Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-27 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó
1973 V. 27. 9 KLASSZIKUSOK TARIATA A XIX. SZÁZAD OROSZ REALISTÁI HAZÁNKBAN Pontosabban a XIX. század második felében élő és alkotó festőkről lesz sző, akiknek túlnyomó többsége tudatosan lázadozott a cári önkény és az országot képletes és valós béklyókban tartó rezsim ellen. A dekabristák vérbe fojtott összeesküvése után létrejött cári.terror úgyszólván semmit sem enyhült, és az orosz értelmiség előtt naponta felmerült a hamleti kérdés: lenni vagy nem lenni?! A nagy demokrata forradalmár, V. G. Belinszkij, a kiváló művészet-teoretikus és materialista filozófus mondotta ki beszédeiben és írásaiban a cári abszolutizmus és a barbár feudalizmus halálos ítéletét, amelyet a későbbiek során A. I. Herzen, majd Ny. G. Csernyisevszkij ás Ny. A. Dobroljubov életük munkásságával még jobban hangsúlyoztak. Ök voltak a XIX. századbeli orosz élet szellemi vezérei, akik nemcsak a kor orosz íróit (Gogolt, Oszt- rovszkijt, Turgenyevet, Tolsztojt és másokat), valamint zenészeit (Glinkát, Csajkovszkijt, Muszorgszkijt, hogy csak néhányat említsek közülük], hanem az ország legkiválóbb festőit is befolyásolták és irányították. Az utóbbiakra különben sem volt nehéz dolog hatni, mivel a cári Oroszországban a péter- vári Képzőművészeti Akadémia vaskalaposai kétszer olyan szigorral és kíméletlenséggel őrködtek a megkövesedett és fagyos leheletű hagyományok felett, mint nyugati kollégáik és keresztes hadjáratokban irtottak minden újítót, aki véleményük szerint lázító kísérleteivel nemcsak a képzőművészet terén destruált, hanem a társadalmi rend szilárdságát is gyengítette, bomlasztotta. Ám a régi közmondás, hogy az idő folyását és a fejlődést nem lehet megállítani és megfordítani, csupán egy bizonyos időre-órára feltartóztatni, a XIX. században a cári Oroszországban is érvényesült. Hiába is ügyeskedtek K. P. Brjullav, V. J. Jakobi meg A. I. Morozov és társaik, az ország és a nép felszabadításáért vívott harcukban a művészek az akadémiz- mus, a barokk és a rokokó meg a biedermeier hagyomány foszlányaival mit sem kezdhettek. Számukra egyedül a realizmus jelenthette a leghatékonyabb fegyvert. így aztán minden hivatalos obstrukció ellenére egy szép napon megjelenik a színen A. G. Venyecianov, az orosz realizmus első szálláscsinálója [kár, hogy a tárlaton egyetlen képével sem találkozhatunk), utána pedig P. A. Fedotov, ez az aktív katonatiszt és festő jelentkezik, akinek anekdoti- kus és szatirikus képei létrehozták a társadalombíráló realizmust, (amelyet utólag, mégpedig jóval utólag, a XX. században neveztek el, egy irodalmi szakkifejezéssel, kritikai realizmusnak). A festő életművéből főleg az itt látható, Az őrnagy leánykérőben című kép tűnik ki. Ebben az időben lázadnak fel a pétervári Akadémián tizennégyen a végzősök közül, mégpedig a legjobbak, a legtehetségesebbek, élükön 7. N. Kramszkoj-jal, a vizsgáztató bizottság azon követelménye ellen, hogy az úgynevezett obsit- tal (vagyis a záróvizsgát bizonyító oklevéllel) járó aranyérem elnyerését a „Lakoma a Wálhallábarí' című közös kompozícióval nyerjék el. A tizen- négyek, amikor az Akadémia szenátusa és a rektor elvetette fellebbezésüket, testületileg otthagyták az Akadémiát. A kezdeti nehézségek, ínség és nyomorgás után Kramszkoj ösztönzésére megalapították a pétervári festők artyeljét (szövetkezetét), a később oly híres és történelmi jelentőségű „Vándorkiállítási Társaság“ elődjét! És bizony lényegében ez az ar- tyel volt a prológusa annak a mozgalomnak, amelyhez aztán Oroszország valamennyi jelentékeny festője csatlakozott. I. M. Kramszkoj a szellemi vezére a peredvizsnyik mozgalomnak is, akit a tárlaton három portréja dicsér. Közülük határozottan P. M. Tretyakov arcképe, a XIX. századi orosz festészet nagy mecénásának portréja a legvonzóbb. Csak sajnálni lehet, hogy a rendezők nem vették be a tárlat képanyagába Kramszkoj „Ismeretlen hölgy ‘-ét, ez a kép ugyanis a ffancia impresszionisták legjobb portréival is felveheti a versenyt. A peredvizsnyik mozgalom másik kimagasló alakja és vezetője a szibériai születésű V. G. Perov volt. Az ő festészete azonban nem olyan kiegyensúlyozott, mint Kramszkojé. Viszont az itt látható portré, melyet A. N. Osztrovszkijről, a nagy íróról és a peredvizsnyi- kek harcos bajtársáről festett, a legjobb színben mutatja be festőnket a nyilvánosságnak. S az sem érdektelen, hogy Pero- vot — a festő két évet élt Párizsban — egy időben befolyásolta a lelkes republikánus Daumier művészete, amit a „Besúgónő“ (Pletykaterjesztő) című tusrajza is ékesen bizonyít. Úgy vélem, nem kell külön bemutatnom I. I. Siskin-1, a végtelen orosz erdők elhivatott festőjét. Képein az erdők beláthatatlan ünnepségre készülnek, s művei az orosz természet dicshimnuszát zengik. A tárlaton szereplő képei közül az elsőséget az Erdőszélen című képének ítélném oda. A történelmi képek festői közül talán a szibériai kozák család ivadékát, V. I. Szurikovot említeném az első helyen. Szurikov azonban a portréfestők közt is megállja a helyét, mégpedig derekasan. Ismertebb műveinek néhányát — ám nem a legjobbját — a fermak meghódítja Szibériát, a Lövöldöző kozák és a Morozov bojárnő című képeit szemlélhetjük meg. Nagy kár, hogy legszebb és legdrámaibb alkotása, a „Men- sikov Berezovóban“ hiányzik a tárlatról. Ugyancsak az orosz múlt nagyságát idézi vásznain V. M. Vasznyecov (lásd többek közt a Rettenetes Ivan cár című képét), míg V. V. Verescsa- gin, aki nem volt tagja a Vándorkiállítás! Társaságnak, háborús képein, csatajeleneteiben inkább az orosz jelen történelmi mozzanatait jeleníti meg, mégpedig úgy, hogy gyakran szembekerül a cári cenzorral. Az orosz festészet Sámsonénak nevezik általában Ilja J. Repint, kezdetben a peredvizsnyik mozgalom lelkes hívét, aki későbben Sztaszov éles hangú kritikájának következtében elfordul a mozgalomtól. Itt meg kell jegyeznem, hogy V. V. Sztaszov, a máskülönben igen művelt zenekritikus, az irodalom esztétikai kánonjait alkalmazta igen mereven a képzőművészetre, ami igen sok kárt okozott, már csak azért is, mivel ezt a gyakorlatot — sajnos — a XX. században Zsdanovék is átvették tőle. I. J. Repin sokat utazott és tanult, megismerte és elismerte a francia impresz- szionisták festészetét, ezek hatottak is rá, ám ennek ellenére lényegében mégis megmaradt az orosz nép és az orosz táj, valamint az orosz országos gondok piktorának, amit a Volgái hajóvontatók című képsorozata bizonyít a legszebben. Nagyméretű vásznával, a „Záporozsjei kozákok levele a szultánhoz“ című képével pedig szülőföldjének, Ukrajnának öregbíti dicsőségét. És, hogy a kiváló festőt — azonkívül, hogy Repin nagyszerű portrétista is — a társadalmi problémák igen izgatták, amiről viszont a Propagandista letartóztatása című vászna vall. Az orosz nép küzdelme a cári önkény ellen N. A. Kaszat- kint és N. A. Jarosenkót is érdekelte. Az utóbbi a XIX. század orosz festészetébeu elsőként vitte vásznára az orosz proletártl Sajnos, a forma és a tartalom harmonikus egysége, amelyért már Belinszkij is kiállt, és amely mai művészetünkben is az első számú követelmény, nem minden esetben adekvát, s ezt legmarkánsabban F. I. Zsuravlev és L. I. Szóimat- kin képein figyelhetjük meg. Mind a ketten, s nem is egy esetben a XVII. és a XVIII. század festőinek kifejezési lehetőségeivel éltek. Igen szép viszont V. D. Pole- nov „Moszkvai udvar“ című képe, csakúgy, mint K. A. Korovin „Félszer“-e, valamint az eddig számúnkra ismeretlen I. P. Po- hitonov két mini-méretű, de ragyogó műve, a „La Panne-t plázs“ és a „Naplemente Bar- bizonbarí‘1 Ellentétben Pohito- novval, nem kell bemutatnom, sem ismertetnem L I. Leoitant, a sajátos orosz impresszionista festőt. A Kora tavasz és az Ősz című festményei csak bizonyítják mindazt, amiről a közismert „Március“ és a „Palló a forrásnál" már a múltban is vallott, hogy Levitan esetében a legjobb orosz tájfestővel, illetve annak vásznaival találkoztunk. Azt hiszem, hogy fölösleges lenne a „futottak még“ gyűjtőcím alatt felsorolható festőkről beszélnem. De szólnom kell még egy erős művészi személyiségről, V. A. Szeröv festőről, Repin tanítványáról, a kiváló tájfestőről és portrétistáról. A jelenlegi tárlaton látható tájképe, az „Elhagyott tó“, valamint K. A. Korovin festő és K. Sz. Sztanyiszlavszkij rendező portréi izmos tehetségét dicsérik. A kiállítás anyaga, melyet a rendezők a moszkvai Tretyakov Képtár és a lenlngrádi Orosz Művészet Múzeuma gazdag de- pozitáriumából válogattak ki, jóllehet néhány igen értékes kép és tehetséges festő (így többek közt Ajvazovszkij) távolmaradását hiányoltam, színességével és nívójával valóban kielégíti a látogatók igényeit. Ezt különben a tárlat látogatottsága is igazoljal BARSI IMRE A szocialista művészet nem elégedhet meg a középszerűséggel (Folytatás a 3. oldalról) gültségre. Ugyanúgy, ahogy társadalmi életünk valamennyi területén, a kultúra és a művészet szakaszán is jól kell ismernünk a CSKP XIV. kongresszusa határozatainak a módját, irányvonalát, nem lehet azokat leegyszerűsíteni, vagy megmásítani azzal, hogy például csak azt igyekszünk megvalósítani, ami tetszik, s az előttünk álló igényes feladatok megvalósítását elodázzuk. Gustáv Husák elvtárs is többször hangsúlyozta, legutóbb az októberi plenáris ülésen hívta fel a figyelmet arra, hogy az említett határozatok megvalósításához elvszerűen, ugyanakkor azonban érzékenyen kell hozzálátni. Az elvszerűség tulajdonképpen előfeltételezi az érzékenységet, tehát az ügyszeretet, az elvégzendő cselekedet, feladat iránti gondosságot és így tovább. Érzékenység hiányában az elvszerűség gyakran a szubjektivizmus tekintetnélküliségévé alakul át. Egész konszolidációs politikánkból adódik, amely azon alapszik, hogy a válságot politikai eszközökkel számoljuk fel, hogy igényes ideológiai munkát végezzünk, tehát meggyőzzük az arra rászorulókat, jól érveljünk, türelmesen és rendszeresen dolgozzunk. Egyetlen művészt sem lehet arra kényszeríteni, hogy kitűnő és hatásos művet alkosson, ha ő maga nincs meggyőződve annak helyességéről, amit leír. Ebből természetesen nem következik az, hogy elnézőek lehetünk olyan alkotásokkal szemben, amely a művész belső szükséglete alapján jött létre, de a mű társadalmi hatása kétséges, sőt negatív előjelű. Ellenkezőleg, az ideológiai munka következetességet, szívósságot igényel az ember gondolkodásáért, világnézetéért, a világnézeti meggyőződése szilárdságáért vívott küzdelemben. A szektás- ság nem ott fordul elő, ahol ezt a következetességet megkövetelik, hanem ott, ahol ezt ideológiai munka nélkül erőszakolják, csupán külső nyomással igyekeznek rávenni az alkotókat, hogy meggyőződésük, lelkiismeretük ellen dolgozzanak. Kevés dolog árthat annyira politikánknak, mint az érzéketlen állásfoglalás. Ez csak elriasztja az érdeklődőket. A szocializmus és a kommunizmus építéséhez meggyőződé- ses harcosok széles frontjára van szükségünk, akik odaadó hívei rendszerünknek, és nemcsak kinyilatkoztatják, hogy a szocializmust támogatják. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy nem érthetünk egyet olyan érveléssel sem, miszerint ez vagy az az alkotás azért jó, mert politikai szempontból minden a helyén van. Ezzel saját ügyünket járatnánk le. A kultúra és művészet olyan terület, amely erősen hat az érzelemre, különösen a fiatalokéra, s a mi köte» lességünk, hogy megnyerjük őket szocialista eszméinknek, valóban hatásos alkotások révén is. Jól értelmezik ezt a problémát az új Cseh Írók Szövetségében, ahol nagy figyelmet szentelnek a fiatal írókkal való rendszeres foglalkozásnak. A művészet és az igazság szervesen egymáshoz tartoznak. E téren példát vehetünk az SZLKP KB kezdeményezéséből, a művészeti és irodalmi kritikát értékelő határozatából, amely hangsúlyozza az alkotások ideológiai hatásának és az esztétikai értékeinek az egységét. A szovjet kultúra történetében nem veszett el egyetlen igazi tehetség sem, ha népének, szocialista hazájának akart élni. A szocialista realizmus módszere elsősorban abban erős és jelentős, hogy egyesíti az eszmeiség és pártosság elvét az igényes művészi követelményekkel. Ez a módszer senki kezét sem köti meg, ha megfelelő a viszonya dolgozóink életéhez, ha saját munka- területén és erejéhez mérten segíteni akar a szocializmus és a kommunizmus építéséért vívott harcban, hiszen ez a módszer életfelfogásunk, erkölcsi krédónknak szerves része. Nem állítjuk azt sem, hogy azokat, akiknek még más az álláspontjuk, elítéljük, lehetetlenné tesszük működésüket. Ellenkezőleg, igyekszünk minden becsületesen gondolkodó embert megnyerni ügyünknek, a szocializmus és a kommunizmus eszméinek. Milyen utat, milyen módszereket válasszunk ehhez a célkitűzéshez? Azt, amit választottunk. Ne kapkodjunk, ne siessük el a dolgokat, az újjászervezett művészeti szövetségeket a kongresszusokon megszabott elvek alapján építsük, szélesítsük tovább. Munkánknak azokat is igyekezzünk megnyerni, akik nem tagjai a szövetségnek. Itt különösen a fiatalokra gondolunk. Nem érdemes azon mélázni, hogy ennek vagy annak a művészeti szövetségnek hány tagja volt 1968 előtt, és mennyi van most. A lényeg az, hogy minden újjászervezett szövetségben elegendő számú tagság van a szocialista művészet továbbfejlődéséhez szükséges széles körű, aktív munkához. És ez a lényeg. A művészeti szövetséget tartjuk az egyik olyan legfontosabb szervnek, amely jelentős részt vállalhat — és vállal — a még ingadozó művészek megnyerésében a szocializmus ügyének, a szocialista realista alkotómódszernek. Végezetül szeretném összefoglalni azokat a legfontosabb feladatokat, amelyeket a közeljövőben a központi szerveknek kell megvalósítaniok: 1. Állandóan figyelemmel kell kísérnünk, hogy a kultúra irányításának hatékonyabbá tételére irányuló erőfeszítések milyen eredménnyel, esetleg problémával járnak. Itt természetesen nemcsak a személyek nyilvántartásáról van szó, hanem sokkal inkább rendszeres kádermunkáról, iskolázásról, az utánpótlás iránti gondoskodásról, úgy, ahogy azt a CSKP KB elnöksége határozatában megszabta. A kultúra és a művelődés szakaszán is fel kell használni az irányítással, vezetéssel foglalkozó tudoniányágazat eredményeit, vagyis szükségesnek látjuk állandóan javítani kulturális szervek és intézmények irányító tevékenységét. Mielőbb le kell számolni a válságos esztendők egyik örökségével, a rendetlenséggel, fejetlenséggel és a bürokráciával. Az irányító munka módszereiben e területen is minőségi változásokra van szükség. Minden helyen és minden fokon az összefüggések, adatok részletes ismeretében, alapos elemzés alapján kell dönteni. Csak így számolhatjuk fel a szubjektivista és voluntarista törekvéseket. 2. A CSKP KB elmúlt esztendei októberi ülése arra kötelez bennünket, hogy vizsgáljuk felül az üzleti érdekek hatását művészeti és kulturális életünkre. Itt természetesen szintén nem beszélhetünk egységes intézkedésekről, hiszen e téren is differenciálni kell, abba azonban semmiképp sem egyezhetünk bele, hogy olyan intézmények, amelyeknek feladatuk közvetíteni a művészek és művészi kollektívák alkotásait nálunk és külföldön, kizárólag csak nyereségre törekedjenek. 3. Ki kell dolgoznunk a kulturális-nevelő tevékenységünk új koncepcióját, s ennek alapján szükségesnek tartjuk egységes, országosan érvényes elveket elfogadni a kultúra e rendkívül fontos területén. 4. További erőfeszítésekre van szükség, hogy a dramaturgiai tervek összetételében egészségesebb fejlődést érjünk el, s ennek alapján javuljon színházaink és filmjeink színvonala is. A legrosszabb tanácsadó itt is a túlbuzgóság. Nagy társadalmi horderejű alkotás lassan és fokozatosan születhet csak meg. A közelmúltban már néhány sikeres filmet láthattunk, melyek közül elsősorban a Messze az ég című kitűnő szlovák filmet említem meg. 5. Komoly fejlődést értünk el a könyvkiadás szakaszán is. Persze, tovább kell javítanunk a kiadói terveket, amelyeknek összetétele még nem kielégítő, egyrészt objektív nehézsegek folytán, másrészt viszont a hatékony irányítás rendszerének a hiánya miatt. 6. Egyre inkább előtérbe kerülnek a művészeti iskolák problémái, a fiatal alkotók nevelésének a kérdései. Ezek a fiatalok tudatában vannak fontos társadalmi küldetésüknek a szocializmus építése során. E téren különösen a művelődésügyi minisztérium kezdeményezésére van szükség, s elvárjuk, hogy segítő kezet nyújtsanak az oktatásügyi minisztérium illetékeseinek egy jól átgondolt, a társadalmi igényeket is szem előtt tartó tervezet kidolgozásával. Alapjában véve azt szeretnénk elérni, ha a művészeti iskolák tekintetében megnövekedne a művelődésügyi minisztérium aktivitása, anélkül, hogy az oktatásügyi minisztériumé csökkenne. Pártunk XV. kongresszusára a kultúra és a művészet szakaszán is tiszta lelkiismerettel, jó munkaeredményekkel kell készülnünk. Az eddiginél sokkal következetesebb tevékenységre van szükség. Nem elégedhetünk meg félmunkával, különösen ideológiai és politikai téren, de máshol sem. Tovább kell egyesítenünk az alkotó kollektívákat, s állandó feladatunk erősíteni azt az egységet, amely a CSKP KB októberi plénumán megszabott határozatok megvalósítása során alakult ki. Ez az az út, amelyen állandóan továbbhaladva elérjük, hogy a kultúra és a művelődés a szocialista emberért vívott harcban s a CSKP XIV. kongresszusa határozatainak valóra váltásában az őt megillető jelentős szerepét maradéktalanul betöltse.
