Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-05 / 81. szám, csütörtök

A táborban szigorú rend Uralkodott. Ha valaki megpróbált volna engedély nél­kül távozni, s méghozzá egy> dűl kimenni a hegyekbe, azt Mydlík elsősorban is alaposan lehordta volna. A Rumifiahui csodálatos sziklataraja azonban nem hagyott nyugton. Amikor úgy tűnt, hogy a sok sürgős elvégzendő munka miatt nem kerül sor a megmászására, kezdtem terveket kovácsold. Egy napon Jurekkal együtt ma­gamra vállaltam a tábori szol­gálatot és reggeli után közöl­tem vele, hogy kimegyek a tö borból, nem messze egy csen­des helyre, ahol nyugodtan ír­hatom a naplómat. „Rendben, de előbb mosogasd el az edé­nyeket“ — mondta és rámuta­tott a nagy halom csajkára meg kanálra. Két órát volt mit kínlódnom, de tizenegy tájt végre készen voltam. „Hát saia, öt órára itthon vagyok“ — nyugtattam meg barátomat bú­csúzóul. Az út egy szép zöld hegyhá­ton vezetett a tábor fölött. A hegyes sziklacsúcsok hatalmas fekete tömege úgy vonzott a távolból, mint a mágnes. Igyr- keztem fölfelé hét további hegyháton, magas bokrokon és fűcsomókon meg csodálatosan szép csendes völgykatlanokon keresztül. Sehol egy teremtett lélek. Csak ménesszám csende­sen legelésző lovak emelték fel riadtan a fejüket. Végre egy hegyoldal, beszórva fantaszti­kusan tarka virágokkal. Apró kék, sárga és fehér virágok bó­logattak a szélben, s az itt még 4300 méter magasságban te­nyésző, szinte szár nélkül növő kutyatej sárga feje úgy tűnt, mintha oda lenne szögezve a földhöz. Induljak neki, vagy ne a ha­talmas sziklalabirintusnak? — fontolgattam a hegynyeregben, amikor meredek sziklafalak kezdtek ineredezni előttem. El­indultam egy hatalmas szikla- teknő felé, de mindjárt ijedten félre is ugrottam. Egy méter­nyire előttem, mintha puskából lőtték volna ki, rohant el egy mezeinyúl. 4400 méter tenger­szint feletti magasságban! Az élesen csipkézett sziklahasadék meredeken emelkedett fölfelé. A fagyos szél egyszerre csak semmi jót sem sejtető fekete felhőket hajtott maga előtt. Ha­talmas villámok csapkodtak, és tojás nagyságú jég kezdte ver­ni a sziklafalat, furcsán ugrál­va lefelé. Gyorsan behúzódtam egy sziklakiszögellés alá. Tel­jesen átfagyva bújtam végre elő. Kiderült az ég — és én csodálkozva tekintettem le a felhők hasadékán át egy ki­aludt kráter hatalmas torkába. A legmagasabb emelkedés nem egészen 100 méterrel jobb­ra meredezett az ég felé. Ho­gyan másszam meg azonban egyedül, kötél nélkül a függőle­ges, meredek falat, amely alatt szakadék tátong? „Ha nem akarsz halálfia lenni, maradj nyugton!“ — mintha ezt mond­ta volna a hegy. Elindultam balra, egy másik, csak néhány méterrel alacsonyabb csúcsra, amelynek sziklarepedéseiből apró virágok kandikáltak kife­lé. Szemben, a völgyön túl fel- hőgomolyokkal küzdött a fehér Cotopaxi, mely fehérebbnek lát­szott, mint bármikor azelőtt. Hóköntösét néhány száz méter­rel alacsonyabbra bocsátotta. A jégeső újabb erővel dobolt a sziklákon, s a mennydörgés a visszhangtól a tízszeresére fel­erősödve dübörgött végig a he­gyeken. Nyakam közé szedtem a lábamat és rohantam lefelé, amerre a szemem látott. De utamat állta egy széles, mocsa­ras katlan, a békák paradicso­ma, ezen nem tudtam keresztül­lábalni. Vissza kellett térnem egy darabon és megkerülnöm, öt perccel öt előtt megérkez­tem a táborba... Este a tűznél viszketett a nyelvem. Nem tudtam sokáig magamba fojtani a titkot. „Mi lesz, ha elárulom, hol jártam?“ — szóltam oda Mydlíkhoz. És kezdtem neki mesélni a kalan­domat, s kiszórtam hátizsákom­ból a gyűjtött kőzetmintákat. „No, jól van, de máskor ne menj sehova se egyedül.“ A nagy letolás ezúttal elmaradt. Jóllehet néhány nap múlva cso­portunk mégiscsak megmászta a Rumifiahui legmagasabb csú­csát, ezt az egyéni hegymászást elvégre ón voltam az első A világ közepe (5.) csehszlovák, aki oda feljutott — mégiscsak többre becsülöm. Gyakran bejártunk a főváros­ba, Quitóba. Igen egyszerű volt a dolog. Kissé messzebb a tá­bortól, az országút mellett le­fekszik az ember a fűbe és vár. S amikor feltűnik előtte egy porfelhő, rögtön az első gépko­csivezető megérti, hogy nem fekszik ott az ember hiába. Az­tán két óra múlva kiteszi őt a célban, az örök tavasz váro­sában. Gyakori vendégek voltunk a lengyel követségen meg a mi kereskedelmi kirendeltségün­kön. Voltak ott a számunkra raktárak, éjjeli szállások, für­dőszobák, mosóhelyiségek, író­szobák, tájékoztató iroda, tele­fonállomás, posta és tudom is én még mi minden. Persze hogy örültek jöttünknek, ezt talán nem is kell külön mon­danom. Leginkább az otthonról Munuinento de la linea Equi- noccial — az egyenlítői vonal emlékműve jött hírek érdekeltek minket. De csak nagyon szerényen ér­keztek. Lýsának meg, aki pedig égett a türelmetlenségtől, ép­pen semmi. Augusztus elején hoztam meg az örömhírt. Lýsa éppen fáradtan jött meg a terepről. Én meg tettettem ma­gam, mintha megint nem lenne semmi hír. Tanácstalanul le­gyintett: „Hát lehetséges ez, az űrrepülések korában? Az ember egy óra alatt körülrepüli a föl­det, s tőlünk ide ilyen lényeg­telen kis távolságra, egy évig eltart, míg valami hír érke­zik!“ Most már én sem bírtam tovább, és előhúztam a kabelo- gramot. Odahívtam és vigyázz- ba állítottam: „Fiú, Vladimír, VII. hó 21, 3950 g, minden rendben.“ Pihenj! Látott már valaki újdonsült atyát messzi idegenben? „Mu­tasd, azt hiszed, beugróm ne­ked?“ — és tépi ki a kezemből a táviratot. Ezúttal valóban ott állt a nagy esemény, fekete-fe­héren. Nagyot nyelt és a bol­dog apa széles mosolya terült szét az arcán. Aztán odakapott a fejéhez és ri költözni kez­dett: „Jézusmária, haverok, fiam van! Gyerek! Vladimír! És az én nevemet adták neki!“ Ve­szettül csapkodta a combját és majdhogy az égig nem ugrált amely itt karnyújtásnyi távol­ságra van fölöttünk. Újból meg újból végigolvasta a lakonikus rövidségű értesítést, mintha nem hitt volna a szemének. Ebben a pillanatban nem volt nála boldogabb ember egész Amerikában ... A tábortűznél egyébről sem folyt a szó. Végigveregettük a vállát, ahányan csak voltunk, és kifejezést adtunk csodála­tunknak, micsoda művész is a ml barátunk. Elsőre, és mind­járt négykilós fiú! A jó hírt nem tartottuk meg csak magunknak. Rádióadón leadtuk a Cotopaxi alatti menedékházban dolgozó munkacsoportnak. És Mydlík megengedte, hogy a vastarta­lékként őrzött Jelínek-féle szil- vóriummal öblítsük le a nagy örömet. Mert ugye, ezt meg kell ünnepelni. Lýsa ragyogott, mint a Dél keresztje a látóha­táron, s a legszívesebben he­gyen, völgyön s óceánon át ro­hant volna Mányuskájához Be- rounba. A csehszlovák kereskedelmi kirendeltségen mindig találtunk valami újat. És új barátokat is. Ezek egyike volt Jirka Kŕeček. „Voltál már az egyenlítőn? — kérdezte tőlem egy szép napon. Tagadólag ráztam a fejem. — Hát akkor nemsokára ott leszel. Gyerünk, indulás!“ Skoda 1202-es kocsija már ott rohan a Norte nevű villanegyed utcáin, aztán elhagyja a repülőteret. Ezután már nem rohanunk, ha­nem rázódunk a hihetetlenül gidres-gödrös országúton. A há­zak falán ügyetlen kézzel írt jelszavak hirdetik minden bé­keszerető embernek: „Békét Vietnamnak“, amott meg Che Guevarát éltetik, ismét másutt meg az annyit propagált s a Metrobamathoz hasonló Nervo- linnak a reklámját látni. Et­től a szörnyű rázkódástól már csaknem dadogni kezdtem. Egy­szerre csak — nem akarok hin­ni a szememnek — előttünk vadonatúj autópálya. „Tudod, nem minden főváros dicseked­het azzal, hogy a kertek alatt ott húzódik az egyenlítő. Ezt az autópálya-szakaszt nemrég épí­tették, rekordidő alatt“ — ma­gyarázza Jirka. De ingyen ko­csikázás nem lesz. Tessék csak leszúrni öt sucrét... Az autó­pályának megfelelő sebességgel száguldunk, az ablakban egy pillanatra kényelmesen baktató öszvérek s mögöttük indián asszonyok tűnnek fel, falvakat, hegyeket, kanyonokat, vízesé­sek ezüst szalagját, agávékat, eukaliptuszokat hagyunk el, lu­xust és nyomort. Az autópálya végén hatalmas kőobeliszk meredezik. Monu- mento de la linea Equinoccia) — az egyenlítő vonalának em­lékműve. „Ez az, itt az egyen­lítő“ — emlékeztetett a gép­kocsivezető, teljesen fölöslege­sen. Most kezdődik, gondolom. Lelki szemeim előtt felmerül a tengerészek áldozati szertartá­sa, akik először lépték át ezt a képzeletbeli vonalat; Neptun az újdonsült tengerjárók ko­paszra borotvált, szurokkal be­kent és tollal megszórt feje, akiket azután, hopp, bedobtak a sós vízbe. Hát engem is meg­nyírnak, bekennek szurokkal és behajítanak a vízbe? Brrr ... A kocsi meglett egy kört az emlékmű körül, áthaladt vala­miféle fehér vonalon és meg­állt. „Ügy, és most ismét ott­hon vagyunk — az északi félte­kén“ — közli nyugodtan Jirka. Hát akkor nem lesz keresztelő ■— éljen! A „hozzáértők“ otthon, akik legfeljebb Mucsáig jutottak el, figyelmeztettek, hogy ne sokat tartózkodjam „odalenn“ a sza­badban, mert úgysem bírnám ki a szörnyű hőséget. De alig nyi­tottam ki a kocsi ajtaját, majd­hogy el nem vitt a szörnyű erősségű szél. S még mielőtt rendesen körülnézhettem vol­na, úgy fáztam, hogy lúdbőrös lett a hátam. Hát ez lenne az egyenlítő. Nevetséges! Inkább Szibéria! Vezetőm is, aki pedig sok mindent megszokott már itt, reszketett, mint a kocsonya. így aztán mindjárt átmentünk pla­nétánk déli féltekéjére, s ott is egyenesen a nagyzoló El Dora­do nevet viselő vendéglőbe. Az ajtó fölött ott fénylett a szép sugarasan kifaragott Nap — legalább az! Vendég sehol, étel­nek hírét sem hallották, vi­szont egy kopott zeneszekrény- ből fülsiketítő zaj csapott meg, alighogy beléptünk. Mondha­tom, kész eldorádó. Egy szép néger nő, szépen kihúzott sze­möldökkel és ragyogó fehér fo­gakkal, aki ott állt a pult mö­gött, Pilsner márkájú sört töl­tött nekünk, s mindjárt otthon éreztük magunkat. A bömbölő muzsikát is alig vettük már észre. Odakünn hömpölyögtek a felhők, de aztán a nap még­sem bírta ki és kikukucskált. De alighanem ő is fázott, mert aztán gyorsan elbújt ismét. Minden oldalról körülnéze­getjük a hatalmas, tíz méter magas, kőtömbökből rakott négyéi ű gúlát, melynek csúcsá­ra jókora kőgolyó van ültetve, s ezt középütt fentről lefelé keskeny arany csík díszíti. Ha kelet felől nézzük, a jobb olda­li félgömb az északi féltekét, a baloldali a délit jelenti. Ugyanúgy, mint a valóságban. Az aranyos csík fentről lefelé halad, le egészen a földig, s keresztülmegy először a fehér követezen, s aztán tovább he­gyeken, völgyeken, hegynyerge­ken, lapályokon és óceánokon, és 40 075 696 méter út után visszafut ismét ide, de a má­sik oldalról és felkúszik egye­nesen a kőglóbus tetejére. Az út, amit megtett a földgolyó legszélesebb részén, az az egyenlítő. Ahogy a felirat mondja: Latitud — földrajzi szélesség 0°0'0" — nulla fok, nulla perc, nulla másodperc. És hogy is van az a világ kö­zepével? A quitók, az ország inkák előtti eredeti lakosai, akik már a 11. század előtt itt éltek, s akikről a főváros is a nevét kapta, okos emberek, jó megfigyelők voltak. Észrevették például azt is, hogy ezen a he­lyen a Nap évente kétszer köl­tözik át az égbolt egyik felé­ről (és éppen Quitóban oszlik az égbolt két félggömbre!) a másik felére, és hogy március 21-én és szeptember 23-án az Az újdonsült apa az egyenlítőn (A szerző felvételei) emberek, az épületek, az álla­tok és minden tárgy pontosan délben nem vetnek árnyékot. Ebből úgy ítélték meg, hogy az égi lovas, mindennek éltetője a földön, éppen a fejük fölött áll. Talán innen eredt az a meggyőződésük, hogy ez a hely pontosan a világ közepe. Biztos, hogy itt halad át a Földet körülfutó egyenlítő. Itt van tehát a nulla szélességi kör. Az emlékművön elhelye­zett emléktáblák köszönetét mondanak azoknak a francia tudósoknak, akiket Charles Ma­rie de la Condamine vezetett, s a többi munkatársának meg azoknak a tengerészeknek, akik 1736—1744-ben az egyenlítő hosszának mérésekor bizonysá­got szolgáltattak a Föld gömb formájáról is. További hét év múlva jelent meg Párizsban Condamine híres naplója, amelyben számot ad a király utasítására végzett egyenlítői utazásáról, amikor is elvégezte a három első délkör történelmi jelentőségű mérését. Az egyik táblán az áll, hogy az emlék­művet 1936-ban a francia tudo­mányos expedíció megindítása 200. évfordulójának, s az ab­ban részt vett tudósoknak em­lékére az ecuadori kormány ál­líttatta. Miért éppen ezt az országot választotta ki a Francia Akadé­mia, amely abban az időben el­határozta égitestünk méreteinek tudományos megállapítását? Nyilván azért, mert Űj-Granada — így hívták az itt 1710 és 1820 között fennállt királysá­got — volt akkoriban az egyet­len hozzáférhető ország az egyenlítőn. A következő biro­dalom — Nagy-Kolumbia (1821 —1830) — széthullása után új állam jött létre ezen a terüle­ten. 1830-ban összeült Riobam- bában az alkotmányozó nemzet- gyűlés, amely az új államot éppen az egyenlítőről nevezte el — Republica Ecuador-nak. Még egy különlegessége van ennek a helynek. Az egyenlítő itt, mint egyetlen helyen a Vi­lágon, mérsékelt éghajlatú ma­gaslati fennsíkon halad keresz­tül. Ezért fúj itt olykor hideg északi szél. Nem kell csodál­kozni, hiszen 2483 méter ten­gerszint feletti magasságban va­gyunk itt ebben a hegynyereg­ben. Szinte percenként érkeznek az autóbuszok Qiutóból, rajtuk ott díszeleg a Mitad del Mundo felirat, s kiszáll belőlük két- három látogató. Olykor-olykor néhány külföldi is feljön a ko­csijával. Ideérkeznek, lefényké- peztetik magukat, egyik lábuk­kal az északi, a másikkal a déli féltekén, és már mennek is tovább. Semmi más nem érdek­li őket. A sznobok számára ke­vés itt az attrakció. A két ven­déglőn kívül van még valami­féle botanikus kert, kitömött állatokkal, aztán két emlék­tárgyüzlet; ezek megalapítója és az emléktárgyak készítője valamiféle cseh volt. Az emléktárgyak között min­denki találhat valami érdeke­set a maga számára. Kapni itt zsugorított emberfejet — ter­mészetesen csak utánzatot —, emlékéül annak a korábbi in­dián szokásnak, hogy a megölt ellenség fejét ügyesen össze­zsugorították; kapni fából fa­ragott indiánszobrokat és isten­ségeik szobrait, indián íjakat és nyilakat, a hírhedt fúvócsöve­ket, háziszőtteseket, híres in­dián főnököket ábrázoló színes képeslapokat, meg Oriente tar­tománybeli mezítelen keblű in­dián lányok színes képét. Az elárusítónő a képeslapokra szí­vesen ráüti a Mitad del Hundo parádés pecsétjét, aminek oly nagy értéke van a világban. Aki egyszer itt járt, az sze­rezhet egy értékes, hamisítat­lan oklevelet arról, hogy saját lábával érintette a nulla széles­ségi kört a világ közepén. Ezzel polgára lett Equinocciónak, a képzeletbeli egyenlítői ország­nak. Az erről szóló oklevélen ezt maga Inty, a Napisten ta­núsítja, Dátum, pecsét s a pult mögött álló hölgynek és a ta­núknak aláírása igazolja az ok­mány hitelességét. S mindez ráadásul ingyen1 Az üzletek előtt gyönyörű tarka ponchók, mellények, sá­lak és további textilkészítmé­nyek valódi házi gyapjúból. A népes otaval indián törzs tag­jai tucatjával mutogatják a szebbnél szebb kézimunkákat. Ha valaki drágának találja száz sucréért a ponchót, nyugodtan alkudhat. Egyébként a hosszú fekete varkocsú indián férfiak, asszonyok meg gyerekek ezzel számolnak is. Otaval indián családokkal, akik a gyönyörű háziipari készítményeket árul­ják, az ország valamennyi váro­sában lehet találkozni. Az egyik üzlet mellett öszvér­karaván halad, hátukon tömlők­kel, mögöttük igen szép otaval indián lány lépked. Hogy mi van azokban a tömlőkben? Jir­ka mindjárt megmagyarázza: „Tudod, pár kilométerre innen van egy falu, de cseppnyi vi­zük sincs. Ezért a falusiaknak minden csepp vizet úgy kell hazaszállítaniuk. De azért nem hagyják ott a falut. Nem gye­rekjáték errefelé az élet.“ BLAHOSLAV BRAUN 1973. IV. 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents