Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-16 / 115. szám, szerda
A tüzes démon ölelésében (10.) „Abban ez esztendőben flfrotíauiba lakói mennydörgésszerű robbanást hallottak, de nem tudták honnan Jön. Hatalmas felhő sötétítette el a Napot és Lassan ereszkedett le a Pöld felé. A szarvasmarha riadtan menekült a legelőről. Az emberek letérdeltek és könyörögtek az éghez, hogy mentse meg őket a biztos pusztulástól.“ Ezt Jrta a krónikás a Sangay 1628-as első feljegyzett kitöréséről. Az írást 1946-ban találták meg a városi levéltárban egy megpörkölődött papírtekercsen. Ott rejtőzködik valahol a sötét felhőfüggöny mögött. Sangay — a pokol tornáca, Hallgasd csak! Minden öt percben íelmorajlik, a szörnyű visszhang végigdübörög a táborunk fölött, tovább hömpölyög hegycsúcsokon és völgyeken keresztül és behatol egészen az Amazonas őserdeibe. Délután és este már meg sem tudjuk szá molni a kitöréseket. Egyik a másik után dübörög végig a hegyeken. Ott a hegy belsejében hatalmas erő rejtőzik, amely képes olvadt lávaoszlopokat ök- íendezni ki több száz méter magasságra sokszor naponta. Az emberek már réges régen hozzáillő nevet adtak a tűzhányó nak: az Andok tüzes démona. Ämikor egy-egy pillanatra ki dugja tüzes üstökét a sötét felhőkből, akkor kráteréből tüzes lángnyelv tört fel, füstfelhők kel megszakítva, s ez több száz kilométerre ellátszik. Az Amazonas őserdeiben élő indiánok hiszik, hogy ott a hegy csúcsán lakik tüzes istenük, s amikor kitörését látják, letérdel nek és könyörögve emelik magasba a karjukat. Mesélik, hogy a suara törzs tagjai, az ismert fejvadászok, évről évre meg rendezik a hegy lábánál rituális ünnepségüket. Ez állítólag azzal végződik, hogy a kiválasztott szűz elindul a szörnyűséges úton felfelé és beleveti magát a kráter tüzes torkába. A kegyetlen áldozat célja, hogy egész éven *t mentesítse az indiánokat az istenek haragjától. A nyugtalan tűzhányóról számtalan legenda jár szájról szájra. Az egyik szerint az inkák utolsó uralkodója arany kincseket rejtett el itt a spanyol hódítók támadásai idején. A számos megdermedt lávafolyam egyikének lábánál valóban találtak néhány arany szobrocskát. De a kincskeresőknek nem kedvezett a szerencse. 1962-ben megpróbálkozott vele az amerikai Kaub és Koc- co. Kaub holttestét egv idő után megtalálták a suara indiánok, társának nyoma veszett. Az angol Johnson és az amerikai Dyb voltak az elsők, akik 1929-ben elindultak a „hétfejű sárkány tüzet és kénkövet okádó szájához“. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, s örültek, hogy egyáltalán vissza térhettek. Ugyanilyen sikertelenül végződött 1946-ban amerikai geológusoknak egy sok 1 ágból álló expedíciója is. A Sangay ontotta a lávát, senki sem merészkedett fel a kráteréig. Az expedíció egyik résztvevője, E. Lewis megjegyezte, hogy elképzelhetetlen egy éjszakát eltölteni a hegyen a tüzes lávafolyamok veszélye miatt. A tűzhányó legyőzésével olaszok és japánok is megpróbálkoztak, de ők sem jártak jobban. A németek nemrégiben valamivel magasabbra jutottak, de ők sem érték el kitűzött céljukat. Végre tavalyelőtt ecuadori ejtőernyősök egy csoportja feljutott a csúcsra, de négyen közülük elpusztultak. Most mi próbálunk szerencsét Néhány vonalból álló vázlat — ez számunkra a térkép. Ehhez már nem kell más, mint egy jó kompasz. A keserves kapaszkodás már a Rio Carniceria medrében megkezdődik s aztán mint a zergék szökdellünk a vad hegyi folyó vízesésein keresztül. Kitartóan esik. A patak eltűnt, kemény ösvényen kapaszkodunk, ahol könnyebben meg tudjuk tartani az egyensúlyt. „Nyomok!“ — kiáltott föl egyszerre örvendezve Gustav. De hát hogy a csudába kerülhettek volna ide? A hómezőn azonban már jobban kivehetők. Fölfelé vezetnek s azután a rétegvonal mentén. Nyilván az előző expedíció hagyta itt maga után őket. De mi talán csak nem indulunk el a nyomokon — hiszen nekünk egyenesen fölfelé kell haladnunkl Éa haladok az élen s egyszerre csak hatalmas lávateknő- be érkezem. Síri csönd, köröskörül megdermedt bazaltkűpok. Meredek kapta tón igyekszem fölfelé. Megfagy eremben a vér. Hatalmas lávaoszlopok merednek rám. Az egyik legfrissebbnek a tetején szinte hajszálon függ egy akkora szikla, mint valami indián kunyhó. És kissé távolabb szintén, és amott megint ... beérnek a többiek. Igen, tévedésből a tűzhányó veszélyes övezetébe, a Zóna peligrosába kerültünk, amitől annyira óvtak minket az ejtőernyősök. A nyomok jó irányban haladtak ... Dermesztő csend. S aztán elkezdődött. Felmorajlott egy robbanás, aztán egy másik, harmadik ... Két-háromszáz méterre fölöttünk kezdődött a pokoli dörgés. Bazaltoszlopokat löknek ki ismeretlen óriások nagy magasságba. Mikor főidet érnek, riasztó csattanás és dübörgés kíséretében ezer meg ezer darabra hullanak szét. „Vigyázz!“ — kiáltott föl egyszerre Mníša... Az önvédelem ösztöne hatott nyilván, amikor beugrottam egy szikla- párkány alá. Villámgyorsan találtak menedéket a többiek is. Mi lesz most? Ojabb mennydörgésszerű robaj, s egy tüzes kőtömb szélsebesen gördül felénk. De szerencsére éppen mellettünk pukkan szét. Izzó kődarabok, „bombák“ gurulnak végig az egész hegyoldalon. Kora délután van, teljes erejéből tombol fölöttünk a tűzhányó. Csodálatos, de rémítő látvány. Futunk onnan, botladozunk a fájdalmas sérüléseket okozó megdermedt lávakúpokon. Mély hóban taposunk felfelé valahová a ködbe. Teljesen átázva. Hogy töltjük így az éjszakát? Délután négy óra után azonban egyszerre csak örvendező felkiáltások elölről: „Szenzációs, itt meleg van!" A meredek lávafalból szürkésfehér kőtömbök állnak ki. Egy ilyenen fekszik Mníša. Átázva és átfagyva leülünk a meleg kövekre. Fokról fokra tűnik el a keserves hegymászás okozta fáradtság. Ebben a fűtött oázisban ütjük fel ideiglenesen a sátorfánkat. Mindjárt hozzálátunk gödrök kivájásához. Minél mélyebbre hatolunk, annál melegebb a szikla. A tűzhányó torkából forró — jó 70—80 fokos — levegő áramlik. Elkészült a védett szállás, de nem lehet leülni. Elő kell venni a tűzálló azbesztruhát. Mélyen alattunk felhők tengere hullámzik. Pár pillanat múlva felszakadoznak a felhők. Ott lenn aludni készül az Amazonas s az őserdők áthatolhatatlan rengetege, mely számos Indián törzsnek nyújt otthont. Sok helyre még nem jutott el a civilizáció, s az emberek úgy élnek, akárcsak őseink a kőkorszakban. Az égbolton ezer meg ezer csillag gyullad ki. Fölöttünk kitartóan tombol a Sangay. Tüzes torka fölött vörös fényözön ... Nem tudom, kinek volt az ötlete, de a kivájt gödrök fölé, melyek most szállásunkul szolgáltak, tetőt emeltünk. Egyszerre igazi szaunában találtuk magunkat. Tornanadrágra vetkőzünk, de ez sem segít. A tűzhányó minden egyes kitörésekor forró gőzfelhők öntenek el minket a sziklarepedéseken át. Nyelvünk a szájpadláshoz tapad. Hát igen, inni is lehet. Igen egyszerűen. A hóval töltött kulacsot csak oda kell tartani egy ilyen sziklarepedéshez, s pár pillanat múlva kész a forró tea. Körülöttünk elszabadult a pokol. A tűzhányó tombol, mint az eszeveszett. A hegy kitartóan morajlik, dübörög, hörög, okádja a tüzet. Talán azért, mert az első emberek elég merészek voltak hozzá, hogy itt töltsék az éjszakát a tűzhányó oldalában. Megpróbálunk aludni. Egyszerre csak felmorajlott a mélyben, s alapjaiban rendült meg a föld. A kráterek elképzelhetetlen erővel bődültek fel. Lávafolyamok ömlenek végig a hegyoldalakon, megállnak és ott függnek valahol fölöttünk. A félelem végeérhetetlen pillanatai: lezuhanunk vajon a pokolba? Ebben a pillanatban fut át az ember agyán, hogy éppen három évvel ezelőtt, 300 kilométernyire innen délre egy földlökéstől elindult lavina 15 cseh hegymászó életét oltotta ki. És ismét megrendült alattunk a föld ... Elviselhetetlen a tűz fénye, gondolni sem lehet alvásra. Hogyan töltjük el ezt az éjszakát? Kisvártatva felállók s megyek, hogy lehűtsem magam a fagyos földön. Künn hull a hó. A tűzhányó fáradhatatlan. Se vége, se hossza a pokoli hangversenynek. Fáradtak vagyunk, álmosak. Sikerült átélnünk az éjszakát. Talán éppen ez a tudat adta az erőt, hogy legyőzzük a vulkánt. Hómezőkön, melyet lávahamu és kőbombák tarkítanak, kapaszkodunk felfelé az ismeretlen magasságba. Valahol a ködben a fejünk fölött kitartó gázkitörések reszkettetik meg a levegőt: a keleti kráter működik. Olyan ez a dübörgés, mintha surgáhajtású repülőgépek emelkednének a magasba. Sűrűsödik a köd, föntről kén- gázszagú vulkánfelhőt sodor felénk a szél. Néhány órás hegymászás után valamiféle sziklaszirthez jutottunk. Állj! Ott vagyunk közvetlenül a legaktívabb keleti kráter szájánál. Olyan erős a gázkoncentráció, hogy fuldoklunk. Néhányan közülünk felteszik a légzőkészüléket. Az izzó hamu és a kisebb kőbombák a sisakunkon dobolnak, befúródnak a szilánkok az ember bőrébe és azonnal gyulladást okoznak. Odahúzódtunk a sziklához. Bedfich följebb kapaszkodik a meredek sziklafalon, mögötte eltűnik Gustáv is. Utánuk kúszok. Erősödik a hamueső. Mindkét hegymászó eltűnt a sűrű füstben. Pár pillanat múlva visszatérnek. Magam is tíz-húsz métert kúszok előre, s egyszerre csak valami sziklapárkány állja az utam. A csípős füstözönben valahol itt ásítozik a kráter kitárt torka. Egyszerre mindenütt hangzik a robbanások moraja, balról, jobbról, fentről, lentről. Mindenütt fújtat, süvít, dobol, fortyog, sistereg, robbanás robbanást követ. Mint az ördög katlanában. Az izzó hamueső veri a kezem, amivel az arcomat védem. Néhány pillanatig, talán a másodpercnek tört részéig nézek le a szörnyűséges pokolba. Egyedül szemközt az ördöggel. De most aztán gyorsan lefelé, el inneni El, amíg van rá idő Hátrálok, szemem könnyezik, fuldoklom. Csak le ne zuhanjak. Kiáltásom elhal a fülsiketítő bömbölés közepette. Semmit sem látok. Kétségbeesett félelem fog el. Szeretnék szaladni a barátaim után. De tíz centiméterre sem látni. Végre fojtott kiáltást hallok lentről a sötétségből. Arrafelé kúszok, görcsösen kapaszkodva a sztklakiszögellésbe. Végre itt vannak a barátaim! Ismét együtt vagyunk. 1972. szeptember 12-t mutat a naptár. A tomboló keleti kráter szélén, 5437 méter magasságban, először állnak ott expedíciónk tagjai: hősünk, Lenka Hradecká, az első nő, aki meg- mászta a Sangayt, M. Zelený, G. Ginzel, V. Lysenko, B. MlCoch, dr. P. Hradecký és jómagam. Eredetileg a csúcsot akartuk megmászni, mely itt van valahol közel, vagy 80 méternyire jobbra, de a sors úgy akarta, hogy közvetlenül a kráter szájához jutottunk el. S ez Az örökké tomboló Sangay — az Andok tüzes démont. Éjszakai menedéket készítünk 5100 méter magasságban talán még értékesebb győzelem! Ez nyilván feldühítette a tűzhányót. Talán mind a négy krátere egyszerre kezdett el dii- höngeni. A győzelem érzete rögtön helyet adott az önvédelem ösztönének. Menekülünk, sziklákon bukdácsolunk. S a tüzes démon állandóan ott a sarkunkban. Kőbombákat hajigái felénk. Az egyiket talán éppen nekem szánta. Igazi vesszőfutás, cikcakkban futok, hasra vágódom, s aztán megint tovább, mint géppuskatűzben szokás, de annak legalább megvannak a törvényei. Le, el innen, a lehető leggyorsabban. Dél elmúlt, a vulkán ilyenkor a legaktívabb. Ez az ő ideje. Csak a tegnapi menedékünket elérve fújtuk ki magunkat. Feloldódott a feszültség, megszabadultunk a félelemtől és a rettegéstől. És már mind- annyiunknak tréfálkozni is van kedve. Megszökni a sírásó lapátjáról — nem mindennapi szerencse. Elég lett volna mindössze egy negyedórás késlekedés a kráternél és bizony nem menekültünk volna ép bőrrel. S aztán higgye valaki vagy sem, hogy fel tudott ide mászni gyenge, tapasztalatlan indián lányka, hogy imádkozzék és engedelmesen beleugorjon a vulkán tátongó kráterébe ... Csomagolunk, torkig vagyunk már a Sangayjal. Az időjárás megint megmutatta mit tud: egyszer süt a nap, aztán havazik, vagy esik. Amikor elhagyjuk menedékünket, ragyogóan kék az ég. És megint borzong- va nézzük a nyugati krátert, amelyből füstgejzírek, lángnyelvek és kődarabok törnek fel s aztán lezúdulnak a végtelen hegyoldalakon. Láva- és hómezőkön lábalunk keresztül. Sebesülés nélkül túljutunk a veszélyes Zóna pelig- rosán is, s a hegyoldalban rohanunk lefelé, mint aki az eszét vesztette. Csak el, ej innen! Csak most jut el egyre erősebben tudatunkba az átélt veszély. Ott, a Rio del Volcá- non túl tucatszám tűnnek elő fantasztikus zöld hegygerincek kontúrjai, át meg átszabdalva mély völgyekkel. Négyórás menetelés után a La Playa táborban az első gratulálók fogadnak. Fedelet készítettek a számunkra és hogy megvendégeljenek, elejtettek egy kétmé- termázsás fekete tapírt. Vége- hossza nincs a mesének. Reggel mindannyian elhagyjuk a tábort. A Sangay hatalmas kitörései tovább kísérnek minket. Abbahagyja valaha a tűzhányó lávakitöréseit? Leszakítottuk a babért, de az a fontos, hogy valamennyien egészségesen raegúsztuk a dolgot. Kinek sikerült ez eddig? Az út visszafelé mocsarakon és őserdőkön át még szörnyűbbnek tetszett, mint mikor Idejöttünk. Megduzzadt folyók, iszap, eső. Amikor alkonyat elölt kimentem a Kígyó-folyó partján épült szállás elé, csodálatos látvány fogadott. Keleten a felhőkből kiemelkedett a hegy hatalmas kúpja, melyet jeges hónyelvek csipkéztek. A Sangay teljes szörnyű szépségében! Biztonságból, tiszteletreméltó távolságból nézem szabályos időközökben megismétlődő errup- cióit. Tűz- és füstoszlopok törnek az ég felé, oldalán izzó láva hömpölyög. Véget ért a Cotopaxi-expedí- ció. Nyolc nap múlva megérkeztünk a napfényes Alaóba. Lefogyva, kiéhezve és fáradtan beülünk egy büfébe és lakmá- rozunk. A kőkerítésen ott ülnek a málhahordók és várják a l»érü- ket. A megígért díjon felül megajándékozzuk őket késekkel és jabloneci üveggyöngyökkel. Ezeket az asszonyoknak szántuk. A legnagyobb örömet azonban a kulacsok okozták az embereknek. Pedrónak már nem Jutott, összetett kézzel könyör- gött, míg végre Bedfich előhúzta valahonnan az utolsót. Pedrónak is sugárzott az arca a boldogságtól. Másnap Riobambában találkoztunk a teherhordókkal. Ki voltak mosakodva és ünnepi díszben feszítettek. Eljöttek a piacra, hogy bevásároljanak a család számára. Hiszen sok pénzt kerestek. Mindegyikük háromszászhúsz sucrét... Nekünk, akik együtt éltük át velük a veszélyes utat s láttuk, mennyit dolgoztak, küszködtek, ez alamizsnának tűnt. BLAHOSLAV BRAUN úl sző
