Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-14 / 113. szám, hétfő
DÉNES GYÖRGY: Amufj, ámulj még s törj össze minden fájdalmat magadban, ringasd szemedben bokrok sárga lángját, ringasd a zenét, hadd follyon össze benned, ami szép. Szikrázzon sorsod könnyben, szenvedélyben és így rajzolja föl a végzet árnyát; s te így fogadd a teljesség ízét, a halhatatlan csillagok futását. Amulj még Nem árvaság ez. Por vagy fm, a porban, htís fűszálakban serdülő mosoly, felszóllsz a harmat párás melegével, szabad madárként bujdosol. A tőrt világban árvőn s boldogan hevül&z a csillaggyűrűs éggel... S mert ember voltál, sóvár szívvel égsz el. KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: A JOBB KÉZ T yihon Rjabeov, egy őr- naszád légvédelmi gép- puskása Pszkov környékén született. Szülőfaluját megszállva tartották a németek, édesanyja — Tyihon feltételezése szerint — meghalt, így hát amikor szétroncsolt jobb kezét amputálták, nem volt hova haza- mennié. Péterhof közelében sebesült meg. Tyihon sokáig feküdt a Ka- inennij-sziget kórházában. Éjszakánként folyton fölébredt, óvatosan félrehúzta a súlyos függönyt (ágya közvetlenül az ablaknál állt), kinézett a kertbe, a havasan derengő éjszakába, és figyeilt. A kihalt városban a hideg földön csenJ honolt, mintha minden élőlény örökös álmot aludna, mintha nem is volna háború. Ám hirtelen sárga láng csapott az eljegesedett fákra, sűrű egymásutánban megdördültek a légvédelmi ágyúk: mintha kalapáccsal vernének egy vaspallót. Ilyenkor Tyihon behúzta a függönyt, és fölsóhajtott: — Harcolnak a fiúk, ón meg... Elhallgatott, sokáig feküdt behúnyt szemmel, s oly erősen szorította össze a fogát, hogy belefájdult az arccsontja. — ... én meg itt heverek, mint a vízilói Sebe lassan gyógyult. Tyihont a Ladoga-tó nedves jegén át Vologdába szállították. Az égen vadászgépek bömböltek ezerféle hangon, biztosították a Jégen át vezető utat. Vologdá- ból Bijszkbe vitték Tyihont, a legtávolibb Szibériába. Nyáron bocsátották el a bijszki kórházból. Őrnek szegődött el Belokurihába, a gyógyvizéről híres kis üdülőhelyre, az Altáj előhegyei közé. A Bezimjanka nevű kis hegyi folyón épülő gát őrzésével bízták meg, három kilométerre Belokurhiától. Tyihon alacsony faházban lakott, közvetlenül a vízparton. A Bezimjanka kristálytiszta vízesései lármáztak a kövek között, bizonyára haragudott a kis folyó, hogy oly szűk a medre, s olyan mélyre borul fölé mindenféle bokor: főldi- szedeír, vadmálna, homoktövis; alig lehetett a vízhez férni. Három-négynaponként Tyihon bement Belokurihába kenyérért, sóért, kásáért; egyébként ott ült a gátnál, levest főzött, egy elrongyolódott könyvből olvasgatott: Az egészségügyi nővértől kapta. „Nyomorultak" volt a könyv címe. Az idő lassan telt. Köröskörül sehol egy lélek. Egész nyáron át csupán egyszer haladt el Tyihon faházikója mellett az ösvényen egy ősz hajú vadász, de nem sikerült szóba elegyednie vele. Az öreg teljesen süket volt, bizalmatlan, és amikor továbbment, Tyihon bosz- szúsan kiköpött mögötte. Aztán beköszöntött az ősz, szállást vett magának a tájon. Tyihon még soha nem látott ilyen őszt; szellő nem mozdult, felhő nem úszott a tiszta égen. Az erdők színesen pompáztak, mintha aranyból verték volna őket furfangos ázsiai kovácsok, kimunkálva minden egyes ágat, levelet, minden kis gallyat. Mindenféle csíkos mókusok lármáztak; a harmat délelőtt sem száradt meg az áfonyán, a mohalepte köveken, s e kövek között piros virág nyílt, mintha kis pásztortüzek gyúltak volna. Éjszakánként, akárcsak a Kamennij-szigeten, sokszor fölébredt Tyihon, kinézett az alacsony ablakon: mindig ugyanazt a csillagot látta ragyogni, az ég valameny- nyi csillaga közül a legfényesebbet. Tükörképe a folyón ringott, s a folyó eljátszott vele: összetörte a fényét, meg szerette volna fogni, belegaba- lyítani a zuhogókba, magával sodorta volna, ahogy a gyertya lángját tenyérbe rejtve viszik. Am ez nem sikerült a víznek. Szeptember vége felé hajnalban már ropogott a fű a dértől. Tyihon fát kezdett készíteni télire. Igen nehéz volt fűrészelnie és vágnia félkézzel. Vesződött egy ideig, belefáradt, majd hirtelen haraggal eldobta a baltát, és csaknem sírva fakadt. Hogy az ördög vinné el azt a fát I A balta megcsendült a köveken, és nyomában utána a gátnál, a bokrok között megzördült valami, s hullani kezdett a kavics. Tyihon odanézett, de csak annyit látott, hogy inganak a nyírfaágak. Száraz levél pergett le róluk. „Csak nem valami vadállat?" — fordult meg Tyihon fejében. Másnap reggel, messze a folyó felső részében tompán csattogni kezdett egy fejsze. Talán nem is a fejszétől származott a zaj, tán csak egy harkály kopogtatta a fát. Tyihon elmosolyodott: mégiscsak fölbukkan a közelben egy jó barát, a tarka tollú; kopog, munkálkodik, kipiszkálja a fa kérge alól a hangyákat. De: napközben nyírfadarabokat sodort a víz a gát felé. Tyihon kihalászta őket, összerakta a parton, a folyócska meg csak hozta-hozta az új hasábokat, vége-hossza nem volt. Honnét moshatott el a Bezimjanka ennyi fölhasogatott fát? A második nap estefelé ismét megzörrent valami a gát fölött. Tyihon lehajolt, elrejtőzött a bokrok között. Két kis fiút pillantott meg, kifakult vörös nyakkendő volt rajtuk. A sűrűn át igyekeztek, lenn a folyó mentén, fejsze és fűrész volt náluk. Egyikük sovány volt, sápadt, a másikat, a hirtelen szőkét, teljesen összekarmolták a földiszeder tövisei; ő is sovány volt. — Állj! — kiáltotta Tyihon fojtottan, és fölemelkedett a bokrok közül. A fiúk megálltak, elejtették a fűrészt. Föl szerették volna venni, de nem sikerült. Gyanakodva néztek Tyihonra. Tyihon odament hozzájuk. És akkor minden kiderült. A gyerekek elmondták, hogy a háború előtt Leningrádban éltek, egy nagy úttörőtáborban. Kitört a háború, s a táborból azokat az úttörőket, akiknek nem voltak szüleik, a Volgához vitték, majd onnan Belokurihá- ba. Ök ketten ide jártak a fo- lyócskához, hogy a zuhog óknál pénzes pérhalra horgásszanak. Néhány napon át figyelték Tyihont, kikémlelték, mint a nyomkeresők s a felderítők szokták. Látták, hogyan küszködik a favágással, kifundálták, miként segítsenek rajta. Fönt a folyó mellett vadszederrel benőtt öreg fára akadtak, kivágták, és felhasogatva leúsztatták Tyihon kunyhója felé. A kesehajú mondta él mindezt, a sápadt gyerek csak hallgatott és mosolygott, de Tyihon érezte, hogy ő is kezdeményezője volt ennek a tettnek, bár egy szót sem szól. A gát hídjához vitte a gyerekeket, s kikérdezte őket, hogy árvultak meg. Megtudta, hogy a sápadt fiú spanyol, Mi- guelnek hívják. Tyihon megcsóválta a fejét: mennyire szanaszét dobálta ez a háború az embereket! S nyomban elnevezte a sápadt fiút Mityá- nak. Ezen a napon kezdődött Tyihon és a sápadt kisfiú barátsága. A gyerek mind gyakrabban jött, kenyeret hozott, dohányt gyűjtött, és szárította Tyihonnal a kányafa termését; hallgatta elbeszéléseit a Balti Flottáról. önmagáról lassan keresgélve a szavakat mesélt a kisfiú, öreg édesapját a fasiszták ölték meg Madridban, egyedül maradt, s gyalogszerrel indult Franciaország felé. De nem jutott el odáig. Útközben valamiféle amerikai fölvette kocsijára, egy tengerparti városba vitte, s elhelyezte egy Angliába induló hajón. Angliából a szovjet követség segítségével került Leningrádba. Megérkezett a tél, színültig hordta tele hóval a szakadékot. Csak a kis folyó haragudott: fáradsággal fúrt magának alagutat a havon át, jégdarabokat görgetve a sziklák között. Télen ritkábban jött a kisfiú. Csak egyszer töltött Tyihon kunyhójában két napot: hóvihar támadt, s hegyek visszhan- gosan bömböltek, mintha ezernyi repülőgép zúgna, a vízesések is hózuhataggá változtak a sziklák között. Tyihon jól befűtötte a kunyhót, a kályha mellé ült, és lassú szóval olvasta föl a kisfiúnak a kényszermunkára ítélt Jean Valjean históriáját. Amikor befejezte, így szólt: — Véget ér majd a háború, Mitya, és a földön sok lesz a hejehuja, az öröm. Megéljük mi még azt! És elindulunk haza, Leningrádba. Egyetemi hallgató leszel a leningrádi egyetemen, én meg majd melletted maradok mint botcsinálta nevelőapád. De aztán nehogy szégyellj engem. A kisfiú szomorúan mosolygott, s a tüzet bámulta. Tyihon rátette fejére nehéz tenyerét, s így folytatta: — Nem leszel árva közöttünk. Emiatt nyugodt lehetsz, Mitya. Ekkor a kisfiú fölemelte tekintetét, és elfogódottan ránézett Tyihon kemény ábráza- tára. — Köszönöm. Tudom én azt! — mondta. Kora tavasszal Miguel azt a hírt hozta, hogy táborukat két hét múlva elviszik Moszkva mellé! Tyihon egy szót sem szólt, de másnap megborotválkozott, fölvette tengerészköpenyét, sapkáját, és elindult Belokurihába, az úttörőtábor parancsnokához. Magas, mosolygó-hunyorgó szemű férfi volt a parancsnok. Tyihon fülig pirulva s bakancsait vizsgálgatva adta elő neki, hogy hát: Miguel árvagyerek, az égvilágon senkije sincs, és hogy ő, mármint Tyihon Rjabeov örökbe szeretné fogadni. A magas férfi mosolyogva így szólt: — Nem lehet. Higgye el nekem, Rjabeov elvtárs, nálunk jobb dolga lesz a fiúnak. Nem jól gondolta ki ezt. Talán egy két év múlva, majd meglátjuk. Legyen kedves, keressen föl minket egy-két év múlva. — Nem szabad korábban? — kérdezte Tyihon fakóhangon. — Hát éppenséggel lehet hamarább is — mosolyodott el a magas férfi. — Akkor hát engedelmet kérek! — Tyihon fölállt, és kiment a szobából, válla az aj- tőfélfát súrolta. Az utazás napján a kisfiú eljött Tyihonhoz búcsúzkodni — Tyihon észrevette az útkanyarban, és sietve, lopva bement az erdőbe, elrejtőzött a sziklák mögött. Cigarettát sodorva hallgatta, hogyan kiáltozza nevét a kisfiú. — Mire való ez már — suttogta Tyihon —, amúgyis elmegy. Minek búcsúzni. Miguel szomorúan, fölzakla- tottan indult vissza. Az úttörőtábor elköltözött. Attól kezdve Tyihon sokáig nem ment be Belokruhiába. Nem borotválkozott, éjszakánként forgolódott ágyában; gyűlölettel nézett a tavaszba fürdő hegyek felé, egészen a csúcsokig merő virág volt mind. Még a falusi öregasszonyok is, ha a hegyekre néztek, földi paradicsomról dünnyögtek s az áldott levegőről, csupán Tyihon számára nem volt most komo- rabb, lehangolóbb táj, mint ez a hegyvidék. — Nincs rám szüksége senki emberfiának — emésztette magát, s ez a felismerés ijesztőbb volt minden más csapásnál, amely valaha az életben érte. Tavasz utolján Tyihon váratlanul fölmondott. Egy éjszaka becsomagolt matrózzsákjába néhány holmit, egy kis kenyeret, sőt, és gyalog elindult Bijszkbe, a vasúthoz. Az úttörőtábor címe a tengerészköpeny bélése alá volt bevarrva. Tyihon sietett, fütyörészett — égett a föld a talpa alatt. A Katuny folyó partján két óra hosszat várakozott a kompra. Hangos szavú, fiatal parasztmenyecskék makacskodó lovakat vezettek a komp felé, a folyóban nyüzsgött a sok nyelma hal. öregasszony ült egy szekéren, felemás nemezcsizmát viselt, szürkét a bal lábán, feketét a jobbon. Sokáig mustrálgatta Tyihont, sajnálta: fiatal szép szál ember, és hiányzik az egyik karja. Végül nekidurálta magát, megszólította: — Ugyan, hová igyekszel, lelkem, tarisznyával, félkarral? Csak mégy, s nevetgélsz magadban, fütyülsz a bajra. — Megyek a fiamhoz — felelte Tyihon —, érted, öreganyám, a fiamhoz! — Meghalt az asszony, ugye? — Nem volt nekem feleségem — nevetett Tyihon. — Csak ne csúfold ki az öreget! — méltatlankodott a néne. — Nekem is két fiam van a harctéren.-— Nem csúfolom én! — nézett az arcába! — Fogadott fiam van. Hozzá igyekszem. Együtt fogunk majd élni. — No, csakugyan fogadott gyerek-e? — mosolyodott el az öregasszony. — De ha úgy mondod. Kedves egy gyerek, igaz? — Nagyon, — válaszolt Tyihon. —■ Nekem ő a legkedvesebb a világon —. Hát hisz látom ón, hogy boldog vagy. Félkarú vagy, nyomorék vagy, de boldog! — Van miért, öreganyám! Lesz miért éljek! — szólt Tyihon, majd fölszállt a kompra. Csikorogva indult el a komp. A napfény úgy zuhant rá a víztükörre, hogy Tyihon szeme be- lekáprázott. Fg áldjon, ti szibériai hegyek! Dalos László fordítása D alolva indultam egy nyáron, hogy Teremtőm színe elé kerüljek. Egy dombon lakozott, körülötte hegyek voltak és boglárkák szerteszórva a zöldben. Mondtam, hogy felmászok a hegyedre, kopogtatok az ajtódon, benézek az ablakodon, és akkor láttam, amit láttam. Cowboynadrágban jött ki, és pipával és azt mondta szia, mikor haltál meg? Mondtam, hogy tegnap déltájban. Mindannyian körülöttem voltak, amikor Jött a végem. Sidney Is a napszemüvegével és Flora, aki éppen kiszállt a sportkocsijából. Néztek rám, és azt mondták, na, ez „elpályázott“ csak eny- nyit hallottam, amikor meghaltam. És a Teremtő azt mondta, gyere be, és üljél csak le. És kérsz sherryt? Mondtam, fehéret és szárazai. No, mondd el, fiatalember, milyen volt az utad idáig, és állomásaid közül volt-e, amit gyötrelemnek hívnak, és láttad-e a várost, amit szomorúságnak hívnak. És elkalandoztál-e a nevetésbe? Teremtőm, hogy Igazat mondjak, túl sokáig voltam abban a világvárosban, amit pénznek neveznek, és bizony sugaras volt, város kocsonyából, kacsintásból ós kuncogásból, és jutányosán vettem és drágán adtam. De fiam, csak nem maradtál el ott. De igen Teremtőm és ki sem mozdultam onnan balálom napjáig. Az éghecc J. P. DONLEAVY: SZÍNED előtt, teremtőm közel laktam, egy erkélyen és ott zengtem a dalomat: Minden tulipán Csupa maligán És minden szirup Csak nem szörp És aztán jött Sidney és Flóra és azt mondták, hogy miért nem cslnáTunk egy bulit, kirándulunk Vermontba és esapunk egy pikniket. És egész éjszaka autóztunk az úton a sörösüvegek között. Ültemben néztem a fákat, és a többieket, ahogy versenyt hajtottak, és azt gondoltam, hogy gyönge vagyok és tartozni kéne valahová. Klubokhoz és a kényelmes élethez és csak import-levegőt szabad szívni. De Flora azt mondta, hogy én érzékeny típus vagyok, akinek jól áll, ha pipázik, és még azt is megengedheti magának, hogy szegény legyen, ha azt akarja, vagy valami egészen nagy fej, és aztán mindenki büszke lesz, hogy azelőtt ismertek engem. D© ón azt mondtam, nem, én azt akarom, hogy a pénzemért szeressenek, és más nem kell. így aztán elmentünk Vermontba kirándulni. A tó partján tüzet raktunk, kiraktuk a mályvacukrot és a rántottszeleteket. És Teremtőm, hidd el, időm sem volt, hogy bűnbánjak, egyáltalán. Csak úszni akartam egyet, és felnézni a csillagokra, aztán elüldögéltem és megfáztam, és később csak azt tudtam, hogy beteg vagyok. Ezért mondtam, hogy mielőtt meghalok, vigyetek vissza a pénz városába, hadd lássuk, menyit kérnek azért, hogy kihúzzanak ebből. És aztán azok jöttek és azt mondták, apa útban vagy a legközelebbi városba, és ez a vonat nem fordulhat sarkon. És én megkérdeztem, hol a jegyszedő, mert talán személyesen ismeri a Teremtőt, mert nekem van néhány árum, amit alkalmi áron megvehetne tőlem. De azt mondták, hogy nincs jegyszedő, s ez az utazás ingyen van. Így aztán, Teremtőm, csak azt mondtam, nahát, és amint látod, sohasem volt akaraterőm, hogy lemondjak a lazacról, a rizlingről, vagy a newporti piknikekről, hanem a klubomban maradtam, ott fürödtem és kajáltam, és akármilyen sokat, sose volt elég. Fiam, föl a fejjel, tudom, mit érzel, de elárulom neked, hogy remek évjáratú boraink vannak itt, és pompás a borjúhúsunk. De Teremtőm, hogyan lehetsz hozzám ilyen nyájas, amikor ón onnan lentről jöttem, és sohasem voltam jó, és sohasem éreztem bűnbánatot. Fiam, tudom, te nem akartál rosszat senkinek, vegyél még egy kis őszibarackot, és egy kis tejszínt is, nem kell mindjárt begyulladni. De Teremtőm, mi van Sidneyvel és Flórával. Fiam, gyere csak ide, innen láthatod őket. Hű, Teremtőm, innen mindent látni? Fiam, innen belátni minden redőny mögé. De hiszen Sidney elszedte az öngyújtómat, és Flora beköltözött a lakásomba, a fene ezekbe s ramatyokba. Sosem bocsájtom meg nekik. Csak ne izgasd magad, fiam, te is ilyen voltál, s^olőtt felkerültél ide. De Sidney a gramofonomat játszatja, és Flora elvette a Ming-korabeli lóképet. Fiam, legközelebb ne hagyj hátra semmit, akkor nem lesz mit sajnálnod. Hát, Teremtőm, most mihez kezdünk? Fiam, úszunk egyet, aztán lazítunk kicsit a tornateremben, jól ledörgöljük magunkat, aztán elmegyünk egy bárba. De Teremtőm, én nem is értem, miért jövünk ki mi ilyen jól egymással, ez Itt még jobb, mint odalent, és ráadásul nem kerül semmibe. Fiam, nézz a szemembe, és mondd, mit látsz. Jó, Teremtőm, hiszen te én vagyok. RAÄB GYÖRGY fordítása 1973. V. 14.
