Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)
1973-04-29 / 17. szám, Vasárnapi Új Szó
TERSÁNSZKY J. JENŐ: H át ennek a történetnek a kelte magától értetődően, nem az utolsó világháború utáni évek valamelyike, hanem egy jóval előbbi: Viszont akkoriban igazán bármelyik évben megeshetett. A nagy bányaüzem egészen rossz minőségű izgulatban leiedzett. Éppen május elseje, a vörös május előtt közvetlen. A vállalat igazgatója egy idős, kedélyes bácsi, többszörös nagyapa, hirtelen nyugdíjba lépett. Holott a teljesítőképessége töretlen volt még és az üzem dolgozói bálványozták az öreget, úgy mint az édesapát szokás. Ez az igazgató az üzemi szabályzaton felül is, kívül is, ahol tehette, segített az emberein, akár egyszerű rongyos zúz- dasepregetőről is legyen szó. Távozásának éppen ez volt az oka. Az üzemnél két egylet virágzott. Egyik az elegáns, szőnyeges Tiszti Kaszinó. A másik, a szerényebb Legényegylet. Az öreg igazgató egy este átbandukolt a Legényegyletbe. Ott összeült egy fröccs mellé néhány régi munkással, gépésszel, és így tájékoztatta őket: — ...Hát, komák, baj van. Illetve baj lesz. A részvénytársaság választmányi ülése leszavazott engem. Keveslik az üzem osztalékát. Bőrnyúzásra mennek. Én levontam a levonandókat. Nem pisz- koltam be a kopasz fejemet életem utolján. Nyugbéreznek. Új igazgatót kaptok elsején. Már nagyjában át is adtam az irodát neki1 Csüggedés, morgás, dohogás nyomasztotta az egész telepet. És hozzá a vidám tavasz virágos, langyos ellentéte. A készületek a legszebb ünnepre, a május elsejére. A munkásság ünnepére. A környék szokása szerint májusfát, vagyis nyírfát vágtak ki a legények az erdőn és fölszalagozva állították oda éjjel a kedvesük háza-kerítéséhez. Ök maguk pedig egy két cigánymóré kíséretében készültek a hajnali szerenádra. De most savanyú gondolatok, szitkok, átkok keveredtek a készülődésbe. A harmonikák hiába nyefegtek a gyepük alatt, munkaszünetekben nem tudták vidámságra hangolni a lelkeket ... Május elsején, ahogy szokás volt, ünneplőben sereglett össze a sok bányász a nagy karám udvarán. A bányászbanda hangolt. A mozsár durrogtatásához már tömték a robbantószert a hegyoldalban. A bányászok meggyújtották a bányászmécseket a vonulásra. A tárna száját virágkoszorúk lepték el, vörös pántlika lobogott a nyírfák ágán. Furcsa, csípőske szaggal volt teli a telep. Hát egyszerre a nagy készületbe komisz, kellemetlen, csikaró hang harsant. Az új igazgató megérkezett. Egy száraz, pápaszemes, hegyes, seszínű szakál- lú pofa. — Hogy-hogy-hogy kérlek! — rázta fejét az öreg igazgató tájékoztatására, hogy május elsején munkaszünet és fölvonulás, tartatik: — Hogy-hogy-hogy kérlek! Én nem tudok ma semmiféle hivatalos ünnepről. Nincs vörös betű a naptárban, nincs semmi alkalom, évforduló vagy mi! Önhatalmúlag én nem terjeszthetem be a részvénytársaságnak az elmaradt hozamnak a számláját. Tessék csak, lefújjuk az egész cé- cót! — De hiszen sohasem kifogásolta ezt az ünnepséget a választmány! — hápogta az öreg igazgató. — Ez a munkásság ünnepe. — Tattatattatrattatatatta! Én ilyenről nem tudok. Csak tessék munkába állani azonnal. — De hiszen ünneplőbe öltözött mindenki! — Levetkőznek, kérlek. És a haladékkal majd megtoldjuk a munkaidőt. Kevés kínosabb, lázítóbb hercehurcát élt még át a telep, mint ez a május elsejei. Ha az az indulat, ami a lelkekben fortyogott és sok kérges öklöt gör- csöltetett össze, kirobban?... Hát szétviszi ezt a seszínű rsimpánzot, mint a rongyot. De hát a fegyelem jól működött. A csendőrszuronyok készek voltak a ren- detlenkedők hasába fúródni. Egy óra múlva már kattogott a gépház a nagy akna fölvonójához. Az új, meg a régi igazgató, két tiszt és a főgépész beszállottak a fölvonó tiszti fülkéjébe. A munkásnép pedig a teherszállító rekeszben szorongott elkülönítetten. A gépház szellentyűje ideggyilkolót füttyentett. A fölvonó elindult, furcsán, mintha sírna, vinnyogna, zokogna minden eresztékében. Rakk! Az anyja nemjóját is neki! Mi ez? A fölvonó egyet ordított, egyet rázkódott. Megállt, bezápult a félúton. Az üreg igazgató odahunyorított a főgépészre. De mindkelten vágták hozzá a gyászos, ijedt fapofát. — Hogyan fordulhat ez elő? ripako- dott az új igazgató a főgépészre. — Maga felelős az ilyesmiért! — Én nem! — rázta fejét a főgépész. — Én itt vagyok. A gépház felelős és az sem teljesen. — Hogyan — toporzékolt a seszínű igazgató. — Úgy! Kedves fiam! — válaszolta most a másik igazgató, a régi: — Úgy, hogy többször jelentettem már, hogy kopások jelentkeznek magukon a fő lendítőkerekeinken is. De a részvénytársaság, ahogy többet akar az osztalékból, úgy kisebbíti a beruházásokat és toldat-fol- dat és ráfizet adott alkalmakkor ötszörösen. — És meddig tart, míg végre elindítják ezt a vacakot velünk? — tajtékozta a seszínű igazgató. — A múltkori esetnél csekély húsz órát javították a felvonót! — nyilatkozott a főgépész. — De lehet, egy két óra múlva már megyünk. — A mindenit az ilyen üzemnek! Itt rendet fogok én teremteni, záros idő alatt. Ne féljenek! — sziszegte a seszínű igazgató. Dél felé a fölvonó fülledt börtönében az öreg igazgató előszedte a fehér szalvétából a tízóraiját. A csatos üveg kitűnő kis vinkója a pléhpoharakkal sorba járt. A tisztek és a főgépész, a gépész piszkos kártyacsomagjával snapszlipartit alakítottak. Az igazgató, az új, végre is csak berekedhetett a gágározástól és indegfá- radtra dühönghette magát. — Ö, te nagy gyerek! — kísérelte az öreg igazgató kartársa csillapítását. — Inkább tarts velünk. Igyál egy kortyot és falj egy harapást, mintsem dühöngjél és gyanúsíts minket magadban, hogy készakarva jártatjuk veled ezt a bolondját. Május elsejének, úgy látszik, nagy befolyása van a gondviselésnél, hogy kikényszerít- se hivatalos elismerését a vörös betűs rangsorban. Nyugodj bele a változtatha- tatlanba, mert ha így emészted magadat, hamarabb éred el a nyugalmaztatásodat. Na, parancsolj! A szomszéd szakaszból álharsogott a bányászének: — Szerencse föl, szerencse le! A bányászélet szertelen! Miként hajó a tengeren, Veszély torkában áll!... Szabó Gyula: MUNKÄSÖR UJ LU in —i LU Cfi D “5 < C o > o-C O c 'C-5 \ mikor vájják a víz alól az ónércet, a kotró- ií hajó kazánjánál mindig kánikula van, s az emberek, akik a fát dobálják a tüzelőtérbe —- a fűtők —, nem ismernek más évszakot. Fűtő nem lehet akárki. Igényes tevékenység ez, nem is munka, hanem művészet. Pontosan kell beleengedni a kazánba a Fahasábokat, amelyek olyan vastagok, mint a futballista lába, és csaknem olyan hosszúak, mint a kúlgém. pedig a kazán nyílása nem sokkal szélesebb a mozipénztár ablakánál. A hasáboknak keresztbe kell feküdniük, sűrűn, mégis úgy, hogy a levegő be tudjon jutni. Könyvből nem lehet megtanulni az ilyesmit. Ha a hasábok nagyon szorosan fekszenek: rosszul égnek. Ha meg nagyon lazán- sok hely marad a tüzelőtérben kihasználatlanul, nem keletkezik elég hő, s mind rakni kell rá ^ fát. Márpedig valahányszor kinyitják a kazánnyílásokat, semmibe megy egy csomó hő. A fűtök öltözéke teljesen egyforma: rongy a derekuk körül, tornacipő, hogy meg ne égjenek, ha üszőkbe lépnek és foszladozó sapka, amelynek a széle lefelé kunkorodik. A sapka azért RtII, hogy ki ne folyjék az agyvelejűk, és a szemöldökük meg ne pörkölödjék. A karjukat rongyokkal csavarják be, így védik a szikrák ellen. A fűtőnek rendszerint nincs szempillája, és nincs szőr a lábán, mert mindjárt az első időkben leég, s azután soha ki nem nő többé. A szeme olyan fénytelen, mint senki másé a világon. — a hőség kiszív belőle minden nedvességet. No, most ismerkedjünk meg Bennel, a fűtővel. Szívós és eres, mint a fa. amelyből a pipát készítik. Ben tőről metszett maláj volt. a bőre színe olyan, mint a sellak. Munka közben, amikor majdnem teljesen meztelen volt, nagyon hasonlított az árny játék bolondfigurájára. Született fűtő volt ez a legény, és derekasan dolgozott. Senki sem tudta, hány éve tömi már a kazánt. A háború alatt, míg szünetelt a munka, elszegődött a földekre, rizspalánták ültetéséhez. Amikor pedig újra befütötték a kazánokat, legelőször Bent hívták dolgozni. Mindenki a maga műszakjába igyekezett beosztani, mert erős gőzre volt szükség, anélkül megbénult a kotróhajó. Ben a mi műszakunkba került. Nem volt nyafka ember. A munka nehéz volt, folyton ugratta mindenki, az ábrázata mégis vidám és pajkos maradt. Néha, munka után, amikor nem piszkálta senki, Ben maga kezdett kötekedni. Ilyenkor megkapta a magáét, és szitkozódva ment arrébb. De a munkf kazánnál, veszélyes lett volna bántani, bozás nélkül felkapta a piszkavasat, a dává, sőt izzó dárdává vált a kezében. A ilyenkor gyorsan odébbáll't, Ben meg nevetett. Nappal amúgy sem ment senk a közelébe, a kazánházba, inkább éjjele lak oda sokan. A kazánok hasonlította csit a téli esték vendéghívogató tál Sokan ott is alud'frak a kazánházban. Ben legényember volt. Neon talált részben a furcsa külseje miatt, rész mert úgy beszélt thai nyelven, hogy értette. Ha valakit érdekel a legvadabb gon, beszéljen csak Bennel. Ámde, Thaiföld minden bányásza beszél mai kedni tudtak vele, bár becsülték; ő a főnökhöz is elment, és panaszt tét pörlekedés kezdődött, kiabálás malájul ta volna Bent túlbeszélni? Úgy dőlt be mintha ventillátor forogna a szájában lan zuhatagként öntötte a szavakat, fő gárságokat. A műszak rendszerint két vödör vi A kotróhajón harminc ember dolgozot szak végére kiürült a két vödör. Tette madik vödörrel is, külön a két fűti később végeztek, és folyton kívánták a EGY RÉGI BÁNYÁSZ
