Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-13 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó
„LAZA” Kt 47Si; ' . :< % ;Wt» - -/. wj.-f:L.-,-: • ♦*v ■ \*i •*• R endkívül problematikus bizonyos világpolitikai szintű jelenségeket, folyamatokat, sőt eseményeket egymástól elszigetelten tárgyalni, elemezni. Ennek ellenére, egy- egy földrajzilag viszonylag jól körülhatárolható térségnek feltétlenül vannak sajátos, esetleg hagyományos, vagy éppen törvényszerű nemzetközi politikai áramlatai, érdekeltségei. A Távol-Kelet immár huzamosabb ideje élénken foglalkoztatja a külpolitikai megfigyelőket, s Japán gazdasági és nem utolsósorban politikai előretörése a nemzetközi élet új, számottevő tényezőjévé vált. Tagadhatatlan, hogy a „felkelő iuip“ országának gazdasági-kereskedelmi fellendülése beérlelte a politikai akti- vizáció feltételeit. A Washington—To kió tengely fellazulása, amely vég eredményben a Fehér Ház kíméletlen gazdasági és politikai harcának tulajdonítható, magától érthetően felkavarta a kedélyeket a Távol-Kelet, sőt a világ egyik legfejlettebb kapitalista államában. Á t h i dal h at a ti an ellentétek? Nixon elnök dollármentő intézkedései valóban érzékenyen érintették Japánt. A drasztikusnak mondható korlátozások és szankciók a feltétlenül Amerika barát körökben is elhintették a kétely magvait, egyszeriben megingatták mindazt, amit Szato kormánya több esztendőn keresztül építgetett, formálgatott, Igyekezett a köztudatba bevinni. Szato ex-minlszterel- nök annak idején Okinawa visszaszól gáltatásában látta politikai pályafutá sa csúcsát. Nos, a washingtoni gesztus ebben a vonatkozásban is vissza fel6 sült el. Ugyanis tény, hogy bár a sziget de jure visszakerült az anyaországhoz, viszont a támaszpontok megmaradtak, sőt néhány „apróság“ (mint pl. Hercules-típusú rakéták stb.) a valóságban „nem létező“ japán ka tonai erőknek is jutott. Jogos tehát a közvélemény felháborodása, a haladó szervezetek és pártok tiltakozása, az az aggodalom, amely az okinawai támaszpontok körüli felettébb gyanús „anyagmozgatást“ kíséri. Köztudomású tény, hogy az Egye sült Államok külpolitikai koncepciójában eredetileg kulcsszerepet szánt Ja pánnak a világnak ebben a térségében. Ez persze, még akkor volt, ami kor felmerült a „csendes óceáni kato nai paktum“ terve, s Nixon elnök ún. guami doktrínája nem éreztette kőnk rét lecsapódását. Japán újrafelfegy vérzésének természetesen „odahaza“ us akadnak hívei, befolyásos pártfogói, akik eleddig mélyen a kulisszák mögött fejtették ki tevékenységüket, terveikkel még bonyolult áttételeken ke-' resztül sem merészeltek az amúgy is háborgó közvélemény elé lépni. Pillanatnyilag viszont változott a helyzet. Az a körülmény, hogy Japán és az Egyesült Államok között elhidegült a viszony, tehát a japán—amerikai biz tonsági szerződés belpolitikai hatás foka jelentősen korlátozható, viszonylag kevés kockázattal vethető fel az ország újrafelfegyverzésének a terve. Annál is inkább, mert a Fehér Ház gazdaságpolitikai szankcióit végered menyben a legszélesebb néprétegek sínylik meg. S tény, hogy a jen reval- vációjának következményei máris lép ten-nyomon tapasztalhatók. Paradoxon tehát, viszont figyelemre méltó momentum, hogy éppen a japán—ameri kai kapcsolatok jelentős romlása segíti objektíve az ország militarista kö reinek törekvéseit. Japán, amely valóban fejlett iparát saját nyersanyag-bázis nélkül fejlesz tette ki, tehát a világpiaci árak legcsekélyebb módosulására is rendkívül érzékenyen rezonál, semmitől sem fél jobban, mint az elszigetelődéstől. Ta nakának, a nagy reményekkel várt Szato-utódnak tehát nem maradt más választása: a lehető leggyorsabb ütemben aktivizálnia kellett a japán diplomáciát. Washingtoni vargabetű Nemzetközi politikai vonatkozásban Nixon új Kina-koncepciója mért súlyos csapást Japánra. Tokióban nem bocsátják meg a tengerentúli szövetségesnek, hogy a világpolitikai szenzációvá duzzasztott pekingi Nixon-vi- zitről csak a huszonnegyedik órában tájékoztatták a japán kormányfőt. Ez a sokk mindmáig érezteti hatását, a Tanaka kabinet már-már lekéste a pekingi vonatot. A gazdasági-kereskedelmi érvágást követően tehát sor került • egy újabb, ezúttal diplomáciai cselso rozatra is, amely viszont immár a legfelsőbb vezetésben is megingatta a hitet a Fehér Házzal szemben. Az eddig elmondottakból kitűnik, hogy a japán „kulcsszerep“ legendái« szertefoszlott, Washington inkább a oazallusi viszony fenntartására törekszik, míg szélesebb horizontú nemzetközi politikai, terveit igyekszik megvalósítani. Nixon vargabetűje, az a tény, hogy Tokiót megkerülve látogatott el Pekingbe, még inkább nyomós érveket adott a japán imperialista körök kezébe, olyan adut, amely jól kijátszható a közvéleménnyel szemben is. Nem véletlen tehát, hogy a japán sajtóban egyre sűrűbben bukkan fel az ország biztonságának kérdése. A közvélemény megtévesztése azonban a kapitalista országok viszonylatában talán éppen Japánban a legnehezebb. A békeharcos szellemű haladó közvélemény — Hirosima és Na- gaszaki rémisztő emléke — lényegre tapintóan leplezi le a reakciós körök mesterkedéseit. Hiszen tudvalevő, hogy „egy bizonyos szinten“ találkoz nak a japán militarista körök és a Pentagon érdekei, a kérdés csupán az, vajon a jenki szoldateszka milyen mértékben építi be Japánt geostraté- giájába. Lehetséges, hogy e kombinációk kissé borúlátóan hatnak ma, amikor a világsajtó hasábjain nap mint nap a nemzetközi feszültség feloldásáról, az együttműködés bővítéséről, a biztonság és a világbéke megszilárdításáról olvashatunk. Ám egy pillanatig sem feledkezhetünk meg arról a momentumról, amelyet többek között In dira Gandhi indiai miniszterelnök vázolt elismerésre méltó éleslátással. Ki fejtette, hogy a jegyveres konfliktu sok kiváltó oka Ázsia térségében az esetek túlnyomó többségében az, hogy az imperialista hatalmak nem akarnak lemondani pozíciójukról, ugyanakkor a beavatkozás új formáit alkalmazzák. Melyek ezek az új fonnák? Nos, az indokínai képleten túlmenően mindenképpen a gazdasági függőség stabilt zálása, ugyanakkor a mesterségesen életre hívott ellentétek élesztgetésc és általában mindaz, ami a CIA bo szorkánykonyhájában fellelhető, ké szüljön az régi vagy új recept szerint. A vázolt tényeknek megfelelően módosult tehát a Fehér Ház Azsia- koncepciója is, mégpedig olyan irányban, amely nem éppen a japán vezető körök szájíze szerint való. Menetközben ugyanis kiderült, hogy a „gazdasági csoda“ országa nem éppen a kormánykeréknél kapott helyet, hanem egészen egyszerű láncszemként kezelik egy olyan nemzetközi politikai koncepcióban, amelynek egyik vezető hatalma szeretett volna lenni. Régi elmélet új köntösben A „kölcsönös prosperitás szférájá nak“ japán elmélete nem éppen új keletű, a második világháborút megelőző időszak gazdaságpolitikai terméke. Akkor annyit jelentett, hogy a kölcsönösség helyét a japán katonai agresszióval helyettesítették, a „gazdasági prosperitás szférája“ pedig odahaza maradt. Jellemző, hogy a régi, napjainkban ismét újjáéledt elmélet annyiban módosult csupán, hogy a kölcsönösség elvét ezúttal a kíméletlen gazdasági agresszióval kísérlik meg helyettesíteni. A japán gazdasági expanzió egyik eklatáns példáját Indonéziában találhatjuk meg. A „Prog- res“ című indonéziai lap hasábjain Herman Kahn amerikai futurológus a következőket írja: a nyersanyagok, valamint a munkaerő hiánya arra kényszeríti majd Japánt, hogy hatalmas beruházásokat eszközöljön a csendes-óceáni térségben. Itt rendkívül olcsó a munkaerő, tehát busás profitra számíthat. Japánnak feltehetőleg hatalmas területek — 200—300 millió lakossal — állanak majd rendelkezésére, amelyeket beépít saját szuper-ökonómiájába. Mi történt tehát Indonéziában? Tudvalevő, hogy Japánnak jóvátételi kötelezettségei voltak Indonéziával szemben. Többek között ez a tény gátolta a japán tőkét abban, hogy behatoljon és háborítatlanul terjeszkedjen a fejlődő ország gazdasági életében. Nos, a kérdés végül is rendeződött: Japán haj landónak mutatkozott eleget lenni jóvátételi kötelezettségeinek egy hosz szú lejáratú „gazdasági egyezmény“ ellenében. Viszont igaz az is, hogy a jóvátételi összeg egy jelentős részét a japán exportőrök vágták zsebre. Az 1972—73-as esztendőkben Japán 150 millió dollár kölcsönt volt hajlandó folyósítani Indonéziának. Ezzel ösz- szefüggésben a „Kompas“ című dja- kartai lap rámutatott: a japán kormány politikája a kétoldalú gazdasági kapcsolatok terén egy célt követ, mégpedig azt, hogy az ügyletek mind gazdasági, 'mind politikai vonatkozásban kizárólag lapán számára legye nek előnyösek. Nyilvánvaló, hogy a japán gazdasági expanzió nem felel meg az indonéziai érdekeknek. Arról nem is szólva, hogy az évente folyósí A japán békeharcosok heves tüntetéseden tiua^oznuk az ország uirajei/egyuerzése ellen. tott kölcsönök, hasonlóan mint a jóvátételek esetében ismét a Japán tőkések zsebébe vándorolnak vissza, és hogy a túlméretezett nyersanyagkivitel —, amely egyébként a neokolo- nialista törekvések jellemzője — feltétlenül akadályozza a hazai ipar fejlődését, megizmosodását. Érdekek és reálpoHtika Eszmefuttatásunk során immár több ízben hangsúlyoztuk, hogy a japán politika irányvonalát végeredményben az ország gazdasági érdekei határozzák meg. Ez természetszerűleg törvényszerű folyamatként is felfogható, bár nem éppen vulgarizált és expanzív megnyilvánulási formájában, s végképp nem a kapitalista termelési viszonyok közepette. Viszont amint azt napjaink diplomáciai mozgása is hűen tükrözi, a különböző gazdasági problémák áthidalásának egyik legjárhatóbb útja a kölcsönös előnyök alapján kimunkált, önzetlen gazdasági, kereskedelmi és tudományos-műszaki együttműködés. Ennek alapfellétele viszont a reálpolitikai elvekhez való következetes ragaszkodás. Tény. hogy Japánban ennek az irányvonalnak számos, a közvélemény által is hatékonyan támogatott híve van. Viszont az is tény, hogy „bizonyos körök“ nem nézik éppen jó szemmel a dolgok ilyetén való alakulását, ugyanakkor természetesen tőként az üzleti köröket vonzzák a lehetőségek. Köztudomású például, hogy a Szovjetunió rendkívül előnyös ajánlatokat tett Japánnak a szibériai ásványkincsek kiaknázását és általában a gazdasági és kereskedelmi együttműködést illetően. Viszont nem kerülhette el figyelmünket az a momentum sem, hogy Washingtonban meglehetősen hűvösen nyilatkoztak a szovjet—japán gazdasági együttműködés esetleg 'S távlatairól. Á tengerentúli üzleti d- rök ugyanis immár évek óta féltékenyen tekintgetnek a Távol-Kelet felé, kötőféket szeretnének vetni a veszedelmes partner nyaka köré. Annál is inkább, mert az Egyesült Államoknak egyre inkább meggyűlik a baja Nyugat Európával, a közös-piaci országok gazdaságpolitikájával, amelyet magára nézve sérelmesnek tart. Logikus tellát, hogy Washington nyugat-európai pozícióinak megingását többek között Ázsiában — pontosabban ázsiai szövetségesei rovására kíséreli meg egyensúlyba hozni, jól látják ezt Fokiéban is, viszont ill az a paradox helyzet alakult ki, hogy a nemzetközi politikai vonalvezetés hol az egyik, hol a másik oldalon ülközik az ország gazdasági érdekeibe, illetve a reálpolitikai elvek megvalósulása ütközik a japán expanziós tervek megvalósítói* nak célkitűzéseibe. Rekapituláció Az elmondottakat összefoglalva tán leszögezhetjük: Japán napjainkban a vajúdás, a kikristályosodás napjait éli. Nem lehet azonban senki számára közömbös, vajon a mindinkább kiéleződő belső harc kinek a javára dől el. Nyilvánvaló, hogy a reális koncepciók feltétlenül számíthatnak a legszélesebb néprétegek, a haladó szervezetek és pártok aktív támogatására. Félő azonban, hogy a politikai bizonytalanság helyzetében olyan tényezők érvényesülnek majd, amelyek demagóg propagandával, egy látszólagos prosperitás biztosításával ellenkező irányba terelik majd a sokszor ígéretesen kibontakozó áramlatokat. Tudomásul kell vennünk azt Is, hogy bár a japán—amerikai együttműködés hajója valóban komoly léket kapott, a két ország gazdaságát ezernyi szál fűz egymáshoz. Ez a tény természetesen inkább Japán számára hátrányos, hiszen végső soron Tokió függ inkább Washingtontól, mint fordítva. Ezzel szemben a Fehér HáznaJc is a legsajátabb érdeke, hogy ne feszítse a húrt a végsőkig, olyan megoldásokat találjon, amelyek legalább nagy körvonalakban megőrzik a korrekt kétoldalú kapcsolatok látszatát. , BALOGH P. IMRE ••• I *>V; 'tfrlf. V* V ifiéit*
