Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)

1973-05-20 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

Jász Dezső, Mácza János és Hidas Antal neoe összefonódott a Kassai Munkással. Mind a hár­man, ahogy ezt a Mielőtt elfelejteném... című, a Pravda Könyvkiadónál a napokban megjelent cikkgyűjteményben is elmondják, tto&hszlovákiá- ban töltötték ifjúságuk legszebb éveit. Az alább közölt írásokat — a Kassai Munkás nemzedéké­nek a most megjelent műveiről szóló ismertetése­— a Kortárs márciusi számából vettük át, azzal a szándékkal, hogy felhívjuk olvasóink fi­gyelmét Jász Dezső, Mácza János és Hidas Antal legújabb művére. JÁSZ DEZSŐ: HISPÁNIÁBAN Ezerkilencszázharminchat július 22- én Hitler Bayreuthban volt, a Wagner- játékokon. Este jelentkezett nála egy marokkói német kereskedő és átnyúj­totta Franco levelét. A spanyol köztár­saságra törő lázadók vezére repülőgé­peket és egyéb segítséget kért. Hitler 500 millió márkával támogatta a pucs- csistákat. Ezenkívül páncélosokat, tech­nikusokat küldött és Francóék rendel­kezésére bocsátotta a híres Kondor Lé­giót, amely főként azzal vált hírhedt­té, hogy kilenc hónap múlva, 1937. áp­rilis 26-án Hugo von Sperrle tábornok parancsára lerombolta a baszkok föld­jének legrégibb városát, a hétezer la­kosú Guernlcát. Jász Dezső, a kommunista katona­tiszt és újságíró 1936 júliusában Mad­ridban tartózkodott. Két nappal a fa- Iangista fölkelés után — Jósé Diaz, a Spanyol Kommunista Párt főtitkára beleegyezésével — csatlakozott a Köz- társasági Hadsereghez. Dandárparancs­nokként szolgált Valenciában, Rogyion Malinovszkij ezredessel együtt (aki 1944-ben a Szovjetunió marsall ja lettj. Az észak-spanyolországi hadszíntéren — a Kondor Légió zuhanóbombázóitól alig negyven kilométerre — a válságos óráit élő Bilbao városparancsnoka volt. Ezután hadosztályparancsnokként, majd az Északi-, később az Andalúziái Had­seregek vezérkari főnökeként tevékeny­kedeti. Ezek a történelmi és személyi kere­tei annak "a félszázoldalas, szűkszavú­an, feszes mondatokban írt visszaem­lékezésnek, amely a hetvenöt eszten­dős Jász Dezső Hispániában című köte­tét bevezeti. A könyv valamennyi írá­sa a spanyol polgárháborúhoz kapcso­lódik, egy kivételével; ez a dél-francia­országi — vernet-i — gyűjtőtábor el­lenállási mozgalmáról számol be s ar­ról, hogyan sikerült Jász Dezsőnek 1944 augusztus végén megszöknie a Dachau felé tartó német halálvonat­ról. Az említetteken kívül még öt — rö- videbb-hosszabb — visszaemlékezést foglal magában a gyűjtemény. Az Es- cuadra Negra, a Fekete Különítmény granadai gaztetteit — ötezer ember, köztük Federico Garcia Lorca meggyil­kolását — tárja fel A viznári gaztett. A Kondor Légió Guernica-elleni akció­ját írja le a következő memoárrészlet. A rombolás méreteinek pontos érzékel­tetésén túl különösen vádlók az írónak a felháborító fényekhez illesztett kom­mentárjai. Bizonyítja, hogy a németek a kisváros — katonailag értelmetlen — elpusztítását cinikusan átgondolt főpró­bának szánták. Előjátéknak Rotterdam, Coventry vagy Belgrád második világ- háborús szőnyegbombázásaihoz. Kitér a szerző arra a forradalmárokat ért vád­ra, amely már Thomas Mannt is föl­háborította 1937-ben, amikor „egy hölgy, aki... Európának legsötétebb részében, Németországban lakik; a kö­vetkező nyilatkozatot tette: „Ki is hi­hette volna, hogy a vörösök Spanyol- országban ilyen borzalmakat fognak el­követni a levegőből?“ A vádat Jósé Gay, a Wanco főhadiszállás sajtófőnöke hangoztatta, de kizárólag ilyen, „hölgy­szinten“ adtak neki hitelt Európában. A Zalka Mátéról szóló (rövid) írást követő Válságos napok eredeti okmá­nyok alapján egészíti ki Francisco Franco amúgy sem túlzottan bizalom- gerjesztő arcképét. A sok mindenre el­szánt diktátor ugyanis 1938 őszén, amikor hadserege majdnem százezer főt vesztett az Ehro-menti harcokban, latolgatta: nem volna-e jó vegyi fegy- reket alkalmazni a köztársaságiak el­len .. . Érdekes adalékokat szolgáltat Jász Dezső a németek titkos hadvise­lési módszereihez is. A hadiflotta-fő- parancsnokság titkos emlékiratával ta­núsítja: a köztársaságiak tengeri fölé­nyét a francoisták csak a német hajó­raj, a „Spaniengeschwader“ segítsé­gével tudták ellensúlyozni. Ugyanebben az adalgazdag tanulmányban szerepel egy statisztika. Katonai illetményeket hasonlít össze. Kiderül, hogy egy né­met légiönkéntes zsoldja — komikus módon — majdnem kétszerese volt egy spanyoj ezredesének. Ez a napnál vi­lágosabbá teszi, milyen jó üzlet lehe­tett annak idején csatlakozni a fasisz­ta légierőhöz, s (összesen 86 ezer be­vetésben) bombázni az emberi jogai­kért harcoló spanyolokat. A Berlinben élő, több nyelvű katonai szakíró és forradalmár publicista már 1969-es könyvében (Tanács-Magyar or­szágtól a Pireneusokig) példát muta­tott, hogyan lehet szikár szűkszavú­sággal is meggyőzően fölmutatni egy sok tapasztalatot nyújtó életút közös­ségi tanulságait. S jóllehet: a Hispá­nia egy lépéssel közelebb visz a szer­ző modern hadtörténeti munkásságához, a gyűjteménybe került szakcikkek is megtartják az egykori Kassai Munkás és a bukaresti magyar nyelvű kommu­nista lap, a Munkás újságírójának pu­ritán és demokratikus stíluserényeit: a tények fegyelmezett csoportosításával, az adatok takarékos elosztásával, a gondolati tagolással köti le az olvasót. S ami ennél sokkal fontosabb: a könyv didaktikus magyarázatok nélkül, immanensen idézi, milyen — történel­mileg hasznos — emberi jellemvoná­sokkal rendelkezett a forradalmárok­nak az a tetterős nemzedéke, amely negyedszázadon át munkálkodott az ellenforradalmi korszakban és egyen­gette a második világháború utáni ki­bontakozás útját a fasiszta uralmat nyögő „vigyázatlan Európában“. Gya­korlati létesítményei voltak ezek az internacionalisták annak az igazságnak, melyet Thomas Mann a Spanyolország című tanulmányban így fogalmazott meg: „Rájöttünk, hogy a politikai-tár­sadalmi terület az egyetemes emberi­nek el nem választható és meg nem tagadható része, a humánus problémá­nak, a humánus feladatnak egyik ol­dala, amelyet senki sem hanyagolhat el anélkül, hogy épp emberi vonatko­zásban — amelyet a politikai szférá­val mint lényeges és döntő vonatko­zást szeretne szembeállítani —, szánal­masan gyarlóvá ne váljék“. (Magvető Könyvkiadó, 1972.) ISZLAI ZOLTÁN MÁCZA JÁNOS: LEGENDÁK ÉS TÉNYEK Mácza János fél évszázada publikált utoljára magyar nyelven. Akkor a Kas­sák kör vezéralakja, a Tett és a Ma színházi szakértője, az expresszionizmus egyik legkiválóbb ismerője, a magyar aktivista színház prófétája volt. Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek lá­zadó művei a 19-es forradalom mámo­rában láttak napvilágot. Üj világren­dért harcolt, és új utat akart keresni a modern magyar művészet számára is. Alighogy kitört belőle az aktivista exp­resszionisták sokat emlegetett lázadó kiáltása és világmegváltó hevülete, máris emigrálnia kellett, és elszakadt a honi kultúrától. Esztétikai munkás­ságát a Szovjetunióban folytatta tovább. Mácza János 1924 óta Moszkvában él és alkot. 1970-ben a Gondolat Kiadó Esztétika és forradalom címen adott ki tőle egy tanulmánykötetet. Botka Ferenc írt hozzá utószót. Válogatásának az volt a célja, hogy Mácza Jánost Szovjetunió­beli munkássága alapján, átfogó eszté­tikai műveinek a tükrében mutassa be a magyar olvasóknak. A nemrég megje­lent Legendák és tények viszont arra vállalkozott, hogy szemelvények és ké­pek segítségével, egész életművéből ad­jon áttekintést. Az összeállítás, jegyze­telés és az utószó Szabó Júlia lelkesen gondos munkáját dicséri. A Legendák és tények elsősorban képzőművészeti szempontból világítja meg szerzőnk munkásságát, de fonto­sabb eszmei és művészetelméleti vívó­dásainak is figyelmet szentel. Külön érdeme, hogy helyet ad Mácza magyar nyelven írt dramaturgiai tanulmányai­nak is. Mácza János ugyanis — mint már említettük — indulásakor elméleti és gyakorlati színházművészettel fog­lalkozott. Moszkvában való letelepedé­se után itthon kezdett útját szerette volna folytatni, de a nyelvi nehézség kérdésessé tette rendezői-dramaturgi pályáját. Érdeklődését és képességét ta­nulmányíróként sikerült kibontakoztat­nia. Szabó Júlia összeállítása helyesen ér­zékelteti Mácza alkotói érdeklődését, amelyet a 10 es 20-as években a közép- és kelet-európai avantgárd problémája feszít, 1930 után pedig az építészeti kérdések iránti érdeklődés. Jelenlegi kutatási területe és a Lomonoszov Egyetemen előadott témája az ipari formatervezés, a design története. Mácza azt tanítja, hogy a XX. századi ember a valóságérzékelés új módszereivel és eszközeivel rendelkezik, amelynek ki­alakítása és ábrázolása alkotó kísérle­tekre ösztönzi. E problémakörön belül új esztétika létjogát hirdeti. Koncep­ciójában nem hagyható figyelmen kívül a Bauhaus-iskolával kapcsolatot tartó egykori Ma képzőművészeti programja, amely különösen a konstruktivizmuson keresztül foglalkozott hasonló problé­mákkal. A társadalmi forradalmak, tu­dományos felfedezések és technikai át­alakulások századában új viszony ala­kul ki a művészet és a modern techni­ka, az ábrázoló és díszítő művészet kö­zött, és ez a folyamat új esztétikai kultúrát hoz létre. Az úgynevezett „modern“ művészetet Mácza nem tartja a szocialista társadalom eredményének, mégis hangsúlyozza, hogy el kell sajá­títania a formai és módszerbeli kísér­letezések valamennyi életképes vívmá­nyát. A Legendák és tények bemutatja írónk honi expresszionista készülődését és a forradalom napjaiban fellángolt aktivizmusát Is. Világmegváltó akarása szocialista eszmeiségű és kísérletező formájú színházi kultúra teremtésére ösztönözte. Szabó Júlia utószava kieme­li, hogy a Teljes Színpad „régen meg­érdemelte volna, hogy ismertté váljon Magyarországon és Európában“. Meg­próbálkozik Mácza magyar nyelven írt főművének értékelésével, és figyelmez­tet a korabeli nagy színházi koncep­ciókkal való rokonságára, de helyes elemzésével és bírálatával adós marad. Jóllehet, e probléma kifejtése inkább színháztörténész feladata, a mű tartal­mi-formai jegyeit mégis egybe kellett volna vetnie az expresszionista aktivis­ták jellegzetes törekvéseivel, ha nem színházi, de legalább képzőművészeti vonatkozásban. Annál is inkább, mert Mácza forradalmi hevületű aktivizmusa rányomja bélyegét egész pályájára. Szabó Júlia megemlíti a Teljes Színpad kifejező eszközeinek közeledését a mo­dern képzőművészet formavilágához, de e jelenség magyarázatát elkerüli. Mindez azt bizonyítja, hogy Mácza János életműve és a magyar avantgard művészet problémája még feltárásra és elemző értékelésre vár. A Legendák és tények c. válogatásnak az az érdeme, hogy felhívja a figyelmet a szocialista művészetszemlélet csomópontjaira, és további kutatásra ösztönöz. (Corvina Könyvkiadó, 1972.). KOCSIS ROZSA HIDAS ANTAL: HOLD IRAML0TT, NAP SÜTÖTT 1973. V. 20. Meddig lehet lecsupaszítani a verset? Egyáltalán, mitől lesz vers a vers? Századunk költészete olyan végleteket produkált, hogy még a gyakorlott esz­tétát is zavarba ejtik. Hidas Antal új kötete (szerves folytatása a V illanások és villongásoknak) azzal lepi meg az olvasót, hogy tulajdonképpen egyetlen versélményt jelent az egész kötet. Szí­vesen mondanánk, hogy verses napló, ha nem lenne csalóka ez a megközelí­tés. Mert a napló valamilyen epikus folyamatot idéz, holott Hidas Antal egé­szen másra vállalkozott. Inkább a gon­dolatok és érzelmek villódzása ez a kö­tet, de úgy, hogy Hidas tudatosan le- hánt minden járulékos elemet az érzés­ről és gondolatról. Veszélyes és hálát­lan művelet ez, mert sokszor éppen a versélmény-illúzió sikkadhat el. Szok­ták idézni Kassákot, aki szerint az igazi vers titka a törlés, az, hogy a költőnek legyen ereje és szíve kigyom­lálni minden feleslegest a versből. Mintha őt követné Hidas is, ám sajátos módon, mert az ő verse nedvdúsabb, érzelmesebb. Van humora, ismeri az iróniát, olykor a meghökkentő grotesz­ket is. Őszikék ezek is, de az elégikus, borongós hangulatokat (elmúlás, öre­gedés élményei) dacos hittel és len­dülettel rázza le magáról. Nem húzódik vissza önmagába, éppen ellenkezőleg! — engedi, hogy a világ, az események, élmények átáramoljanak rajta, és ebből az ütközésből: a cselekvésre már fá­radt, de még nyitott, érdeklődő intel­lektus és a világ konfliktusából születik a vers. A konfliktus abból adódik, hogy Hidas Antal nem hajlandó, nem is tudja elfogadni a világot befejezett egésznek, minden világok legjobbikának. A for­radalmár nem a nosztalgiáit éleszti, de a dühét, jobbító szándékát fordítja a világ ellen, pontosabban a világért. Harminc-negyven évvel ezelőtt ebből az indulatból harci dal lett, most ironikus korholás. Nem a hit sikkadt el, a tü­relmetlen láz, lendület szelídült bölcses­séggé. Pl.: „Reménykedni / amikor nincs remény: / gyávaság / és nem erényi“ „Csak / idétlen / elmék / vizsgálják / a forradalmat / és hőseinek / történel­mét / időből / kitépve / időtlen.“ Vagy: „Persze, hogy / az utópia is / a jelen kritikája.“ Vagy az egyszavas verscsírák: „Ve­szedelmes ember / KÉRDEKLÖDIK! / Nyelvbotlás? / MAFFIAVELLIZMUS / Vallomás / IMÁDLAK!“ / Egyik versében Petőfit idézi meg. Pe­tőfit, a meg nem alkuvót. Gondolatban végigjátssza, hogy Petőfi nem hal meg Segesvárnál, hanem menekül Kossuthtal, míg el nem jut Londonba: Londonban a Lever-streeten azt mondta búsan Marxnak: — Olvastam Kiáltványát, de nékem az egész népem proletariátus. Sajátos Petőfi értelmezés ez, amely a jelenből visszatekintve a potenciális, a permanens forradalmárt látja meg, a legyőzhetetlent. Nyelvtanilag kifogá­solható lenne a főnév, hisz a proletár szót pontosabbnak hinné a nyelvérzé­künk. Hidasnak mégis igaza van, ami­kor Petőfi világszabadság-látomását erős és tudatos szociális elhivatottságát és elkötelezettségét idézi. A forradalom gondolata, mint a bú­vópatak vonul végig Hidas költészetén, ebben a kötetben is. Elő-előbukkan, szelíden dörzsölődik, máskor elemi erő­vel száguld. Retorikája, sztereotípiája van ennek is. A költő dolga épp az, hogy a szó virágoktól tisztítsa meg a gondolatot, vérrel telítse azt. Szép pél­da erre a tömör Ars poetica: Azt mondod: nem! Válaszom: mégis! Csak valami ellen és valami mellett lehet poézis. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1972.) HORPÁCSI SÁNDOR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents