Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-24 / 122. szám, csütörtök
FEL A CSIMBOR ASSZÓRA (11.) A Sangay kráterébe való leereszkedést és a szerencsés visszatérést meg kell ünnepelni. De hol? „Bor? Ugyan kérem, szeszes Italokat nem szolgálunk fel. Még magának az elnöknek sem! De ha meg akarják kóstolni ételkülönlegességeinket, tessék. Egész Riobambában nem találnak ilyen nagyszerű konyhát“ — zúdította ránk szóáradatát a fürge pincér. Kisvártatva visszajöttünk néhány palack borral, amit a omszédos boltban vásároltunk, megrendeltük a legjobban dicsért specialitást és poharakat kértünk. „De uraim, nálunk ezt nem lehet, adna is a főnököm!“ — tiltakozott a fő- pincér. Alig adtuk azonban tudtára, hogy jó borravalóra számíthat, rögtön teli volt pohárral az asztalunk. Az édes fűszeres ecuadori bor azonban nem nagyon ízlett. És már két deci elfogyasztása után kezdett forogni velünk a világ. így aztán el lehet képzelni, milyen élénken tárgyaltuk meg az átélt nehézségeket. Riobamba, Csimborasszó tartomány fővárosa, csinos, érdekes, forgalmas város. Piaca te- iides-teli tarka ponchókkal és textilanyagokkal, gyönyörűen faragott havasi kürtökkel, s s minden elképzelhető más áruval, illatozó ételekkel és zamatos italokkal. Legszebb azonban a kilátás innen a valószerűtle- nP1 hatalmas hegytömbre északnyugaton, a Csimborasszó eljegesedett kúpjára, amely a tűző nai-.ényben élesen rajzolódik ki a hihetetlenül kék ég hátteréből. Gustávval és Bedrichhel már régebben, még mielőtt a San- gayt megmásztuk volna, elhatároztuk, hogy meghódítjuk a Csiraborasszót, Ecuador legmagasabb csúcsát, amelyről sokáig azt tartották, hogy a legmagasabb hegy egész Amerikában. Taxikkal kimentünk az autóbuszpályaudvarra és nem egészen két óra múlva már ki is szálltunk 100 kilométerre északra, Ambatóban. Utoljára még megkíséreltük, hogy újabb hegymászásra csábítsuk a barátainkat, de nem álltak kötélnek. Mi magunk is fáradtak voltunk. Viszont ha már egyszer itt vagyunk, csak nem sza- lOüZtjuk el az alkalmat, hogy megmásszuk a Csimborasszót, az amerikai kontinens egyik legmagasabb hegyét. Ugye? Az autóbuszpályaudvaron is arra használjuk fel a szép napos időt, hogy megszárítsuk a cipőnket. Körös-körül mindenütt sok kis apró bolt, árusbódék. Körülöttünk rögtön nagy csoportosulás támadt, felnőttekből és gyerekekből. Az autóbusz végigrobog a tartományi. székhelyen, befordul egy fantasztikus kanyonba, melynek mélyén vad hegyi folyó törtet. A hátsó üléseken két beszeszelt indián ifjonc megpróbálkozik valamiféle spanyol nótával, melyben folyton ismétlődik az a szó, hogy co- razon — szív. Örák hosszat halad előre az autóbusz a sziklaszirtek között, kezd alkonyod- ni. Egyszerre csak bal kéz felől havas hegyoldal látszik, melynek felső fele eltűnt valahol a felhőkben. Itt a Csimborasz- szo, kéznyújtásnyira __ A aposan besötétedett. De Gustáv kitartóan nézeget kifelé. Valahol az országút mellett már itt kellene lennie az indián tanyának, ahonnan a hegy megmászására szoktak indulni. Az utasok azonban azt állítják, hogy még tovább kell mennünk. Végül is túlmentünk a célon. Az autóbusz vezetője azonban megállít egy szembejövő teherautót, s az utasok segítenek nekünk átrakni a poggyászunkat. Megyünk visszafelé. Valahányszor úgy sejtjük, hogy emberi hajlék lehet a közelben, a sofőr rálép a fékre és fényszóróval kutat minden irányban. Sehol semmi ... A reflektorok fénykúpja ismét beiuródott a sötétségbe. Kunyhók! Célban vagyunk. Elbúcsúzunk az emberektől és segítségükért megajándékoztuk őket prágai képeslapokkal. Mindketten tudnak jövetelünk céljáról. Egész barátságos a szerény kunyhó bentről. A tűz fénye két fiatal nő arcát világítja meg, akik közül az egyik hároméves-forma gyereket tart a karján. Három nagyobb gyerek ül a tűzhely előtt és valamit eszik. Leülünk az alacsony székekre. A kunyhóban levők figyelme egyszerre felénk fordul. Egy falmélyedésben gyertyákat gyújtunk, melyeknek fényénél meglátunk egy gerendából ácsolt széles ágyat, ahol nyilván az egész család alszik. A kunyhón nemcsak üvegtelen ablak van, de a tűzhelyen még rost is, Ilyen gazdag indián családdal eddig még nem találkoztunk. Odateszünk teavizet és kon- zerveket melegítünk. A gazda- asszony rögtön odakínál egy cseréptálban babból és krumpliból készült valamiféle furcsa ízű ragacsos főzeléket. Megkóstoljuk, de úgy kell leerőltetni minden falatot. A kunyhóban csaknem teljesen sötét van, és ezért próbálok megszabadulni a nem valami jóízű ételtől. „Megbolondultál, csak nem akarod megsérteni a háziakat!“ — figyelmeztet Bedrich. Nem maradt más hátra, mint fenékig üríteni a keserű poharat. Most aztán viszonzásképpen mi vendégeljük meg a családot. A gyerekek meg a nők mind a tíz ujjukat megnyalják ... A háziasszony a gyerekekkel lefeküdt a priccsre, társnője pedig, egy fiatal, szemrevaló indián nő, a szomszédos fabódéba vezet bennünket. „Itt meg- alhatnak. Buenos noches.“ Alighogy megpirkadt, az egész család bekukucskál a fal hézagain. Később mi is kíváncsian megnézzük a hajlékot. Ugyanolyan szerény, mint a többi indián kunyhó. De mi a csodának ez a fabódé? Csakhamar megértettük. Egy fiatal indián, aki éppen most tért vissza, az uradalmi gazdaságban dolgozik, nagy csomó ló és bika van a gondjaira bízva. A fabódéban tartják a takarmányt és szerszámokat. A gazda még rendesen jól sem lakott, és már valamit bütyköl a verandán. Csodák csodája, valamiféle özönvíz előtti varrógépet javít. Ilyesmi szinte hihetetlen ezen- a vidéken. Ez a kunyhó, mely 4000 méter magasságban fekszik, utolsó állomása szokott lenni azoknak, akik időről időre erre vetődnek, hogy megmásszák az ország legmagasabb hegycsúcsát. A szállásért nem kell fizetni, de mindenki hagy itt valamit. Talán így hozta magával valaki a technikának ezt a ki- szuperált csodáját is. Minket azonban most inkább az ecuadori Andok legmagasabb hegye, a Csimborasszo érdekel, ez a hatcsúcsú hatalmas fehér kolosszus. Most éppen azúrkék ég borul fölé. Micsoda öröm! De hát nyugtával dicsérd a napot __ Ma el kell érnünk az örök hóhatár alatti menedékházat. Bérelünk egy összvért. Nem mintha nem tudnánk elvinni magunk is a poggyászt, inkább azért, hogy megtaláljuk a menedékházat az áttekinthetetlen terepen. A gazda már szerszámozza az állatot. Csodálatosképpen az expedíciót a nők gondjaira bízza. Bizony furcsa menet volt ez. Elöl kocogott egy kétmázsás fekete röfögő koca két oldalán egy-egy foltos kis malaccal. Mögöttük méltóságteljesen lépkedett az öszvér, nyilván büszkén az értékes teherre, amit két oldalról az indián asszonyok őriztek. És nem is lett volna igazi bennszülöttmenet, ha körülöttünk nem tébláboltak volna indián gyerkőcök. A menet végén baktatunk fáradtan mi hárman. Az út először enyhén lejtős lávahamun vezet, később azonban egyre meredekebbé válik, éles sziklaszirtek között. A növényzet bizony szegényes. Sehogy sem tudjuk megtalálni a megfelelő ütemet. Le kell állnunk, hogy várjunk egy kicsit. A malacok is feladták már a küzdelmet, nyilván az akklima- tizáció hiánya miatt, s a gyerkőcök is elmaradtak valahol. Három óra múlva fenn voltunk a 4000 méter magasságban fekvő menedékháznál. Kifizettük az asszonyoknak a megígért 40 sucrét, mire nagy örömmel eliramodtak hazafelé. Minden oldalról jól körülnézzük a roskatag deszkakunyhót. Mint ahogy egy feliratból megtudjuk, a refugiót, a Fabian Zurita menedékházat 1964-ben emelték és hat évvel később renoválták. Bizony, most megint jócskán ráférne. A tetőn hatalmas lyuk, az ablakkeretek üres szemekkel bámulnak a világba, s a padlón elképzelhetetlen rendetlenség. De ez minket nem zavar, fő, hogy tető van a fejünk fölött. A táj szép, csak kihalt és szomorú. Víz természetesen nincs, de nem messze innen hófoltokat fedezünk fel. Bed- rich főz, s mi megrendeljük az étlapot: teát, kakaót, húst, gulyást, süteményt... A csupasz padlóra vetünk ágyat, úgy fekszünk le. Oda künn csillagok ragyognak az égen, a szél rázza a nyomorúságos kunyhót, szörnyű a hideg, és hull a hó. Éjfélkor Bedrich az előre kitűzött terv szerint felébredt. Ez még nem lett volna baj, de minket is felébresztett. Künn süvít a szél, és sűrűn havazik. „Ha az Alpokban lennénk ilyen időjárás mellett, a másik oldalamra fordulnék és nyugodtan aludnék tovább“ — mondja Gustáv. Csakhogy az Alpok valamivel közelebb vannak Prágához. s az ember onnan köny- nyebben hazajuthat. De a Csim- borasszóról? Bedrich hajthatatlan volt. Teát főzött és kizavart minket a sötétségbe. Álmosan és gépiesen lépkedünk a régen kialudt vulkán lávamezején. Csakhamar fenn vagyunk egy jégmezőn. Fel kell venni a hegymászó vasakat. Egyik óra múlik a másik után ... Hajnalhasadtával kellemetlen, sebeket okozó sziklás hegyoldal következik, azután már csaknem teljesen összefüggő gleccser, amely mellett 100 méteres sziklafal meredezik; hatalmas, tízméteres jégcsapok lógnak le róla. Oldalazva kell feljutnunk a gleccserre. Eszünkbe sem jut, hogy biztosításként felerősítsük a kötelet. A glecs- cser jegébe mélyen befúródnak a kapaszkodó acél tüskéi. Tíztizenöt lépés, utána rövid pihenő, és így megy ez tovább. Szinte vágni lehet a sűrű ködöt. Éppen elöl taposom a havat, s mintegy álomban meredten nézek egy odaképzelt sziklát, amely azonban nem közeledik. Nyilván káprázott a szemem. Vigyázat, szakadék! Nem szabad, hogy erőt vegyen az emberen a fáradtság. További meredek hegyoldal. S egy újabb érzéki csalódás? Nem, ez valóban szakadék, tágas jégbarlanggal. Vajon mi lehet benne? De nekünk tovább kell mennünk ... Semmi, csak fehér sötétség és újabb hihetetlenül meredek havas hegyoldalak. S az idő múlik ... Egyszerre csak valamiféle lapos tisztáson állunk. Nehezen lélegzünk, a tomboló szélvihar szúrós jégtüskéket vág az ember arcába. A szó szoros értelmében véve a másiknak a sarkáig sem látunk. Most aztán merre menjünk tovább? Előre a csúcsra. De merre van az az előre? Balra, jobbra, előttünk, vagy mögöttünk? Térdig gázolva bukdácsolunk a friss hóban. Körülöttünk a fehér pokol. Merre, de- hát merre menjünk tovább? Ez már a vég ... Ennyi hiábavaló fáradság! Talán nem engedi a sors, hogy ott álljunk fenn a hatalmas hegy csúcsán, amelyről gyermekkorunkban lírai dalokat énekeltünk a tábortűznél? Csak az a szörnyű köd szakadozna fel. Legalább néhány pillanatra! A hegy mintha meghallgatta volna kétségbeesett könyörgésünket. Üjabb erővel felbődült az orkán és széttépte a felhőket. Két-három kilométerre bal kéz felől mint sötét kísértet, a másodpercnek egy tört részéig megjelent a fő csúcs és megint eltűnt. Nem akarom elhinni, hogy ez lenne a fő csúcs, nevetségesen gömbölyűnek, simán lekerítettnek tűnt. Megint csak támolygunk a fehér sötétségben, a viharban és derékig bukdácsolunk a hókupacokban. De már megvan az irány! Már nem olyan meredek a hegyoldal. Most pedig újra feltűnik a csúcs. Délután három óra, négy ... Az utolsó hegyoldal. Már csak tíz, már csak öt lépést tudunk egyfolytában megtenni, s aztán kapkodnunk kell levegő után. A magasság megteszi a magáét. Most már tízméterenként váltjuk egymást a nyomtaposásban. Mintha soha nem akarna vége szakadni ennek a hegymászásnak. öt óra! Végre megadta magát a hegy. Lassan, szörnyű lassan közeledik a cél. Két-három méterrel előttünk ott lobognak a hóba leszúrt apró zászlók ... Mint első csehszlovákok, a szörnyű hidegben és szélviharban 1972. szeptember 18-án délután 5 óra és 5 perckor elérjük a legendás Csimborasszo csúcsát. A Csimborasszo 6310 méter magas csúcsát 1880-ban mászta meg elsőként E. Whym- per angol újságíró és utazó. Olyanok vagyunk, mint a hóemberek, halálosan fáradtak, de fenn vagyunk a csúcson. Boldogan rázzuk egymás kezét, de most nincs idő az örvendezésre. Lehúzom a kesztyűm és megpróbálok egy képet készíteni. A még a Cotopaxi óta fájós ujjaim hegye rögtön megfagy. Gyorsan megnyomom a kioldót és lenyelek egy Divas- col tablettát. Mindössze három percig tartózkodtunk a csúcson. A lét- fenntartás ösztöne azt parancsolja, hogy el innen, minél gyorsabban. De merre, amikor a nyomokat már régen befújta a hó. Szörnyen tombolt a vihar, és mi szörnyű lassan cammogunk a fehér sötétségben, azt sem tudjuk merre. Nem megyünk, botladozunk a tejfehér ködben, s a szél pehelyként ledönt a lábunkról. A fülem zúg, erős köhögési rohamok vesznek erőt rajtam, rettentően csípi a fagy a kezemet. Mintha százszorosán forogna velem a föld. Gyorsan még egy tablettát... Talán az tágítja az ereket. Most Gustáv halad elöl, kitűnő tájékozódási képességgel, meg-megáll és keresi a nyomokat. További órák múlnak el a pokoli viharban. Sötétedni kezd. Mi lesz tovább? Csoda történt. A felhők felszakadoztak, s mélyen alattunk megcsillant az ecuadori 5000 méter magas hegyek egyikének, a Cavihuairazónak hosszú lánca! Éljen, végre egy tájékozódási pont. Rögtön elindulunk a meredélyen lefelé. A jégbarlangnál 16 órás megerőltető menet után összeestünk a kimerültségtől. Megmenekültünk a biztos pusztulástól. Fenn a csúcson a legszörnyűbb volt az idő, amit valaha is megértünk Ecuadorban. Este hét óra van, amikor behúzódunk a barlangba. Dedfich ismét nekikezd a főzésnek. Lassan felmelegítjük fagyos tagjainkat. A felhők fölött mintegy 6200 méter magasságban levő néhányemeletes kristálypalota csodálatos jégcsapjaival és fehér jégcsipkéjével nekünk most felér Quito legpompásabb luxusszállójával. A legfelső emeleten helyezkedtünk el. Itt fönt tisztaság van és csodálatos nyugalom. A jégszőnyegre rögtön lerakjuk hálózsákjainkat. Ujjaim bizseregnek, s félve, hogy le ne fagyjanak, beveszek még két tablettát. A forró tea és a meleg étel egy kissé felüdít. Alig aludtam valamit. Szörnyű köhögési rohamra ébredek. A szívem úgy ver, hogy majd kiugrik. Talán kétszázat is percenként. Biztosan a Dlvascol tablettától 1 Homályosan emlékszem a ma átélt kalandra. Reszketek a hidegrázástól és a félelemtől. Mi lesz, ha a szívem felmondja a szolgálatot? Ez itt a biztos véget jelentené. Próbálom elűzni a kétségbeejtő gondolatokat, lassan megnyugszom, és ismét elszunnyadok. Barátaim mélyen alszanak. Reggelre az ég kitisztul, egyetlen felhőt sem látni. Mélyen odalenn húzódik az Andok napsütötte láncolata. Ott a messzi északon jó reggelt kíván nekünk a fehérsüveges Cotopaxi. Bedrich igyekszik lefelé, én meg Gustáv újra a csúcs megmászására készülünk. Vétek lenne nem kihasználni egy ilyen alkalmat. Kilenc előtt indulunk és tizenegykor fent vagyunk a csúcson. Két óra múlva megjön a barátunk is. Egy bádogdobozban rövid feljegyzést helyezünk el: „1972. szeptember •18-án, 17 órakor megmászla az ország legnagyobb hegyének, a Csim- borasszónak csúcsát a Cotopaxi- expedíció három tagja. Szeptember 19-én gyönyörű időben ismét megmásztuk a csúcsot. Csodálunk, szépséges szép ország, és békét kívánunk neked.“ Melegszünk a napon. Talán az év legszebb napja ez az Andokban. Köröskörül tűzhányók fehér süveggel kukucskálnak ki a felhőkből. Örömömben megpróbálok fejre állni. A jóga ebben a magasságban biztosan világrekordnak számít... BLAHOSLAV BRAUN A Csimborasszó csúcsa alatt [A cikkíró felvétele)
