Új Szó, 1973. május (26. évfolyam, 102-128. szám)
1973-05-11 / 111. szám, péntek
lizmus külpolitikájának gerincét a szocialista országok elleni háború előkészítése, a háborús feszültség fokozása és a lázas fegyverkezés képezte. A szocialista országok — figyelembe véve az imperializmus növekvő agresszivitását — a szocializmus vívmányai közös védelmének érdekében megerősítették katonai-politikai együttműködésüket. A háború utáni történelem meggyőzően bizonyítja, hogy csakis akkor, amikor az agresszív imperialista erők a szocialista országok határozott ellenállásába ütköznek, úgy, hogy kénytelenek mérlegelni a katonai konfliktus veszélyes kockázatát, csak akkor alakulnak ki a feltételek ahhoz, hogy a háborút kizárják a nemzetközi problémák megoldásának eszközei közül. Csak így kény- szeríthetjük az imperializmust, hogy beleegyezzen a vitás nemzetközi kérdések megoldásának tárgyalásos módszerébe. Az SZKP XXIV. kongresszusa így jellemezte a mai nemzetközi helyzetet: az agresszió és a militarizmus erőit elnyomtuk, de nem semmisítettük meg. A háború utáni években több mint 30 különböző nagyságú háborút és fegyveres konfliktust szítottak. Az új világháború veszélye sincs teljesen kiküszöbölve. Az összes békeszerető állam az összes nemzet létérdeke, hogy megakadályozzuk, hogy ez a veszély realitássá váljon. A szocialista világrendszer aktív politikája meghiúsította az imperialista agresszorok számos tervét. Katonai-politikai erejének súlypontja a Szovjetunió és hadserege. A Szovjetunió a német fasizmus és a japán militarizmus fölött aratott győzelme után sikeresen állt ellen az imperializmus háborús fenyegetésének. Már 1949-ben felszámolta az Egyesült Államok atomfegyver-monopóliumát és 1953 augusztusában a világon elsőként hajtott végre kísérletet a hadászati célokra felhasználható termonukleáris fegyverrel. A fegyverkezés döntő szakaszán szerzett előnyét nagymértékben fokozták az 1957-ben végrehajtott sikeres kísérletek az interkontinentális rakétával. Az amerikai stratégiai koncepciókat keresztülhúzták, az Egyesült Államok elvesztette relatív sérthetetlenségét és azt a lehetőségét, hogy elkerülje az ellentámadást abban az esetben, ha agressziót szítana. A szocializmus születőiéiben levő hadseregeinek katonai együttműködése a szovjet hadsereggel a fasiszta Németország elleni harcban a szövetség szilárd láncszemévé vált és tovább szilárdult. A szocialista országok katonai-politikai együttműködésének alapját a szocialista internacionalizmus elvei kepezik. A szocializmus közös védelmének feladata nagyon időszerűvé vált, tekintettel az imperializmus agresz- szív katonai tömbjei rendszerének, elsősorban az Északatlanti Tömbnek kialakítására, amelynek 1955. május 9-én a Német Szövetségi Köztársaság is tagja lett. Ezért 1955 májusában Varsóban összeült az európai szocialista országok képviselőinek konferenciája és a sokoldalú barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés aláírása napján megalakították a Varsói Szerződés szervezetét, válaszként az európai biztonság imperialista veszélyeztetésére. A Varsói Szerződésnek, a szocialista országok védelmi, biztonsági szervezetének az a küldetése, hogy egyesítse a tagországok béketörekvését az európai biztonságért folytatott harcban. Ezt a célkitűzést erősíti meg a szerződés 11. cikkelye: Amennyiben Európában kialakul a kollektív biztonsági rendszer és e célból összeurópai szerződést kötnek, aminek elérésére a szerződő felek állandóan törekednek, az európai szerződés érvénybelépésének napján ez a szerződés érvénytelenné válik. A Varsói Szerződés országai aktívan az európai politikai problémák békés megoldására törekednek, és számos javaslatot terjesztettek elő az európai szerződés megkötésére, s hatékony leszerelési intézkedések elfogadására javasolták az európai biztonsági értekezlet mielőbbi összehívását. A Varsói Szerződés, a szocialista országok katonai-politikai szövetsége, az imperializmusnak az európai katonai agresszió előidézésére kifejtett törekvésében döntő fontosságú legyőzhetetlen akadályt jelent és jelentős változásokat idézett elő a kapitalista hatalmaknak az európai szocialista országokkal szemben folytatott politikájában. Törekvésüknek köszönhető, hogy kudarcot vallottak az imperialistáknak az erő pozícióján alapuló stratégiai koncepciói, valamint az imperializmusnak azon kísérletei, hogy rehabilitálják a háborút, mint a nemzetközi viszályok megoldásának eszközét. A nemzetközi szocializmus hivatalos irányvonala a szocializmus és az imperializmus közti osztályharc mai szakaszának bonyolult viszonyai között azt bizonyítja, hogy a szocialista országoknak elég erejük van ahhoz, hogy szembehelyezkedjenek az imperializmus agresszív, a világbékét fenyegető törekvéseivel, s ugyanakkor kezükbe ragadják a kezdeményezést ebben a világjelentöségű harcban. A szocialista országok sokéves béketörekvése konkrét eredményeket hoz a két rendszer közti, a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése elvein alapuló kapcsolatainak fejlesztésében. Az imperializmus a reális erőviszonyok hatására meghátrál az eddigi erőszakpolitikától és a békés egymás mellett élés eiveit fogadja el. Politikájának ezt a „fájdalmas átértékelését“, a racionális irányzatok mellett, ellentmondásos agresszív jelenségek kísérik. A kapitalista társadalom belső antagonizmusa újabb ellentmondásokat szül, a nemzetközi kapcsolatokban kiéleződik az osztályharc és az imperializmus agresszív jellege változatlan marad. Ezért a szocialista országok állandó feladata marad, hogy a szocialista internacionalizmus elvei alapján szüntelenül szilárdítsák az egységet és felzárkozottságot, fejlesszék a szocialista világrendszert, a mai nemzetközi osztályharc fő forradalmi erajét. A mai imperializmus és politikájának jellege Az imperializmus, amelynek kizsákmányoló, embertelen törvényei még a közelmúltban az egész világfejlődés menetét meghatározták, végleg elvesztette történelmi kezdeményezését és kénytelen alkalmazkodni a két, osztályszempontból ellentmondásos társadalmi rendszer harcának új feltételeihez. A mai imperializmus, az emberiség történelmének leghatalmasabb kizsákmányoló rendszere általános, törvényszerűen elmélyülő válságot él át. A válság elejét az első világháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentette, amikor a kapitalizmus megszűnt egyedüli társadalmi rendszerként létezni. A kapitalizmils általános válságának második szakasza a fasizmus veresége, a nemzetközi imperializmusnak a második világháborúban fellépő fő ütőerejének veresége következtében kezdődött. A kapitalizmus gyengülése megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy továb- bi európai és ázsiai államokban győzzön a szocialista forradalom és megalakuljon a szocialista világrendszer. Az ötvenes évek végén a kapitalizmus általános válságának harmadik szakaszába lépett, melynek sajátossága abhaa 10
