Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-12 / 112. szám, szombat
JÄN SOLOV1Ü SZÍNMÜVE A MAGYAR TERÜLETI SZÍNHÁZBAN igazgató, a sofőrje és a szak- szervezeti elnök is — a munkahelyen kívül már nem „jeleskednek“, magánéletük számos problémával terhelt. Solovič jól látja, hogy az úgynevezett személyi jellegű problémák bizonyos fokon társadalmi jelenséggé duzzadhatnak, s lényegében nem húzható éles határvonal közöttük, hiszen bizonyos értelemben függvényei egymásnak. A színmű cselekménye számos időszerű gondolatot, problémát vet fel, de valahogy az az ér- z''em, hos^y a szerző nem fogta össze őket kellőképpen, vagv talán a rendezőre bízta, hogy mit „húz alá“, mire hívja fel a néző figyelmét. Solovič a kelleténél több helyet hagyott a színészeknek, mert nem tisztázta több figura (igazgató, sofőr, néhány szövőnő) jellemét, s emiatt ezek olykor bizony kilógnak a cselekményből. A szerző észrevehetően a lényegre (itt az időszerű mondanivaló) összpontosított, a részletekre már valószínűleg nem jutott elég ideje. Takáts Etnöd főiskolai hallgató, akinek ez volt a „diplomás“ rendezése, véleményem szerint helyesen a személyi és társadalmi problémákra összpontosított és nem engedte a játékot csupán komédiává fejlődni. Rendezésében tetszett az is, hogy az előadásnak megfelelő fokozatai voltak, tehát a tempó sem hagyott maga után komolyabb kifogásolnivalót. Ma az ember egy darabol két előadásban lát, önkéntelenül is ösx- szehasonlft, s szerintem ez helyénvaló, sőt szükséges iís. Nos, a bratislavai ősbemutató, s most a komáromi előadás láttán a liatal rendezőnek és a Magyar Területi Színház művészeinek nincs okuk a szégyenkezésre: szerintem a komáromi előadás egységesebb, a színészi játék szempontjából kiegyensúlyozottabb, végső soron tehát jobb volt. Említettem már, hogy a szerző tág teret hagyott a színészeknek, s ezt ők minden bizonnyal érezték is. Ebben a darabban, amelynek tulajdonképpen nincs is főszereplője, azok a színészek nyújtottak jó teljesítményt, akik igyekeztek valamilyen eszközzel, jellemmel felruházni a játszott figurát. Ezért tetszett Fazekas Imre kispolgá- ros al űrökkel tűzdelt Tyúkos Vincéje, s hasonlóképpen jó volt Siposs Ernő markánsabb karakterű, afféle régivágású idegenvezetője is. Ferenczy Anna néhány finom „színészi tollvonással“ emberközelbe hozta az igazgató feleségének figuráját. Petrécs Anni Bi ri je temperamentumos, mégis mértéktartó, jó alakítás. A munkásnők közül nekem Német Ica és Szentpétery Art játéka tetszett: mindketten egyéniséget tudtak formálni a látszatra színtelen figurákból. Bugár Béla az igazgató szerepében az íróhoz hasonlóan nem tudott mit kezdeni az igazgató alakjával, nem vmegfelelő támpontjai, ezért alakítása egysíkú, bizon ’ tci a i volt. Holocsy István, a budapesti Színművészeti Főiskola végzős növendékének a játéka többször Zubolyt juttatta az eszembe, ő is, miként Shakespeare híres figurája, szinte még az oroszlán- körmöket is le akarta tarolni. Dinamikus iátéka jórészt illett szerepéhez, teatrális, klasszikus drámák hősszerepét idéző hanghordozása már kevésbé. A két katonát játszó Ropog József és Pőthe István néhány perc alatt is hangulatot tudott teremteni a színpadon. Platzner Tibor díszlete nyilván a vidéki színpadokhoz igazodott, ami természetes is. Mégis úgy érzem, a bratislavai díszlet aszimmetrikus beosztása, valamivel naturalistább jellege jobban illett a színmű hangvételéhez, habár végeredményben ez a „karcsúbb“, inkább jelzett díszlet sem mondható rossznak. SZILVÁSSY JÓZSEF Vágyak tornya Ezúttal valóban jóleső érzés kritikát Írni, hiszen dicsérettel kezdhetem. Az elismerés hangján szólhatunk ugyanis a MATESZ dramaturgiájáról, amely a sokévi átlagnál jóval rövi- debb idő alatt „ültette“ át Ján Solovič színművét hazai magyar színpadra, méghozzá jó fordításban. Konrád József nemcsak hozzáértéssel fordított, hanem ügyes kézzel kissé változtatott a szövegen és néhány szellemes magyar kifejezés betoldásával pergőbbé, ízessé tette azt. Ján Solovič egyébként szinte házi szerzőnek számít' Komáromban, hiszen itt néhány év leforgása alatt sorrendben már a harmadik színművét mutatták be. Jómagam a komáromi és a košicei bemutatókon kívül láttam e darabok ősbemutatóit is, most tehát egyáltalán nem könnyű a helyzetem, ha újat, mást szeretnék írni, s nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni. Annyit mindenesetre meg kell ismételni, hogy Solovičot a szlovák és a magyar közönség egyaránt „jó szemű“, szókimondó írónak ismeri. Minden eddigi darabjában időszerű társadalmi problémákról szól, jórészt vidám, avagy ironikus, szatirikus hangvétellel. Termékeny író, mert szinte minden évadban egy-egy új színművel jelentkezik, amellett, hogy hang- játékokat, tévéjátékokat, sót filmforgatókönyvet is ír. A közönség szereti alkotásait és tahin éppen az elevenbe vágó téma miatt rendszerint megbocsátja, ha dramaturgiai szempontból olykor nincs is minden a helyén és a figurák jellemábrázolása sem mindig sikerül teljesen. Mindazt, amit itt általánosságban írtam le. A vágyak tornya című színművére konkrétan vonatkoztatható. Időszerű a téma: egy jól dolgozó munkáskollektíva tagjai — elsősorban a szövőnők, de lényegében az Holocsi István és Petrécs Anni a színmű egyik jeleneiében. Idegenforgalom és turisztika Ennek a két fogalomnak a második világháború után gyorsabb lelt a frekvenciája és jobb a csengése. Ez nyilvánvalóan elsősorban a fejlettebb vagyis a „tehetősebb“ országokra jellemző, bár meg kell mondanunk, hogy pl. a pasz- szív idegenforgalom terén sok kisebb és „szegényebb“ ország is jelentős eredményeket mutathat fel. Tény az, hogy a világlátás és -megismerés, a külföldi üdülés és ezzel egyidejűleg a minél több külföldi látogató „becsalogatásának“ igénye rohamosan teret hódít. Az utóbbi jelenségen nem kell csodálkoznunk, hiszen tudvalevő, hogy az idegenforgalommal és a turisztikával kapcsolatos szolgáltatási ágazatok, az ún. terciális szféra ma már nem egy országban a nemzeti jövedelem jelentős hányadát produkálja. Elég megemlíteni, hogy csak az idegenforgalom évente mintegy 18 miliárd dollárt „hoz a konyhára“ és a nemzetközi árucsereforgalomnak hozzávetőleg hat százalékát teszi ki. Míg világviszonylatban a hazai turisztika csak 6(1—7U százaléka az idegenforgalomnak, nálunk — közismert politikai és gazdasági okoknál fogva — más a helyzet. A hazai turisztikának domináns a szerepe, elviszi a pálmát. És aki tisztában van azzal, hogy hazánk természeti szépségei vetekednek a leglátogatottabb országokéval és az intézményes üdültetést szolgáló berendezések hálózata a legfejlettebbek közé tartozik, az nem is látja kedvezőtlennek a fordított arányt. Tény az, hogy az országjárás nálunk mérföldes léptekkel fejlődik. Míg 1964-ben minden lakosunk átlag kétszer volt részese a hazai turisztikának, addig tavaly már több mint négyszer. Említést érdemel, hogy ezen belül a szabad, kötetlen magánturizmus csak 7,ß százalékkal növekedett, míg a kötött turizmus vagyis a rekreáció a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom, az üzemek és a vállalatok üdülőiben továbbá a fürdőüdiiltetés, — majdnem 28 százalékkal. A jövőre vonatkozó elképzelések még nagyvonalúbbak. Becslések szerint 1990-ben a hazai turizmusnak már 128 millió résztvevője lesz vagyis minden állampolgárunk évente átlag 8,5-ször veszi ki belőle a részét, és — ami nem kevésbé fontos — évente átlag 22 napot tölt el ilyen erőgyűjtéssel. Mondhatná valaki, hogy ezekkel az adatokkal csak leplezni akarjuk idegenforgalmunk és külföldi turizmusunk „szégyenfoltjait“. Nos, nem ez a helyzet. Itt sincs mit szégyenkeznünk. Lássuk a tényeket. 1965-ben 1,7 millió csehszlovák állampolgár utazott külföldre és ott 13 millió napot töltött el. 1971-ben (a tavalyi adatok még nem állnak a rendelkezésünkre) már több mint 2,3 millió földink jutott el a határokon túlra és ott mintegy 20 millió napot tartózkodott. A statisztika hűvös tárgyilagos adatai szerint Csehszlovákia e tekintetben is Európában a listavezető országok közé tartozik, hiszen évente minden hatodik-hetedik lakosa Átázik külföldre. Az viszont igaz, hogy turistáink zöme, mintegy 93 százaléka a baráti szocialista országokat kereste fel, ami országaink szoros együttműködésével, közös céljainkkal, gazdasági lehetőségeinkkel és természetesen külpolitikai orientációnkkal magyarázható. Végül meg kell mondani azt, hogy az utóbbi években gyarapodott a hazánkba érkező külföldiek száma is. Míg 1965- ben csak nein egész hárommillió volt a számuk, addig 1971-ben már 10,6 millió határon túli vendéget fogadtunk, nagyrészt az NDK-ból és jelentős hányadát a Magyar Nép- köztársaságból. A tőkés és a más, nemszocialista országokból érkező turisták száma hozzávetőleg 900 ezer fő volt. A fejlődés görbéje tehát felfelé ível és ez — erre ritkán gondolunk — olyan barométer, amely érzékenyen jelzi a nemzetközi helyzet és a légkör örvendetes enyhülését. GÁLY IVÁN Belpolitikai kommentár 10ČNIGA A 25 éves együttes Amikor a Lúčnica szóit halljuk, önkéntelenül is az ifjúság, az öröm és a szépség szó jut az eszünkbe. Derűs arcú fiatalok tűnnek fel előttünk, akik népi eredetű dalokat, stilizált népi táncokat adnak elő magas művészii szinten. Az igényes előadásit természetesnek tartjuk, s talán eszünkbe sem jut, hogy mennyi fáradságukba kerülhetett a szakembereknek a hivatásos együttesekre jellemző művészi színvonalat elérniük. Az együttes negyed évszázaddal ezelőtt, az Ifjúsági Vasútvonal Hronská Dúbrava és Banská Štiavnica közötti szakaszának építésénél alakult. A brigádmunkában részt vevő főiskolások ezen a téren semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztek. Csupán a lelkesedés fűtötte őket a csoport létrehozásában. Kezdetben nemcsak táncoltak és énekeitek, a ruháikon a népi hímzéseket is maguk varrták ki. A konzervatórium diákjainak a próbák előnyükre váltak, hiszen elméleti tudásukat realizálhatták a gyakorlatban. Amikor a Lúčnica már Bratis- Javában, a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának népművészeti csoportjaként működött, vezetőinek az volt a célja, hogy a népdalok és a népi táncok a felszabadulás utáni új életforma elválaszthatatlan részévé váljanak. A táncosokkal, az énekesekkel és a zenekar tagjaival szemben támasztott követelmények megnövekedtek. Profeszio- nista művészek dolgoztak amatőrökkel, s bár a siker nem tűnt valószínűnek, a munka rendszeressé válása következtében a színvonal kezdett felfelé ívelni. Kezdetben nagyon szoros volt a tánccsoport, a zenekar és az énekkar együttműködése. Vezetőik élükön dr. Štefan Klimo- val, igyekeztek a tehetségesebb diákokra építeni, s egyidejűleg kialakították a Lúčnica kettős arculatát is: a tánccsoportot a zenekarral, s az énekkart. A népi táncokat először egyszerűen, művészi formában komponálták meg, pl. a Zbojnícky tanec (Betyártánc) címűt. A későbbiek során már a társadalmi igények figyelembevételével komponálták a táncokat, például a Zimné hry (Téli játékok) címűt, de a népiességet ezután sem hagyták figyelmen kívül. Új formában dolgozták fel a tradíció jellegű témákat, például a Hôrni chlapci címűt. Zsánerképeket is készítettek, melyek új színt vittek a műsorba. Az együttesnek kezdetben csak egy harmonikája volt, 1949- ben már zenekarral ment az Ifjúsági Vasútvonalhoz. A Lúčnica nevet csak 1950-ben vette fel. A zenekar tagjai állandóan cserélődtek, ezért gondot okozott a színvonal emelése, illetve megtartása. Ján Cikker, Alexander Moyzes és más Jelentős szlovák és cseh zeneszerzők segítették az együttest ebben az Időben, s így a nehézségeket sikerült elhárítaniuk. a Klement Gottwald állami díj és a Munkaérdemrend tulajdonosa. A diákok átlagosan öt évig szerepelnek az együttesben. A vezetők törődnek valamennyiük erkölcsi és politikai nevelésével. A jó tanulmányi eredmény például feltétel ahhoz, hogy valaki szerepelhessen. Voltak az együttesben olyanok is, akik 15 év után mondtak búcsút társaiknak. Hogy miért? Talán azért, mert megszerették a táncot, az éneket és a zenét, talán mert itt találták meg élettársukat. Vagy az Angliában, a Krakkóban, esetleg az Oszakában, illetve a Washingtonban szerzett élmények vonzották az együtteshez őket? Nem tudni. De egy biztos: a közösségi érzés, a szépérzék és a művészetek sze- retete valamennyiüket áthatotta. Voltak az együttesnek olyan tagjai is, akik ma már nagy népszerűségnek örvendő művészek. Bratislavában, Brnóban, Ostraván, Banská Bystricán, Ko- šicén és más helyeken 16 olyan operaénekest találunk, aki eredetileg a Lúčnicában szerepelt. A Lúčnica azonban nemcsak művészeket nevelt. Példát mutatott a többi népművészeti együttesnek is. Vitathatatlanul nagy szerepe van a szlovák kulturális élet fejlődésében. Az együttes ebben a hónapban ünnepli fennállásának 25. évfordulóját. Ebből az alkalomból az énekkar már május 5-én koncertet tartott a Szlovák Filharmónia épületében. Május 9- én és 10-én az egész együttes mutatja be premierműsorát. Május 25-én abban az összeállításban lép fel, amelyben éveken keresztül szerepelt. TÖZSÉR LAJOS A Lúčnica fennállásának 25. évfordulója alkalmából ebben a hónapban ünnepségsorozatot tart. A felvétel az együttes énekkarának május 5-én Bratislavában rendezett koncertjén készült. (Foto: CSTK) Svetozár Straőin zeneszerző működik együtt leginkább az együttessel. Az énekkar a hazai szerzők művein kívül idősebb és fiatalabb külföldi szerzők műméit is énekli. Az évek során olyan fejlettségi fokot ért el, hogy önálló koncerteket ad, sőt a legjobb hivatásos énekkarok között is megállja a helyét. Műsoraiban népdalok és szimfonikus koncertek egyaránt szerepelnek. A Lúčnicában az említett három csoport párhuzamosan fejpéldául 1951-ben Berlinben, 1953-ban Bukarestben, 1957-ben Moszkvában, 1962-ben az olasz- országi Agrigentóban, 1963-ban luniszban, 1968-ban pedig Szófiában nyert értékes érmet, illetve díjat. Az énekkar a hazai sikeres szereplésen kívül külföldről — 1966-ban az angliai Llangollenuból, 1967-ben az olaszországi Arezzából, 1972-ben az angliai Middlesboroughból — első díjakat hozott. Az itthoni elismerések közül elegendő megemlítenünk, hogy a Lúčnica Az akkori szerzemények közül említsük meg legalább Tibor Andrašovan Radvanský jarmok (A radványi vásár) és Zden&k Mikula Zbojník (Betyár) című művét. NaTva’ňkb/in a fiatal lődött, azonban a tánccsoport és az énekkar nem minden esetben lépett fel közös műsorban. Ezért van az, hogy vannak ,,egyéni“ és „közös“ díjaik, kitüntetéseik is. A tánccsoport
