkben, már önmagától folytatódik, a lövések robaját valahol az agyunkban érezzük, és úgy rémlik, hogy a lövöldözés örökké fog tartani, akár a félelem. Az árok fenékén ülünk, szájunk nyitva, a fülünkben fű és agyag, amit a pergőtűz kezdetén dugtunk oda, mert fájt a dobhártyánk. Élesen hasító fájdalom ez, kicsit olyan, akár a foghúzás. Én ismerem. A tavalyi tüzérségi gyakorlaton megrepedt a dobhártyám. Azóta nagyothallok, és így én vagyok az egyetlen, akinek nem kel! fűvel, agyaggal — vagy miként altisztünk csinálta, aki most, a pergőtűz alatt mindannyiunk életével és halálával rendelkezik —, viasszal betömni. Azt hittem, a dobhártyám miatt nem is küldenek ki a frontra. De most itt ülök a lövészárokban, min^ a többiek, lábammal a nyirkos sárban, és talán csak annyi az előnyöm, hogy rosszul hallok. Mert időnként egyi- künk-másikunk hirtelen eldobja fegyverét, kiabálni kezd, kezét a fejére szorítja, és fetreng a földön, mintha be akarná túrni magát a földbe, eltűnni a sírban, amelyet elfelejtettek megásni a részére. Sír és nevet egyszerre, akad aki nótára gyújt. A szakaszvezető hozzájuk kúszik, és durván az orruk tövére sújt vagy a derekukra, oda, ahol megfázáskor fájni kezd az ember veséje. Ez állítólag rémes fájdalmat akoz, összeszorítja a belső részeket, kisugárzik az ember lába ujjának a hegyéig; olyan fájdalmat, amelyet, mint tudvalevő, egyetlen szimuláns sem bír ki. De a pergőtűz során összeomló katonáik érzéketlenek, és a szakaszvezető akár be is vérezheti kis vastooxerét; csak tovább ja jveszékelnek és fetrengenek, mintha rögtön meg kellene halniuk. Ezt a látványt senki sem bírja sokáig (kiáltozásukat a pergőtűz miatt nem hallani), és a szakaszvezető végül kénytelen a kis fecskendőbe, mely sebesülthordozónkról maradt ránk, sóhajtva egy ampulla morfiumot felszívni, hogy az injekciós tűt a katona bőre alá szúrja, fertőtlenítés nélkül, vaktában, a ruhán át. Valamennyit ugyanezzel a mosatlan tűvel szúrja meg, mert forró vízre gondolni sem lehet, már régen száraz ételen élünk, az utolsó adagokon, miután mögöttes területünk a pergőtűz miatt nem tud érintkezni velünk. Még jó, hogy esik az eső, igaz, hogy ebben a sárban fázik, megdagad és elzsibbad a lábunk, de elég kinyitni a szánkat, és máris csillapítjuk szomjunkat. A morfium és az eső tart életben. De senki sem tudja, hány ampullája van még a szr kaszvezetőnek, és senki sem tudhatja, nem szűnik-e meg az eső. A pergőtűz tart.

Pedig egy hét előtt még nyugalom volt frontszakaszunkon. A hátországból különös hírek szállingóztak ide. Állítólag békét kötnek, vége lesz a háborúnak, hazamegyünk. Mindenkin lelkesedés és nyugtalanság

lett úrrá, tiszteket nem láttunk, és a szakaszvezető egyszerre barátkozni kezdett velünk, sőt egy alkalommal cigarettával is megkínált. Majdnem két hónapja egyetlen lövés sem dördült el. A másik oldalon, a drótakadályok mögött, harmonikán játszottak, vidám dalokat énekeltek, gyakran kellett a nóták szövegét a szakaszvezetőnek lefordítanom, miután ismerem az ellenség nyelvét. Leányokról és mamákról daloltak, nem voltak ezek katonai indulók vagy gúnydalok, amilyenekkel bennünket látott el az ezred rezesbandája. Mi pedig (mert sütött a nap) a legközelebbi drótsövényekre teregettük száradni fehérneműnket. És így azokon a helyeken, ahol fél év előtt még bajtársaink hullottak el, most a megmaradtak ingei és alsónadrágjai lógtak. Szívből nevettünk ezen. Sőt, az egyik előretolt állásban, amely azóta beomlott, és csak mintegy tizenöt méterre húzódott a másik frontvonaltól, dalos összejöveteleket rendeztünk. Volt az ezredünknél egy basszista, aki azelőtt kántor volt, s ez úgy túlszárnyalta a másik oldalról jövő hangot, mintha valami énekverseny lett volna itt, és nem frontvonal. Szakaszvezetőnk titokban utasítást kért a törzskantól, ezt tudom, mert szemmel tartottam őt,' de azok ott maguk is tanácstalanok voltak, mert — mint értesültem — a hadosztály már két napja nem adott ki semmiféle parancsot, s így a törzskar sem tudott utasítással szolgálni. Basszista barátom egy alkalommal egyedül kimászott az állásból, miközben foltozott fehér ingemet lengette, és a két gránátosról szolé híres dalt énekelte. Ez merészség volt, de senki nem mert rá lőni. Utána ugrottam, és akkor megjelent a másik oldal énekese is. Alighogy megpillantottuk, mindnyájan nevetni kezdtünk. Épp olyan kövér emberke volt, messziről látható kopasz folttal a fején, akárcsak a barátom, és az egész úgy festett, mintha itt két ikertestvér találkozott volna. Csak annyiban különböztek egymástól, hogy más-más egyenruhát viseltek, és más nyelven beszéltek. Ámde én mindent azon nyomban tolmácsoltam, úgyhogy hamar összebarátkoztunk. Kicseréltük komiszkenyerünket (a miénk fehérebb volt) és cigarettáinkat (az övéik jobbak volfs*k). Kölcsönösen megmutattuk egymásnak hozzátartozóink, szeretőink és gyermekeink lényképét. Most egészen nevetségesnek éreztük, hogy agyonüssük egymást. Nemsokára egész frontszakaszunk mentén előjöttek a lövészárkokból a katonák. Csak az altisztek maradtak a rejtek be 11. Késő éjszakáig barátkoztunk a senki földjén. Soha életemben nem aludtam jobban, mint ezután. Azt álmodtam, hogy végül sikerült győznünk. Megszüntettük a háborút, véget vetettünk ennek az egész ostobaságnak, amely annyira megalázza az embert.

Másnap reggel pontosan négy órakor megkezdődött a pergőtűz. A legerősebb, amelyre csak emlékszünk. Ennyire összpontosított tüzérségi tüzet nem tapasztaltunk két nagy offenzívánk és az ellenség ellenof- fenzívája idején sem. Az arcvonal legtávolabbi szakaszairól is érkeztek ide lövések. Aknavetők, mozsarak, messzehordó ágyúk tömege — a frontvonal mindkét oldalának egész tűzereje mintha erre az egyetlen szakaszra vetette volna magát, ahol tegnap a két gránátosról szóló dalt énekeltük. Megleptük az ellenséget. A tegnapi események után sokan közülük bizonyára nem fedezték magukat. Nagy veszteségenk lehettek. Nyilván azt gondolják, hogy az egész csak trükk volt, s hogy a barátkozással rászedtük őket. Tüzérségük eleinte tétován, csak egy-egy lövéssel fe- lelgetetit, de most már a túlsó oldalról is teljes erővel kibontakozott a vihar. Most már semmi se függ az arcvonal katonáitól, az ágyúk döntenek. És az ágyúk nem fognak fraternizálni, ezt mindkét oldalon jól tudja a parancsnokság.

Már tíz órája tant a pergőtűz. És a barátom, az, aki tegnap énekelt, rohamot kapott. Fetrengett a fölEĽ Lazinovskó: BÉKÉT

Koréi Pokorný: BARÁTSÁG

dön, amíg a szakaszvezető injekciót nem adott neki, Most tehetetlenül üt sarokban, szemét lezárta, és görcsösen szorítja a puskát, olykor végigsimítja a hosszú szuronyt, mintha ez lenne egyedüli menekvése, mintha más lehetősége nem is lenne, csupán az, hogy gyilkolja felebarátait. Csak ketten vagyunk rendben. Én és a szakaszvezető, mert viaszt öntött a fülébe, mint egykor Odüsszeusz. Ezek a szirének persze nem csábítják ki innen. Lassan és óvatosan odakúsztam barátomhoz, felköltöttem, kihúztam a zsebemből az utolsó fehér alsónadrágot, amely a hazai holmiból még megmaradt, és félreérthetetlen szándékkal széttéptem a szeme láttára. Másik kezemmel a lövészárokból kifelé mutattam. Megpróbálunk átfutni a túloldalra. Megegyezünk velük. És ki-ki megtámadja a saját tüzérségét. Könnyen elérjük azt, aimiit akarunk. Elég, ha beszélünk azokkal a fiúkkal, akik éppoly közönyösen rakják a lövedékeket a csövekbe, mint péklegények a kenyereket a kemencébe. Elég, ha megmondjuk nekik, hogy tulajdonképpen mindennek vége, itt elől már megegyeztünk. Mindezt nem mondhattam el barátomnak. De gyer- rekkorunk óta ismerjük egymást, mint kisfiúk együtt játszottunk a pajta mögött, együtt jártunk lányok után, ő volt az esküvői tanúm és fiam keresztapja. Szomszédok vagyunk. Nyilván megértett tehát, mihelyt a fehér rongydarabbal a másik oldal felé mutattam. Most csak az alkalmas pillanatot kell kivárni. Örült terv, az igaz. De vajon mégis nem sokkal bolcsebb-e megkísérleni a megegyezést, mint belenyugodni abba, hogy vágómarhák vagyunk? Nem vettem te szememet a barátomról. Amazok, ha meglátják a tegnapi basszistát, bizonyára abbahagyják a lövöldözést. Biztosan rájönnek, hogy tárgyalni megyünk, tudniuk kell, hogy a tüzérségi akcióért bennünket nem terhel felelőség.

Ekkor még fokozódott a pergőtűz ereje. Megszólaltak a tartalékból előhozott ütegek is, melyeket a főparancsnokság váratlan támadás esetére tartogatott. Aztán hirtelen csend lett. Szorosan a barátom mellett ültem.

— Elgáncsolom. Rávetem magam... — ismételgette barátom halkan, mintha imát mormolna. Az árokban a többiek mind kiabálva beszéltek, amint azt a pergőtűz alatt már megszokták. Mindenki restelkedés nélkül fejezte ki gondolatait.

— Rávetem magam. Nem vagyok bolond ... — motyogta barátom, rám mosolygott, és buzgón integetett a fehér rongy felé, melynek segítségével meg akartaim kezdeni a tárgyalásokat. S közben valójában arra készült, hogy meggyilkoljon.

A végén még lehetséges, hogy nem is barátom? Talán egész életemben tévedésben voltam, tálán csak azért játszott velem a pajta mögött, mert véletlenül a szomszédban lakott, és mert a faluban nem volt más hasonló korú fiú? Talán azért járt velem a lányok után. mert jobban értek a nőkhöz? Lehet, hogy szerelmes volt a feleségembe, azért jött házassági tanúnak? Talán már az ágyamban képzeli magát a barátom? Vagy egyszerűen fél, retteg, akár a többiek mind ebben a lövészárokban, csak magára gondol, és képes engem is feláldozni önmagáért? Nem tudom. De megértem már, miért nincs menekvés a pergőtűz elől. Visszakúsztam a szögletembe és felemeltem a puskámat a sárból. Szórakozottan letöröltem a szurony hegyét. Az ember talán csakugyan akkor biztos az életében, amikor megvan a lehetősége arra, hogy a másiknak felimesse a hasát.

Megszólaltak a géppuskák. Kereszttüzet kaptunk a mi oldalunkról: látható cél és célpont nélkül lőtték az egész terepet. Néhány golyó a mi állásunkat is érte. Mintha minket itt elől már régen halottaknak tekintene & parancsnokság. És csakugyan, tegnap óla egyetlen utasítást sem kaptunk.

Azután megkezdődött a roham. Valahol a látóhatáron a mi egyenruhánkat viselő katonák sora emelkedett fel. Előre rohantak. A bizitos halálba. Úgy látszik, nem irtottak kl ott mindenkit a tüzéreink. Ezt most pótolni akarják. Tűzfüggönyt bocsátottak le. Mintha előttünk a talaj cseppfolyóssá válna és hatalmas gejzírként a magasba törve, mintha egy csapat veszett vakondok újra meg újra feltúrná előttünk a földet. Nincs menekvés. Minden ember ellenség, ha szuronyt tart a kezében.

És akkor határoztam. Magiam bújok ki az árokból a fehér ronggyal. Riadt hangokat hallottam még a hátam mögött, utoljára áttekintettem a tájat, az üszkös fákat, a drótakadályokat, és a látóhatáron pirosló berkenyéket. Hallottam a gránát füttyét, és azután semmit. Mégis véget vetettem a pergőtűznek. Legalább a magam számára.

Fordította: Vozári Dezső

JOSEF NESVADBA:

PERGŐTŰZ