Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-08 / 14. szám, Vasárnapi Új Szó

T

riefon, ÄZflbô űr! — Kondor néni, a trafikosnő, néhai Kondor Lipót, volt Károly-csapatkereszt tulajdonos özvegye bekopogtatott a földszinti lakás ablakán, és hosz- szú, csontos lépteivel azonnal visszamenetelt az üzletbe, amelyet őrizetlenül hagyott. A sietésben szétfúvódott könnyű, kis, fehér haSzabó csak kivételes esetben vett igénybe telefonhívót, nem is volt rá szüksége, s maga csekély forgalmát a tervezőintézet telefonján bonyolította le. Lábán már papucscsal, de még kétsoros, sötét öltönyében, amit délelőtt a temetésen viselt, átsietelt a trafikba. Pihenje ki magát, ezt üzeni a főmérnök, hallotta a fülére szorított kagylóból a statikai részleg titkárnőjének világos, napsütötte hangját.

Milyen furcsa, milyen különös, hogy a nagy- főnök, hogy Déneske! Hogy ennyire törődik vele. Két vagy három szemesztert együtt jártak a műegyetemen, ő nem fejezte be tanulmányait, elment statisztikusnak, aztán sok év múltán ide került, az Alaptervhez, ahol Dénes « csúcson, személytelen távolban, a főnöke lett.

A trafikosnő a hosszú üzlet mélyében előrehajolva figyelt. Szabó szükségét érezte, hogy mondjon valamit a telefonról.

— A főnököm kiutalt két nap fizetéses szabadságot — felszólítás nélkül elhelyezkedett a kemény nádfotelban. Ez a nyomorult fotel fáj nekem, és én, nyomorult, fájok a fotelnek.

— Látja, ez szép. Gratulálok. — Az öregasszony vékony testével a pult fölött hajladozott. — És milyen volt? — látva Szabó értellen arcát, kiegészítette — a temetés, úgy gondolom. Sajnos, én nem hagyhattam itt az üzletet, pedig isten a tanúm, kedveltem a feleségét — eltűnődött, kimondja-e, ne — nem volt antiszemita — mondta csöndesen.

— Egész furcsa volt. Nem tudtam megbeszélni vele, mert őt temették.

Sovány, szemüveges arca, mint egy gipszből készült lenyomat.

Kondor néni, aki az élet folyamatának látta a halált, a fiatalokét éppúgy, mint a magakorú vénekét, már napirendre is tért.

— Iszik egy teát?

A trafikot, amely egyben kölcsönköny vtár is volt, sőt egyik zugában helyet szorított egy szemfelszedőnőnek is, felezővonalban szövetfüggöny választotta el. A függöny mögött Kondor néni raktárt, konyhát rendezett be, s nyílt innét egy ajtó a bazaltkockás udvarba, ahonnan állandó kanálisszag szorult a trafik hátsó traktusába.

— Hány koszorú volt? — a trafikosnő ezt igen fontosnak tartotta, az élő szempontjából. Szabó most kezdte érezni, hogy a csontjai kikivánkoznak a húsából.

— A főmérnököm, az küldött egy nagy koszorút.

— Külön a főmérnöke! Na látja, Szabó úr, ez igazán szép. Fizetett szabadság, koszorú, ez valódi megbecsülés,

A hátsó traktusban Kondor néninek papri- káskrumplija melegedett. S a vegyileg kissé megbomlott étel szaga meg az édes dohányillat összevegyült.

— Ne adjak egy Fülest? Hogy elfoglalja magát. Maga szeret rejtvényt fejteni. Szabó úr.

Nagyon gyorsan halt meg az asszony. Három nap mindössze, ebből kettő a kórház, llashártyagyulladás, mögötte teljes áttétel. Saját lábán ment le a lépcsőkön, mint aki csak benéz valahová, és aztán hirtelen fölfekszik a rideg asztalra, állig húzva a lepedőt. Ilyen racionálisan elintézni a halált, mint valami postamunkát!

— Kérlek — a halk, zenei megszólítás még nem ért el hozzá, egy közúti híd terhelési számításait ellenőrizte, burokban dolgozott. A férfikölni körülúszta az arcát, s erre fölfigyelt, s most már az előbbi szavakat is visz- szahallotta. Először lefelé nézve, a hegyes orrú, lakkosan fénylő cipőt pillantotta meg. Ez ő, Dénes. Cipője már közös ifjúságukban is kivált a sok megráncosodott, poros cipő közül.

A főmérnök leül Szabó mellé. Milyen friss, milyen fiatal! — gondolta a matematikus, kevéskéi irigységgel. A keskeny, finommetszésű arc, a hűvösség távolában, a jólfekvő világos- barna haj, amely nyaranta kiszőkül, és a szem teltszürke nyugalma.

— Szerettem volna személyesen is... gondolom, nehéz napjaid lehetnek.

Szabó lefektette a ceruzát, mindig jólhegyezett, félkemény ceruzákkal dolgozott. Az egykori iskolatársra nézett, de nem válaszolt. Tegnap este kinyitotta felesége ruhásszekrényét, a szekrény belsejének eleven surrogása volt. A kölnije, néhány vörösesbarna hajszál a ruháin, és a kalapjai! Irén imádta a kalapokat, s ezek most belülről, mintegy átvilágítva anyagukat, felizzottak.

— És ezután? Hogy gondolod ezután? Terveid?

— Terveim? — Szabó hunyorogva nézett a mulatságossá vált szó után, amely egy ideig még ott röpködött a szobában.

— Bocsáss meg, ha rosszul mondtam, nem ismerem a körülményeidet. Gyerek?

— Az első házasságomból egy. Kisfiú. Az anyjával él.

Ahogy az ajtók vékony nyikorgással kettényíltak. A gondosan megőrzött pongyolák. A virágos napernyő.

— És a lakás?

— Két szoba. Ketten éltünk benne — mint a magnóról, visszajátszik a beszéd, de már idézőjelben. Ketten éltünk benne. — Vagyis... — nem tudta mit akar mondani, csak é|)pen az előbbi érzelmes felhangot próbálta kijavítani.

— Még az « jő, hogy a lakás! — A főmérnök fölállt — Hftt »kkor még agyszer —

VÉSZI ENDRE:

A nő reszketeg kétsé akart a pongyolától, de belebonyolódott bő ujjas, gáról, durva szavakat m gyöngyszalma kalap guri gurult, a nő zokogott, el szőnyegre, fejbőrét dürzsi

Másnap korán reggel intézetbe, hogy beteg. I rejtvény újságból.

— Valaki megint kere: A nevét nem mondta. lg galomba került. Sok a m engedi, a magam részér nék? Hozzám mindig . . .

Egész nap feküdt a í és mennyezet között. A egymásbacsiszolva váltót már színültig töltötte a s kopogtattak. Ahogy az i pett, érezte, szűr a szaki nyitott. A férfikölniillat évfolyamtárs. Elegáns gc folyosót nyitott előtte. S nagyon magasan volt az i

A főmérnök halk zene

— Hallom, nem vagy j

— A szók szélére ült. — nézzelek. Talán segíthet

A másik kétszer egym.

— Volt nálad orvos?

— Nem, nem. Tudod,

— Értem. Ti... ne \ úgy hallom, nagyon jól éi

— Hát nem.

— Nem?

— Nem volt az jólélés.

A főmérnök kibillent

Itt most mondani kell ví ni valamiben. Erre nem érezte, milyen gyámoltal

— Nem tudom, hallc egy számítástechnikai lat

— Hallottam. Valamit

— És te — őszintén gondolsz arra ... olyasmi

— Gondolni? Nem is egyszer mondott valamit

— Mert nekünk van i

A főmérnök szeme kör

lakat, a bútorokat fürkés.

— Nagy itt a rendetlf mentegetődzött Szabó — vénült. Mit tudom én. I ilyesmi. — Kis szünet mondod, laboratórium. - mével intett, hogy igen. vei megkínáljalak ... ha«

— Ugyan, ne fáradj vi

Szabó átfűlt a csöndé

távoli múltban beszu-igeti a rakparti lépcsőkön, 1. kék rezgése, szemközt a térdiggyűrt nadrágban a kább, mintha ezek a s: közegén szűrődnének át.

— Tudod, az én életei

— hallotta Dénest. — 1 másképpen látszik. Nős ta gyerekem, és ... — e rótt a képébe és teljeser kor gumioptikával dolgo mára borotvált sápadt 1 pórusok, s a szem körül retek valakit — rágyűjti lángja megcsillant sei Odakint hangok, léptek, lyek egymásba kapaszko rét engem. Ügy kínlódu Neki is kisgyereke, me, És a férje nem akárki, hatalom. — A mérnök 1 kézfejéhez ért. — Gondol) ja szakadozott, bizonyta olyan zenei. — Te itt m ke-d ez a lakás. És mi sak voltunk, és most is tott az eszembe, Mariann

Ismerte a nőt az int barna az arca, mintha indián nő. Dénes most k dékosan. Beavatta egy ti hasson nemet.

Nevetés viszketett a ti könyvelő is ezért hívta i kás miatt.

Odakint várattál kiáll az utcáról.

— Kétszer egy héten, a legnagyobb diszkréció.

Zörgettek az ablakon. Még egyszer zörgettek, ni. Az ajtó keretében a arca.

— Nem hallott semmi várna a feleletre — A 1 trafikosnét. Amikor étel;

— Valami zűr? — ké valójában csak a saját kimondta, amire hetek 6 nem tiltakozott. — Kuk és ... ne vedd sértésne

Szabó kikísérte vendé; ron, a kapualj, a járda takart testet most vittél megállt.

— öngyilkosság? — )

— Nem. Megölték.

— Ismerted?

Szabó furcsán fölnevet

— Hogy ismertem? Éi

Dénes hátbavágta.

— Morbid vicceid vám

Szabó a kocsijáig kísi

— Köszönöm neked, hatok rád. — A főmérni egyszer kezet . /'ott. neked. — Nagyon akartc vét, de nem jutott az es2

megszorította a kezét —, együttérzek veled. És ha van valami problémád ...

Szabó is felállt, de most már a szolgálati szabályzat szerint.

— Hálásan köszönöm — a magnó újra visz- szajátszott... „Hálásan köszönöm“. „Ez csak természetes, régi barátok vagyunk“. A szekrényben egy nemlétező déli szél meglebben- tette a könnyű pongyolákat. Finom, hervatag textilillat Kiáll majd az udvar közepére egy kosár kalappal. Négy emelet ablakaiban gombnyomásra kiugranak a kíváncsi arcok. Kérem, tisztelt lakótársak, nem tudok együttélni ezekkel a kalapokkal. Ingyen adom őket. És egyszerre az egész utca, az egész körzet Irén kalapjait viseli. Csarnokban, közértben, színházban, mindenütt Irén kalapja!

Dénes vékony szálú, hibátlan haja. A gyűret- len fiatal embertarkó. Az ajtóból visszanéz.

— És ne köszönj semmit. Ez természetes.

Az előszoba padlóján nyolc vagy tíz részvétlevél.

Interurbán hívták telefonhoz. Irén egy vidéki rokona. Megkésett együttérzés.

— Én tudom, mi az, hogy egyedül lenni — Kondor néni beszélgetés közben is rejtvényt fejtett. — Maga még fiatal ember.

Hízásnak induló, de még mindig jó alakú nő lépett az üzletbe. Itt vásárolta napi cigarettáját. Telített barna hajában szélesen világító ősz csík.

— Az a hölgy — mondta néhány nap múlva visszaidéző hangon a trafikosnő — érdeklődött maga után. Látásból ismeri magát, és tud a tragédiáról. — Késődélutáni nap, amely átmossa az üzletet, paprikáskrumpi és pácolt dohány szaga. — Nem élhet az ember örökké magányosan. A kellő időben én elmulasztottam. De maga még fiatal. Mennyi is, Szabó úr? Ütvén?

— Negyven.

— Na látja. Magára figyelnek az asszonyok.

Az Alaptervnél is, mintha megváltozott volna a helyzete. Két kolléga meghívta ebédre, tetszés szerinti vasárnapra. Ha belépett a rajzterembe, ott nagyrészt nők dolgoznak, négyen- öten is megszólították. Furcsa, viszolyogtató dolgokra gondolt. Szétosztom közöttük Irén kalapjait. Neon gyászolta az asszonyt, de hiányzott, mint áramszünetkor a világítás, víz a' csapból, korlátozás idején. A hiány megmutatta magát

— Az a nő — mondta Kondor néni, és közben erélyesen beírt egy fogalmat a rejtvénybe — az a hölgy azt mondta, Szabó úr, ön kifejezetten megnyugtató ember, bizalomgerjesztő. És az a hölgy csoportvezető a pénztárban. Na. Önt ilyennek látják az emberek. Élünk egy utcában, és nem is tudjuk, az utcának ezer szeme van, Szabó űr. És közvéleménye van. Na.

Bizalomgerjesztő. Megvizsgálta magát Irén állótükrében. A fonesoron Irén néhány ujjlenyomata. A finom recézett homályosságok, amint küzdenek az elmúlással.

Arkossy István

illusztrációja

Megszorította az öregasszony száraz kezét és elindult. A hiány, ellentétben a szívóüresség természetével, lökte előre. Beült egy moziba, szerencsétlenségére a sor közepén volt a helye, fél óra múlva már menekült volna, de nem merte fölállítani az embereket Egy önkiszolgáló étteremben, közös asztalnál, megismerkedett egy félhosszú hajú szomorú lánynyal, de éjfél felé már nagyon jókedvűek voltak két vagy három üveg bor után. Tőlem a férfiak mindig azt kérdezik, mitől ilyen finom a bőröd? Mitől ilyen finom a bőröd? Igenis, mitől ilyen finom a bőröd, na? Attól, hogy kristálytükör van a szívemben, elhiszed? Az anyámtól tudom.

A házmester alvástól foltos arccal beengedte őket Mint egy holdsütötte kráter, gondolta Szabó. Milyen szag van itt nálad? A nőt megperdítette könnyű részegsége. Ánizs- szag, válaszolt rögtön magának. Beléptek, mint egy forgóajtón. Az ember tériszonyt kap nálad, kacagott a nő, olyan magas itt a plafon. Kezdte dobálni magáról ruháit, fehérneműit. Fordulj el, légy szíves! Körültáncolt a szobában, és egy rántással kiszakította a szekrényajtókat. A könnyű pongyolák megrebbentek. Micsoda gyönyörű garderób! A nő a fejére tett egy nyári gyöngyszalma kalapot, aztán válogatni kezdett a pongyolák közölt. Megengeded? — kérdezte gyengéden, és belebújt az egyikbe. Hogy hívnak, te drága, a keresztneved ... Fején az idegen kalappal, testén az idegen pongyolával, nyújtotta hideg kezét. Részemről Irén.

A férfi is ittas volt, kábult, gyomra a torkába lökődött.

— Te is Irén? Mindenki Irén? Gyönyörű. Tudod kinek a dolgait hordod? Egy halott asszonyét Kihűlt, eltemették, így igaz. Ez volt az utolsó pongyolája. Ez volt rajta, hol is? A kórházban.

A két szoba egymásba nyílt, hosszúkás ablakai a mély udvarba néztek. Az édeskés kanálisszag ide is benyomakodott. Olyan ez, mint egy mély kút, de már csak poshadás- szaga van, nincs benne víz. A szülei itt laktak, ebben az udvarban nevelkedett. Mint sötétben a fény felé nyúló növények: úgy lett ő vékony és hosszú. Régebben odafent, a kút peremén, közel a vakító éghez, emberek bámészkodtak felfelé. Volt is mit bámulni, a kút mélye tele volt élettel, tenyészettel, s a rosz- szul illesztett bazalt kockák között kék és lila virágok virítottak.

Kilépett a koraőszi estébe. A trafikosnő a hosszú üzlet hátterében, a gyenge, vízüvegsze- rű világításban, egyik kezével rejtvényt fejt, a másikkal magyaráz. Az eső már elvonult, a házak élei legömbölyödve, a bogárzöld neonok kiszőrösödtek a párás levegőben. Kondor néni észrevette, és kisietett az ajtóba. — Nálam mindig — mondta —, hozzám mindig bizalommal . . És az a hölgy. A pénztáros hölgy.