Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-21 / 119. szám, hétfő
E Ä százgaüéros Urr Ido: A toronyóra mint a hold A toronyóra, mint a hold kacsintgatott, szemem lecsuktam, kinyitottam megnyugodtam, hogy telihold van, de csak az óra lapja volt s a Vltava vize is folyt, zubogott egész éjszaka: ígérte habján visz haza, egy-egy szélroham közbeszólt s a fákra is ráfolyt a hold, a hold két óramutatója megzizegtette sorra, sorra a zöld-sárga leveleket, melyből közbe egy elveszett s lepihent téli nyugovóra; aztán ütött a toronyóra; így beszélt most a hold lakója s a számok, mint a holdhegyek árnyékba vonták kedvemet, nőttek és fogytak, reggel hatkor fény a fényekkel egybeolvadt, nem láttam már az óraholdat, a folyó tovább zubogott, de jött az emberrengeteg s a víz hangja is elveszett. Negyven éve halt meg Krúdy Gyula, századunk magyar prózájának kiemelkedő alakja. Sokrétű életműve szinte páratlan bőségű. Világa álom és valóság, múlt és jelen, kültészet és látomás különös varázsos vegyülete. Emlékeket, hangulatokat idézve a korszakváltás fordulóján tévútra jutott, kisiklott életeket, meddő és tragikomikus emberi sorsokat ábrázolja s közben szuverén költői világot teremt. Az alábbi elbeszélése 1914ben jelent meg először. A Radákovics, akit önök Vas Gereben néven ismernek, még benne járt, de Vörösmarty is hordta. Általában a csizmadiák viselték a múlt század elején, meri a csizmadiák akkoriban különös emberek voltak. Nem mondhatni róla, hogy szép viselet volt, sem azt, hogy gyakorlati haszna volt. Hordták, de hisz a krinolint is hordták. Köpenyeg volt, amely a régi ruhadarabok szokása szerint évtizedekig való használatra volt megalkotva. A százgallérost nem érhette baj. Megmaradt, ameddig az ember. Sőt azután is. Éppen egy gazdátlan százgallérosról mesélek most önöknek. A százgalléros köpenyeg divatját múlta, már az egykori csizmadiák unokái sem viselték, pörge kalapot és magyar nadrágot hordtak a Belvárosban. Podmaniczky Frigyes is nemzeti viseletben lépkedett a Váci utcában, fokossal, árva- lányhajas kalapban — csupán egyetlen százgalléros volt még a világon. A Csigában függött egy szögön, a söntéfs mellett, és Kurz Fánni — természetesen az öreg Kurz menyecskelánya — intézkedett a százgalléros sorsáról. írók kölcsönbe kapták, költők télen viselhették vagy éjjelente, ha megeredt az eső odakünn, a Csigabeli asztaltársaság illusztris tagjai haza mehettek benne. Ódon vidéki kávéházakban vannak esernyők, amelyek valamely titokzatos módon évtizedekig megmaradnak, és az öreg markőrtől — Fuxtól vagy Homérosztól, amint már vidékenként az öreg markőröket nevezik — kölcsönkértük az esős időben. Az ócska esernyők húsz-harminc esztendeig elszolgálják az Arany golyót vagy a Privizert, holott a hűséges házőrző eb sem él odáig. Csigabeli százgalléros ugyancsak évtizedekig szolgálta azokat a férfiakat, akik a Csiga borából ittak. Téli éjszakákon, midőn az asztaltársaság már megvitatta a tegnapot, a mát és a holnapot, ólomöntés gyanánt a százgallérosra fanyalodott. Hisz valaki minden éjszaka magával vitte párnának vagy takarónak, vagy talán szobának — amilyen pajkos gyerekek ez idő tájt a költők voltak! A talpas és jól megcsinált borospoharak környékén, éjjel — odakünn karácsonyi kedvvel hullott a hó, és csupán az Aranykéz utcai bakter volt még ébren Pesten, mert annak hajdanában Vörösmarty urat kellett hazáig kísétni, s elszokott az alvástól — a pipafüstben, a Csigabeli bokrok dohányszagú ködében, a költők álmában a csöndes százgalléros köpenyeg legendás hírre tett szert. A megbízható jó barátról, amelyet a kövéres Kurz Fánni aggodalommal és figyelmeztetéssel adott kölcsön öreg íróknak, ifjú költőknek, a legegyszerűbb legenda az volt, hogy Vas Gereben felejtette a korcsmában, midőn meghall. Igen öreg urak emlékeztek rá, hogy látták a százgallérost Radákovicson, de voltak fantaszták, akik Kisfaludy Károlyénak mondták a köpenyeget. A köpenyeg igazi múltja sohasem tisztázódott. Kurz Fáni, kék szemű, szőke és piros arcú menyecske — csupán annyit tudott róla, hogy legnehezebben Liliomfi úrtól kapta vissza a köpenyeget, aki még a színpadon is játszott a híres ruhadarabban. Bizonyos csupán annyi volt, hogy a gallért viselte Jókai, s egy télen, lap- szerkesztő korában Petőfi. És a hatvanas és hetvenes években, midőn a költők, írók és egyéb szerkesztők a Csigában vigadtak, névnapokon vagy más alkalmakkor rendesen felkö- szöntötték a régi köpenyeget. Az öreg Rácz cigány pedig elmuzsikálta a köpenynek Bihari kesergőjét, mert Balázs Sándor író úr száz pengőért eladta re* gényét. így élt, éldegélt a százgalléros köpenyeg Pesten, a hatvanas é!s hetvenes években költőkkel aludt, velük álmodott, és' Kurz Fánni vigyázott rá, mint a pesti burgerasszonyok abban az időben még mindenre vigyáztak, ami a házi vagyonhoz tartozott. E gy napon sápadt ké'pű, búskomoly szemű é*a szomorú mosolygású ifjú jelentkezett a Csigában, aki a földkerekség minden más részén megfelelő feltűnést keltett volna, részvétet vagy rokonérzést —, de a Csigában a vendégek maguk is mindnyájan szomorú mosolygású és sápadt képű emberek voltak, ugyanezért nem sokat törődtek a jövevénnyel. A Csigában csupán egy megyéspüspök kelthetett volna feltűnést; — kár, hogy Bartakovicsnak sohasem jutott eszébe közelebbről megismerkedni kedves íróival! vA sápadt kőpú ifjú a sarokban foglalt helyet és nem sokat törődött sem írókkal, sem a szerkesztőkkel, akik pedig az est előrehaladott órájában gyakran mondtak olyasmit a hosszú asztalnál, amellyel a szomorú ifjú figyelmét magukra terelhették volna. K. bácsi oroszlánsörényét borzolta, a szép Benedek Aladár új hódításairól szürcsölgetve regélt, a Budapesti Bazár tekintélyes szerkesztője oroszlán módra kiáltott fel: — Friss, új talentumot keresek! Ti már nem tudtok semmit! A bús ifjú minderre nem mozdult helyén, pedig költőféle lehetett, mert gyanús papirosdarabok kandikáltak elő vékonyka kabátja zsebéből. Olykor halkan és fájdalmasan kö- hécselt, mint az érzelgős regények hősei, éjfél táján vércsepp buggyant ki ajkán, a hentes külsejű regényíró irigykedve nézte a hosszú asztaltól kicseppenő vérét. A szép Benedek Aladár halkan felsóhajtott: — Mellbeteg koromban minden leány velem álmodott Pest- Budán ... Kár, hogy elmúlott e szép idő. Később a boldogtalan ifjú fel- álott helyéről, és színészi állásba helyezkedett a söntésben foglalatoskodó Kurz Fánni előtt. — Drága hölgy, az én nevem Petőfi Zoltán, kölcsönkérem az apám köpenyegét. A hosszú asztalnál a süket Buzárovics kiadó hallotta meg először a söntésben elmondott szavakat, mert a süketek néha csodálatos módon hallanak. — A Petőfi fia! — mondta, és talpra állott. Az írók felugrottak helyükről, és a söntésbe tódultak. — Mit keresel te Pesten? — kiáltotta a szigorú Kertbeny, aki sokszor dicsekedett Petőfi barátságával. — Neked Debrecenben van a helyed! — Persze, hogy ő az ... A Zoltánka. Mindjárt ismerős volt! — szólt közbe Erdélyi Gyula. — Csak a szeme nőtt meg, mióta kalapot vettünk neki az öreg Szendrey úrral a Váci utcában. Kis pörge pántlikás kalapot... Emlékszel Zoltán? — No már erre iszunk! — lelkesedett fel Tóth Pál, foglalkozására nézve jogász, akit az írók tartottak a Csigában. Kurz Fánni az általános örömben és lelkesedésben megfeledkezett a mindennapi porcióról, amelyet a hosszú asztalnak hitelezhet atyja felhatalmazására, és teli üvegekkel rakta meg az asztalt, ahol máskor ilyen időben már csupán Buzárovics kiadó úr poharában szokott bor lenni. (A többiek nem kaptak.) A sápadt ifjú egy darabig szótlanul ült a nekividámodott írók között. — Jó barátom volt az apád! — hangzót jobbról-balról. Tóth Pál átkarolta Zoltánt nagyrabecsülése jeléül, és K. bácsi állandóan hosszú hajában markolászott a két kezével. — Uram, teremtőm, hogy múlik az idő! Tegnap még az apád ült ezen a helyen! — mormogta fejcsóválva, mintha mind ez ideig hamisan kártyázott volna vele a kalendáriumcsináló, az asztal alá dobta az éveket, hónapokat. A bakter kopogott a Csiga ajtaján, megkapta fél meszely borát. — Hazafelé — kiáltotta Fánni a söntésből. — Kié a köpenyeg? — A Zoltánkáé! — felelte egyhangúlag az asztaltársaság, pedig ott volt egy férfiú a társaságban, aki a Kemnitzer kávéházban lakott, csupán egy márványasztalon, és titkon reménykedett a köpenyegben. F ánni ünepélyesen fogta a százgallérost, mint minden este, de most nem dobta a kiválasztott mellé a székre, hanem elkomolyodott arccal, kissé nedves szemmel borította a tizenhét éves ifjú vállára. — Aztán visszahozza! —• mondta anyáskodó hangon. — Mert csak úgy kapja meg máskor, ha pontosan elhozza. Gyerünk már, tekintetes uram. Az írók felcihelődtek, a borokat kiitták, Tóth Pál az elmaradt tószt miatt veszekedett K. bácsival. — Ti is mindenkit felköszönt- tök, kutVát, macskát, faliórát, csak a Petőfi fiát nem!... A pipákat kiverték, és Buzárovics úr hárászkendőt kötött a nyakára. Az utcán éji csendben szakadt a hó, az írók krákogva vagy némán ballagtak a házfalak mellett a bokáig érő hóban. Az ifjú megszólalt: — Csak valami olvasnivalóm volna, mindjárt rövidebb volna az éjszaka. A százgallérosban kotorászni kezdet. A zsebeket megtapogatta, a rongyos bélést kifordította ... Egyszerre megcsörrent valami a köpenyeg zsebében. — Pénz! — kiáltott Tóth Pál. Három ezüst húszast vett ki Petőfi Zoltán a köpenyeg zsebéből, amelyet a koldusok és költők viseltek. Az Aranykéz utca sarkán, a lámpás alatt inegállott a társaság, és mint valami csodát bámulták a húszasokat. A hó szakadt, a Duna felől dermesztő hideg áramlott. — Kié e pénz? — kérdezte Zoltán. Először senki sem felelt. Aztán a romantikus K. bácsi szólalt meg: — A tiéd a pénz. Bizonyosan apád hagyta benne, hogy legyen ma éjszakára szállásod. D e K. bácsi rendesen sokat ivott, és csupán évek múlva hitték ezt a dolgot, mikor már se köpenyeg nem volt többé, se Zoltán. Reggel a feleségem felhívta a PONTOS IDÖ-t. A kagylót az idős ROBOT vette fel, akit azonnal felismertem a hangjáról. Minden kérdés nélkül tudta, hogy mi a tennivalója. — Tíz óra két perc — mondta. — Az lehetetlen! — kiáltotta a feleségem. — Az lehetetlen, hogy az én órám ennyire siessen! — Tíz óra két perc — ismételte a ROBOT. — Nem igazi Ezt nekem ne mondju! Az én „Volgám“ már két éve percnyi pontossággal jár. Azt hiszem, magánál lesz valami baj. — Még egyszer mondom: tíz óra három perc — erősködött kissé ingerülten a ROBOT. — Csak sose pimaszkod- jón!... Képzeld, valami konzervdoboz féle mer engem leckéztetni — mondta pokoli iróniával a feleségem, miközben felém fordult. — Mit szólsz te mindehhez? Mivel nekem ez az egész dolog fölöttébb tetszett, egy kukkot sem szóltam. — Pardon! — szólalt meg ismét a ROBOT — ha ön annyira biztos órája pontosságában akkor mi a csodának kérdezősködik? Feleségem a logikus dolgoktól általában mindig dühbe gurult, hogyne lett volna hát mérges most, amikor egy automata tett fel neki egy valóban magától értetődő kérdést. — Idehallgasson! — kiáltott a kagylóba — maga egy szerencsétlen, agy nélküli masina! Mii képzel magáról?! Tévedni emberi dolog, de magának meg pláne! — Tisztában vagyok a kötelességemmel. Amióta csak létezem, a munkám miatt még sohasem kaptam egyetlen figyelmeztetést sem. Ami pedig az „agynélküliségemet“ illeti — ön nagyon-nagyon téved. Mert — ha nem tudná —, én elektronikus aggyal vagyok ellátva. És — hogy tovább menjek —, az önnel folytatott beszélgetésből okulva megengedhetem magamnak azt a következetetést, hogy az én agyam sok mindenben felülmúlja az önét. — Te jó ég! Miket beszél??! — Először is: ön nem tud logikusan gondolkozni. Másodszor pedig: elviselhetetlenül szemtelen. Csak úgy repesett a szívem az örömtől. El voltam ragadtatva a lelkesedéstől. A ROBOT pontosan azt mondta, amit én gondoltam a feleségemről, csakhogy én nem mertem mind-- ezeket a tudomására hozni. Itt két szilárd jellem találkozott. S míg azon töprengtem, hogy vajon most kit is illet az utolsó szó, rettenetesen csodálkoztam, hogy tulajdonképpen miért is nem pattan<* nak szikrák a telefonkagyló* ból. — Biztosíthatom — sziszegte a feleségem — hogy a maga agya teljesen berozsdásodott, s jó lesz, ha minél előbb megken negeti egy kis petróleummal, mint ahogy egy ócska primuszt szokás! — Bocsánat, de a kijelentéseiből arra merek következtet- ni, hogy maga olyan tudatlant akár egy öszvér. A kibernetv kának semmi köze a petróleumhoz. Szerintem ön azért provo^ kálta ezt az egész beszélgetést, hogy kihozzon a sodromból. De felőlem erőlködhet, én kikezdhetetlen vagyok. Drótból vannak az idegeim! — Elég! Most már aztán igazán elég!! Hány óra? — Pontosan tizenegy. — Megőrülök! — kiáltotta á feleségem, s dühösen lecsapta a kagylót. Mafd rámnézett és oktatva mondta: Tanulhatnál ebből a beszélgetésből! Ez egy igazi férfi, még akkor is, há ROBOT. Nem olyan nuim-nuámi mint te. Te ... Szerencsére nem tudta folytatni, mert rájött, hogy elkésik a munkából. Amikor nagy csattanássai bevágódott mögötte az ajtó, felhívtam a Pontos Idő főnökét: — Nagyon szépen kérem, adja át legmélyebb tiszteletemet a ROBOT-nak. Legőszintébb híve... — Köszönet az együttérzésért ... — sóhajtotta a főnök. — Ö, ha tudná! Ő volt a legprecízebb, a legmegbízhatóbb munkatársunk. — Bocsánat, de miért csak „volt"? Hiszen éppen beszélt a feleségemmel! — Igen. És éppen emiatt került generáljavításra... Baráté Rozália fordítása Ľudo Fuila: Nyár a földeken, olaj, 1946 I. Nyikalszkij: Nejem és a robotember
