Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-20 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó
NEMZETI TRAGIKOMÉDIA?... „Rögbierköle«»» ^éSemberek" a Fehér Házban ® Egy vizsgál«» csődje • Nem lesz s^-éi 1 xsenmosdatás? ® Hamis dokumentumok fyfcszoiaagcn Már-már a belpolitikai válság határát súrolja a modern amerikai történelem szinte példátlan botránya, az ún. Watergate-ügy. A leleplezések láncreakciójából kiderült, hogy a Demokrata Párt választási főhadiszállása ellen indított akció értelmi szerzői a Fehér Ház magas beosztású tisztviselői, sőt Nixon elnök legközelebbi munkatársat voltak. Túlbuzgó igyekezetükben még a meglehetősen laza tengerentúli politikai játékszabályokat is jelrúgva egyengették gazdájuk másodszori útját az elnöki bársonyszékig. SOKATMONDÓ MOMENTUM A Fehér Ház tisztviselőinek ugyancsak ajkára fagyott az előírásos mosoly, amikor az Egyesült Államok politikai „szentélyének“ folyosóin megjelentek az FBI mesterdetektívei. Pedig minderre Richard Nixon személyes utasítására került sor, aki attól tartott, nehogy a „kifürkészhetetlen véletlenek" során lába keljen néhány terhelő dokumentumnak. Tagadhatatlan, hogy FBI-nyomozók hasonló megbízatással még nem lépték át a Fehér Ház küszöbét, viszont a szükség törvényt bont; nem is szólva a kemény szigor látszatáról, amely a kedélyek hullámverését hivatott csillapítani. Kívülről szemlélve az eseményeket, persze meglehetősen komikusán ható bejelentés, BETÁPLÁLÁS — A „befektetett* dollár mennyisége egyenes arányban áll a korrupció minőségével. (JUNGE WELT) hogy a nixoni rezidencia személyzeti főnökének az ajtaja elé fegyveres őrséget állítanak. Haldeman természetesen tisztában volt vele, mit ír elő ilyenkor a „protokoll“, tüstént beadta lemondását. Hasonlóan cselekedett Erlichman, az elnök belpolitikai főtanácsadója, John Dean vezető jogtanácsos viszont megvárta, amíg egész egyszerűen kirúgják. Derűre ború — gondolta nyilván magában, hiszen nem is olyan régen Nixon elnök Haldeman jelenlétében személyesen dicsérte meg a Watergate-ügyben lefolytatott vizsgálatáért, illetve azért a jelentésért, amely a Fehér Háztól tisztes távolban tartotta a „piszkos korrupciót“, hogy amerikai szóhasználattal éljünk. Eny- nyit tehát előzetesként a botrány három kulcsemberéről ... A lemondások sorozata ezzel azonban még nem állt meg. Következett Kleindienst igazságügy-miniszter, aki ugyan ártatlan az ügyben, de úgy látszik a kelleténél is tapintatosabban irányította a vizsgálatot. A végrehajtó stáb, a lehallgató-betörőcsoport vezetői, Hunt és Liddy, a CIA nem éppen tiszta múltú emberei — a magasabb politika szintjén — aligha jöhetnek számításba, viszont jellemző, hogy Erlichman egy régebbi „ügylet“ kapcsán már „megintette“ őket. Ez még akkor volt, amikor Richard Nixon külön nyomozást indított Daniel Ellsberg ügyében. A volt CIA-ügynökök ekkor feltörték Ellsberg ideggyógyászának a rendelőjét, hogy terhelő, illetve kompromittáló anyagot szerezzenek a Pentagon-dokumentumok nyilvánosságra hozatala miatt perbe fogott páciens ellen. Az igazsághoz tartozik, hogy Erlichman ekkor figyelmeztette famulusait: „máskor ilyet ne tegyenek!.. ." Nos, az ígéret szép szó... de csak ígéret. Hunt és Liddy káros szenvedélye az atyai dorgálás ellenére sem múlt el egyik napról a másikra. Betörtek a Demokrata Párt választási központjába. Nem akartak elvinni semmit, isten ments (I), inkább hoztak: lehallgató készülékeket. S tán nem Is sejtették, hogy az ilyen csíny mekkora port kavarhat. © FEJTŐL BŰZÜK A HAL Igazán méltánytalan lenne, ha az információk szerzésének előbb vázolt módszereiért a Hunt és Liddyszerű kimustrált ügynököket ítélnénk el. Akkor, amikor például a The Times vezércikkében azzal vádolja az amerikai elnököt, hogy „fogpasztareklám-mo- soluú, rögbierkölcsü félembereket" vitt be a Fehér Házba. Az „epitheton ornans“ Haldeman, Erlichman és Dean címére szól elsősorban. Viszont a fehér házi kémkedéseknek immár hagyománya van. Nixon elnök már 1969-ben megkérte Edgar Hoower volt FBI-főnö- köt: hallgattassa le néhány munkatársának és az újságíróknak a telefonbeszélgetéseit, ugyanis nem szeretné, ha „bizalmas dolgok kerülnének ki" dolgozó- szobájából. Nem tudni, vajon bevált-e a módszer, mindössze annyi bizonyos, hogy éppen a Watergate- botrány kapcsán, amelyet az International Herald Tribune a „politikai rendszer válságának“ minősít, utcára került a Fehér Ház összes szennyese, de ha nem is az összes, a következtetések levonásához éppen elegendő. A fő kérdés, amely leginkább foglalkoztatja a közvélemény fantáziáját: vajon Nixon elnököt milyen mértékben terheli felelősség a történtekért. A tények pillanatnyi állása szerint Nixon nem tudott a demokrata párti szavazóközpont elleni kommandó-akció előkészítéséről. Viszont feltétlenül tudnia kellett arról, hogy a kivizsgálással megbízott személyek eny- hény szólva is „lezseren“ kezelik az ügyet, mindent megtesznek a nyomok eltüntetése érdekében. Erre a tényre ugyanis már régebben rámutatott a tengerentúli sajtó. Az elnök hallani sem akart legközelebbi munkatársainak megrágalmazásáról. így azután jogosan merül fel a gyanú személye körül. Főként azt követően, hogy a republikánusok választási harcmodorának egyéb kulisszatitkaira is fény derült. Egy valóban burleszkfilmbe való jelenet: a republikánus választási központban napokig közvéleménykutatási űrlapok kitöltésével foglalkoztak, hogy Nixon javára billentsék a statisztikákat. Elképzelhető, mennyi fáradságba került a sajtóban terjesztett űrlapok beszerzése, kivágása, „megfelelő“ kitöltése, postázása stb. Külön munkacsoport foglalkozott többek között a táviratok hamisításával, amelyekben „egyszerű amerikaiak“ arról biztosították az elnököt, hogy egyetértenek külpolitikai koncepciójával, így a Vietnami Demokratikus Köztársaság kikötőinek elakná- sitásával. Ronald Ziegler, a Fehér Ház szokásos sajtóértekezletein ezekkel a táviratokkal próbálta meggyőzni az újságírókat a nixoni vonalvezetés és intézkedések helyességéről, illetve arról, hogy a „csendes többség" az elnök mögött áll. Az ilyen, nyilvánvalóan kétes cselezgetések, természetszerűleg aláásták a Fehér Ház és főnökének a tekintélyét, akinek viszont — küszöbönálló tárgyalásai és nyugat európai körútja szempontjából — fokozottabb támogatásra, helyzetének stabilizálására lenne szüksége. Nixon elnök a Watergate-botránnyal kapcsolatos rádió- és tévébeszédében kísérletet tett arra, hogy megmagyarázza az amerikai közvéleménynek a lehetetlent. Meglepő fordulattal pozitívumként könyvelte el mindazt, ami az ügy kirobbanásával összefügg. Rámutatott, hogy a sajtó dicséretre méltóan teljesíti küldetését, sőt megköszönte a bírálatot, amely — úgymond — a demokrácia, a rend és a fegyelem társadalmában válik lehetővé ilyen mértékben. Olyannyira, hogy Ronald Ziegler, a Fehér Ház szóvivője másnap nyilvánosan bocsánatot kért a Washington Posttól, amiért korábban „nyilván félreértésből" bírálta egy ugyancsak epés hangvételű cikkéért. NiMÓDSZER KÉRDÉSE A SZERVEK MENTALITÁSA — Minél több polgárt „megdolgozunk“ annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy bűnöző is akad közöttük!... (WASHINGTON POST) xon — bár vállalta a felelősséget a történtekért — önmaga számára is talált igazolást. Kifejtette, hogy a választási kampánya folyamán rendkívül nagy mértékben igénybe vették idejét és energiáját a nemzetközi politikai élet eseményei. Magától érthetően utalt az elért sikerekre, sőt a szovjet—amerikai párbeszéd folytatása népszerűségének a konjunktúráját meg- nyergelve „fennen hirdette“, hogy a Fehér Ház (a kétes elemektől megtisztítva) folytatja külpolitikai irányvonalának és belpolitikai programjának megvalósítását. Más kérdés, vajon Nixon elnöknek mennyiben sikerült „hitet öntenie“ az amerikai „lelkekbe“. Ugyanis sokan, nagyon sokan megkérdezték: miért késett ilyen sokáig az elnöki nyilatkozat, a legfelsőbb állásfoglalás? Vajon miért próbálta meg Nixon még a huszonnegyedik órában is menteni, ami menthető? Nos, ezekre a kérdésekre aligha kapunk kimerítő „hivatalos“ választ. Az elnök, előbb említett „szózatában“ kategorikusan kijelentette: „nem lesz szerecsenmos- datás“ a Fehér Házban. „Nem lesz“ — mert már volt. Volt, csak éppen nem sikerült a szerecsent fehérre mosni. Mint ahogyan nem sikerül majd a Fehér Ház presztízsét sem egykönnyen visszaállítani. Mert mit kezdhet Elliot Richardson, a hadügyminiszterből villámgyorsan átminősített igazságügy-miniszter a következő ténnyel: Nixon választási stábja kompromittáló dokumentumokat hamisított Kennedy szenátorra. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Kennedy nem jelölteti magát, az FBI főnöke saját kezűleg semmisítette meg a „dokumentumokat“. Nem túlzás tehát, ha a különböző lapkommentárok a „rendszer válságáról“ tesznek említést, ha a Wa- tergate-botrányt nemcsak a legutóbbi elnökválasztási kampánnyal hozzák összefüggésbe, hanem a korrupció, a bűnözés stb. elterjedésével általában. EPILÓGUS ...a Pentagon szeme mindent lát? (MOSZKVAI PRAVDA) A „Die Presse" című osztrák konzervatív lap az Egyesült Államok „nemzeti tragikomédiájának“ nevezte a Watergate-botrányt. A hasonlat valóban találó. Hiszen a Watergate-dossziéban valóban megtalálható a tragikomédia összes kelléke. A manufakturális alapon történő okirathamisítástól kezdve, a pártkassza körüli gyanús tranzakciókon keresztül egészen a detektívregényekbe illő jelenetekig. Mindez viszont a kérdés egyik oldala csupán. A világ közvéleményét azonban közelebbről is érdekli a világ vezető kapitalista nagyhatalma irányítóinak szavahihetősége. Az a tény, hogy a Watergate-ügyben fellelhető módszerek adattára a mindennapok gyakorlatává válik, felettébb aggasztó. Viszont jellemző, hogy miután a botrány nem kívánt méretekre duzzadt, Immár a Demokrata Párt (a szenvedő fél) is lépéseket tesz elsimítása érdekében. S ez szinte törvényszerű, hiszen kétségtelen, hogy a republikánusok és a demokraták legsajátabb érdekei egy bizonyos ponton találkoznak. Ügy tűnik, a Watergate-ügy elérte ezt a szintet, a tűz veszélyesen terjed, oltására tehát felsorakoznak az „ellenzéki“ párt vezetői is. Nehogy a tűz csóvája az ő házuk fedelére is áthull- jon, mert hát, szó mi szó, mindenkinek éppen elegendő van a rovásán. m4öe( BALOGH P. IMRE 1973. V. 20. 8
