Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó
szántóföld n. BÁCSKÁI BÉLA, akinek a Dunamenti Múzeumban a napokban nyílt meg a kiállítása. 1935-ben született Pršán (Persén). Középiskoláit FiTakovon (Füleken) és Komárnó- ban (Komáromban) végezte, később a fiľakovói (füleki) zománcgyárban tanulta a lakatos- és öntőmesterséget. A fiatal munkás Szabó Gyulához fordult először tanácsért. Megmutatta Jó művészi ösztönre valló rajzalt, s a Luíenecen (Losoncon) élő művész szívesen vállalta Bácskái Béla vezetését, beavatását a festészet „kulisszatitkaiba“, az anyaggal vívott harc „fogásaiba“. Ifjabb pá lyatársat látott benne, saját fiatalságára emlékezett, s tudta, milyen fontos egy művész indulásánál az értő segítség. Tanulságos együttlé- tek sora következett, melyek folyamán Bácskái Béla a kifejezés őszintesége mellé elsajátíthatta a technikai ismereteket, s felkészült a főiskolai felvételi vizsgára. A bratislavai Képzőművészeti Főiskolára 1955- ben vették fel. Itt Csemiczký, Zelib- ský és mások a tanárai. 1962-ben végez Peter Matejka osztályán monumentális festészetet. A főiskola elvégzése után a katonaságnál töltött hónapok során alkalomszerűen fába metsz, rajzol. az időszaknak további gyümölcse egy egész sorozat stilizált fatörzs. Bácskái a görcsös fatörzseken fájdalmas helyzetekbe csavarodott emberi figurákat vélt fölfedezni, s ezeket szinte misztikus erővel ábrázolta. A „Harcos“, „Miért?“, „Madonna“, „Tiltakozás“ mind egy-egy felkiáltójel az emberiség védelmében. Ezeket követte egy másik tanulmánysorozat, ahol a csupasz ágak rácsozata Modrian képeire emlékeztető struktúrát képez. Bácskái Béla néhány száz négyéi igen: az egyetemes kultúrába is" — akkor e szavak érvénye azóta megsokszorozódott. A művész önmaga prizmáján, a számára hazát jelentő vidék szeretetén és saját emberségén át vetíti elénk — a bennünk is élménnyé alakuló — tájélményeit. Bár a képeken érezni a táj súlyosságát, a föld vajúdását, az emberi kéz melegsége, harmóniája, a formák — természetadta — lágysága, símulása, a magas tartalom: a nagy, szántással barázdált dombhátak Első önálló kiállítását 1969-ben — szimbólumszerűen — Lučenecen [Losoncon), a tanár és barát, Szabó Gyula nyitja meg. Kiállít Rimavská Sobotán (Rimaszombatban), Banská Bystricán (Besztercebányán J, és részt vesz a Képzőművészek Szövetségének majdnem minden csoportos kiállításán. 1971-ben az elkötelezett művészet kiállításán elismeréssel nyilatkoznak kiállított munkáiról. A komáromi közönségnek 1970 őszén mutatkozott be először önálló tárlattal. Ritka jó alkalom tehát felmérni a két év alatt megtett utat. Bácskái Béla régebbi képei, a főiskola befejezése utáni időszakban erős fekete kontúrokkal készültek, míg magát a rajzot fehér kaparás adja. így a „Sárga templom", vagy a „Házak a domboldal alatt". Később eltér a kaparástól, de a kontúrozás még sokáig jellemző marad Bácskái akvarelljeire. A hatvanas évek vége felé próbálkozik a sötét kontúrok elhagyásával, illetve azok világos körvonalakkal való helyettesítésével. (Búzatáblák, 1969.) Ennek zetkllométernyi területen vándorol“, a nógrád-gömöri vidéknek immár negyedik területén, szép kis faluban telepedve le az utolsó tíz év folyamán. Minden környezetváltás új színt hoz festészetébe is. Az utolsó év nagyobb részét Hu- sínán (Gusznán) töltötte, s a dombvölgy váltakogású, gazdag táj, a dombtetőkön őrködő — talán évszázados — nagy fák, a lankákon csendesen legelésző nyájak hangulata: művészi átköltésben, átfogalmazásban gazdagította művészetének technikai és tartalmi oldalát egyaránt. Ha 1969-ben érvényesek voltak Szabó Gyula szavai: „A jó kép nem dísztárgy, nem csecse becse, de mindig vallomás a világról, az emberről. Es most itt egy ilyen kezdő vallomásnak vagyunk szemtanúi. Természetesen, ezt a vallomást még befolyásolják különböző hatások, de mindegyiken mégis ez a táj vajúdik, terem és ígér, és bennük Bácskái Béla szűkebb pátriája kér bebocsátást az egyetemes emberi ,létezésbe, 1973 IV. 8 1 IM—Ml SÁRGA MEZŐ alatt meghúzódó tanyák képe s az ember hajléka, azé az emberé, akinek a munkája nyomán születik egész életünk minden nélkülözhe tetlen előfeltétele és rekvizituma, mindez meleg biztonságérzettel tölti el azt, aki Bácskái Béla képei előtt elmereng, s átadja magát a gö- möri, nógrádi dombhátak ringatásá- nak. Nehéz képekről szóval beszámolni, s még a fekete-fehér fénykép is igen keveset érzékeltet abból, amit viszont a Dunamenti Múzeum két termében megrendezett kiállítás látogatója átél, tapasztal. A monumentalistának indult művész nem hengerli le a nézőt óriás- méretű, beláthatatlan kompozíciókkal. Képeinek monumentalitása nem a méretekben, hanem a megjelenítés módjában rejlik. Az egységes kompozícióban, a képfelület gazdaságos, maximális kihasználásában. A kiegyensúlyozott kísérletezés eredményét mutatják a frappáns tusrajzok és az akvarellek is. Két évvel ezelőtt a fiatal művészt még tanárai függvényeként emlegettük, ígéretről beszéltünk művészi törekvéseivel kapcsolatban. Most azonban már a beérő művészt köszönthetjük, az ígéretek beváltása korszakának küszöbén. Képein önmagát adja, saját világát vetíti elénk, saját képzőművészi, — festői- nyelvi, eszközeivel. Egy népcsoport, egy vidék kultúrája csak úgy vá*lhat a nagyobb egész szerves részévé, ha ahhoz nemcsak hasonulni, alkalmazkodni képes, hanem olyat mutat fel, amit máshol nem lehet megalkotni, ami specifikus, utánozhatatlan, s így úi színnel gazdagíthatja az egyetemes művészetet. Művészetünket elsősorban társadalmi körülményeink. a táj, amelyben élünk, gondjaink, örömeink határozzák meg. Művészetünk legyen dokumentum — rólunk. Bácskái Béla művészete épp ezt a követelményt elégíti ki. Témái, technikai felkészültsége, tudósa és türelmes kitartása a biztosítéka, hogy alkotásai szervesen olvadnak majd be hazánk művészetének áramlásába. SZ. HALTENBERGER KINGA JOSEF WEINHEBER: PARASZTFÖLDÖN ÁT Csík tengeri, csík lóhere, krumpliföldek mindenfele, mező, barna, mező, piros, sárga délben érik a rozs, s út, fehér szalag, mezei, csík lóhere, csík tengeri, s kötélen a makacs tinó, s mező, barna, mező, fakó, s krumpliföldek mindenfele, zabban szólaz az őzike, s érő mandulák sorai s mellettük egy lajtoskocsi, s útilapu és szarkaláb, sárga dél gyűl a rozson át, - s fűz tövén vízben hűsöl a kaszások kitty-kotty-korsaja, s mező, fakó, mező, sötét, gyér luctisztáson gyanta ég, s nehéz ökrökkel, körbe, mint fogata, a paraszt kering, szénahordásra készen áll, túzokok lomha raja száll, s itt pár tanya, ott egy torony, aztán megint csak unalom, csík tengeri, csík lóhere, krumpliföldek mindenfele s mezők, fentebb, mezők alább s mindig, mindig ez a világ ... SZABÓ LÖRilSICZ fordítása SZERGEJ JESZENYIN: DŰLŐK ÁLMOSNAK Dűlők álmodnak piros alkonyokról, bokrok tövén kék kutat és a köd. Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol, tűnődve rágja ajka, a küszöb. Az őszi fagy szelíd még és szemérmes, szérűskert alján lopva lépeget. Kéklő ablakból szöghajú legény les surrogva szálló seregélyeket. Zöld füstöt ont a kémény langyos kelyhe, veresen izzik a kemence-mély. Kutatva jár a szél, sehol se lelve valakit, akit elnyelt rég az éj. Valaki elment. Cserjés sűrűjében nem jár zörögve csorbult lomb alatt. Sóhaj szakad fel, útra kél az éjben, s egy borzas bagoly csőrén fennakad. A csend sűrűi, már szunnyadoz a pajta, deres út hímzi a síkos mezőt. Zizegve sír a vékony árpaszalma el-elbólintó tehénkék előtt RAB ZSUZSA fordítása ALEKSZANDR BLOK: VIHAR ELŐTT Végsőt lobbant az alkonyat. A napkorong felhőkbe csúszik, s a fellegek felizzanak fenségesen, mikor búcsúzik. A ködlő távolban amott boljós ég komorul, alatta forognak néma viharok jós tűz-szemükkel villogatva. A föld csak vár dermedten, és tompa dübörgés rázza-rázza, s már akaratlan reszketés ereszkedik a karcsú fákra. Lecsap a vihar, megleli zsákmányát villámtűz-szemével, első haragos könnyei ideérnek az éji széllel. LATOR LÁSZLÖ fordítása B » m . K>1.1 tw» m m ■» M11 ^ ip1-* •
