Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-16 / 90. szám, hétfő

Egy óra múlva ójáéi, nemsokára Ki- Jevbe érünk. Hallom is már, hogy a Dnyeper hídján csattog a vonat, aztán lassít és megállunk n pá'yaudvaron. A félig nyitott ablakon le van húzva a függöny, de az erős fény áttör rajta és felébreszti anyát. Lehet, hogy nem is aludt, csak így fekve, magába gu- bódzva elgondolkodott, ha nem is olyan békétlenül és gyötrődve, mint én.

— Miért nem alszol, Sanyi? — kérdezi.

— Aludtam, mama.

Hangom nyugodt és kipihent. El kell hinnie, hogy ez a második éjszaka, ha olykor fel is ébredek, nem fáraszt el, és holnap délben pihenten, jó erőben érkezem meg vele Moszkvába.

— Ha nem bánt a fény, világosságot gyújtanék — mondom, amint a vonat elhagyja a pályaudvart, és a város fényei a sötétségbe vesznek.

— Nem bánt — feleli. — Ez Kijev volt, ugye?

— Az volt, mama. Még csak tizenkét óra és megérkezünk.

A homályban is érzem, hogy állhatatosan rajtam csüng a szeme.

— Megint Sylvia miatt gyötrőd magad. Még mindig nem tudod elfelejteni?

— Évát igen, őt nem mama.

— Szaladnak az évek... De nein vagy olyan öreg, hogy más asszony meg ne békítsen az élettel.

— Sylvia a legszebb éveit adta nekem. A legboldogabb napjaimat vele töltöttem.

— És a legboldogtalanabbakat kaptad tőle. Nem is napokat, hanem esztendőket.

— Minden boldog pillanatért fizetnünk kell. Hónapok, évek boldogtalanságával.

Közhelyek tolakszanak a nyelvemre, és anya békétlenül hallgat. A kocsi teljesen csöndes. Szomszédaink, a grúz fiatalok egészséges mély álmukat alusz- szák. Kimennék a folyosóra, hogy egy cigarettát elszívjak, de érzem, anyát bántaná, ha magára hagynám.

Sohase faggatott, mi okozta a törést köztem és Sylvia között. Az életünk ott folyt le a szeme előtt, s asszonyi érzékenységével mindent megsejthetett. Amikor bejelentettem, hogy feleségül veszem Sylviát, nem ellenezte, de nem titkolta aggályait — ismerve természetemet —, könnyen törésre vezethet, ha Sylvia karrierje miatt nem vállalná az anyaságot. Amikor Apor doktor méherősítő pirulákat írt elő Sylviának, azt hitte — így hittem én is —, hogy aggályai alaptalanok. Arra mindig gondja volt, hogy Sylvia ne tartsa zsémbes és féltékeny anyósnak; engem meghatott a tapintata, és okosságának, tapasztalatának tulajdonítottam, hogy sohase szólt bele magánéletünkbe, Sylvia munkáját mindig szeretettel bírálta olykor is, amikor szerinte akadt benne kifogásolni való.

Vajon helyes volt-e ez a tapintat és az én ódzkodásom, hogy gondjaimat elhallgattam előtte? Nem tudom. Anya csak egy alkalommal fakadt ki előttem türelmetlenül. Sokallotta, hogy Ákos oly gyakran jár el hozzánk. Néha olyankor is, amikor munkám a műhelyeink valamelyikébe vagy az Operába szólított. A Sirály mellett ekkor a Borisz Godunov tervei is késő éjszakáig elfoglaltak; olyan sürgős lett egyszerre mind a kettő, hogy Sylviának a Johannájáról készülő képét sem tudtam befejezni.

— Együtt dolgoznak, együtt próbálnak. Sylviának Ákos a partnere, Trep- ljovot játssza — szóltam anyának.

— A színházi próba nem elég?

— Tudod jól, anya, milyen igényes és fáradhatatlan Sylvia. Nagyon kollegiális tőle, hogy annyit foglalkozik vele. Fontos is, hogy jó partnere legyen. Ha Ákos gyenge, ez kihat az ő játékára is.

Kéry két esztendei vidéki színészkedés után Évával egyidőben került hozzánk. A színházban hamar megkedvelték, mindenki szolgálatkész jópofának tartotta, s még a minden semmiségért könnyen felfortyanó, goromba Zádor is odavakkantotta: tehetséges fiú, csak el ne rontsák, el ne bízza magát.

Ákos nem állt be nyakló nélkül For- gách klikkjébe, mint az érvényesülni akaró fiatalok legtöbbje. Csodálkoztam, amikor a fejesek Bandi kívánságára Trepljov igényes és nagy szerepét Ákosra bízták. Más a vérmérséklete, más a habitusa, képtelen lesz megütni az álmokban élő, felhőkben járó Trepljov enerváltságát, könnyen sebezhető magányának dallamát, s végtelenségig kiszolgáltatott gyengédségét.

Bandi előtt szóvá tettem, hogy szerintem nem egyeztethető össze a cse- hovi líra és érzelmesség egy ilyen rámenős, harsogó egészségű fiatallal. Inkább a Mab-királynő monológját csípős nyelvvel mondó, közben a piactér egyik tört kőoszlopát szemérmetlenül meghágó Mercutio illenék hozzá, esetleg Miller darabjában a Loman fiúk egyike, a link szoknyabolond Happy vagy a nyers, faragatlan Biff.

— Minden fiatal rámenős és gyakran link, nyers és faragatlan — felelte Bandi. — Köztük kell keresnem azt a

fiatalt, aki el tudja hitetni a tiszta szívűt, az érzelmek rabját. Kéryra ezért bízom Trepljovot, mert eszes és tanulékony. Nem lesz nehéz megértetni vele, hogy természetes és nagyon egyszerű, amellett költői játékkal tegye élővé, mai szemmel elfogadhatóvá ezt a csehovi érzékenységgel megírt figurát.

Bandi ezúttal ugyanúgy nem tévedt, mint tíz esztendővel ezelőtt, amikor a teljesen ismeretlen, kezdő Sylviára bízta Mircea, a román leány szerepét Csatár Dániel Határvidékében. Ákos kihozta Trepljov enerváltságát anélkül, hogy a dráma túlromantizált felhangot kapott volna a Trepljov—Nyina szerelmi kettősben. Tiszta és leszűrt, lenyűgözően bensőséges alakítás volt; Kosz- tya lírai lelkivilága szinte vallomáserővel tárulkozott ki játékában, Sylvia leplezetlenül örül Ákos sikerének. Nem vitás, hogy Ákos kitűnő tanácsokat kapott Banditól, de sikerét jórészben Sylviának köszöntötte.

A kritika különben rácáfolt Zádorék- ra: egyetlen cikkben sem éreztem szezonvégi elfáradást, kimerítően elemezEGRI VIKTOR:

— Nem kérek. Ma már három csészével ittam.

— Annyira izgulsz?

Tovább mosolygott. Pimaszul és kötekedve.

— Nem gerjedek be olyan hamar... De magának, mester, ajánlanám azt a kávét.

Türelmetlenül intettem:

— Elárulnád végre, mi az a nagyon égető ügy?

Félretolta a cigarettáját; szemmel láthatóan fegyelmezte magát, aztán hirtelen kirobbant:

— El kell válnia Sylviától!

Mintha egy éles kést vágott volna

belém, úgy ért a szava. Nyilaló fájdalommal, nagy sebet hasítva rajtam.

— Megőrültél!

— Látom, nagyon váratlanul éri... Ogy gondolom, okosabb, ha nem kön- törfalazok, és rögtön megmondom a magamét.

Felemeltem a kezem, hogy hallgatásra bírjam és kiutasítsam, de ő felugrott és szorosan a közelembe jött. Zavart ez a testi közelsége, egy lépést hátráltam.

(Regényrészlet)

ték a bemutatót, mintha a főszezonban zajlott volna le. Valamennyi szereplő, kivált Sylvia és Kéry jól fogták fel a szerepüket, és ez elsősorban a rendezés érdeme. Zakariás, aki tudomásom szerint hadilábon állt Halásszal, ezúttal meglepő elfogulatlansággal kijelentette, hogy színházaink rendezői közt Halász jut el a legmélyebbre Csehov értelmezésében. Tudja, hogy Csehov a részvéttel hódít, amit a szenvedők és boldogtalanok iránt érez. Tudja, az orvos Csehov mint író is érzi: minden gyógyszernél jobban gyógyít a részvét és együttérzés. Még a Sirály esetében is, ahol mindenkit, aki a színre lép, beborít a boldogtalanság felhője.

Megrezgetni a néző lelkében az együttérzés húrját, ez kezdettől Halász rendezői krédója, tettem hozzá Zakariás kritikájához. És dicséretes, hogy minden felnagyítást, túlzott hangsúlyozást, szélsőséget kerül. Mert a csehovi líra kizár minden körmönfont okoskodást, egyszerűen és költői átérzéssel kell tolmácsolni a szenvedők, sikertelenek és boldogtalanok szívhangjait.

A Sirály negyedik előadásával zárult az évad, és mi a közeli dubrov- niki nyaralás előkészítésével voltunk elfoglalva. Sylvia kora délelőtt elkocsi- zott hazulról. Megbeszéltük, hogy kettőkor a Kis Royalban ebédelünk és együtt megyünk haza.

Az irataimat rendezgettem, amikor Ákos telefonon keresett.

— Volna egy kis ideje számomra, mester?

— Sürgős?

— Égető. Nem tűr halasztást.

— Akkor gyere el délután négy felé. Akkor otthon találod Sylviát is.

— Csak magával kell beszélnem, mester. Éppen kapóra jön, hogy egyedül van.

Meglepett, hogy oly sürgősnek tartja a látogatást; és négyszemközt akar beszélni velem.

— Várjunk holnapig, Ákos — mondtam. — Találkozhatunk a Pilvaxban vagy másutt, ha csak velem van dolgod- . ,

— Miért nem most? Nincs ertelme, hogy halogassuk — és pillanatnyi habozás után hozzátette. — Csak nem fél valamitől?

— Ne gyerekeskedj, Ákos!... Mondd ki kereken, mit akarsz?

— Hát ez telefonba nem megy. Értse meg, mester, valamit tisztáznunk kell. Ezt a nyaralásukat. Sylvia nem utazhat magával.

— Nem? — fogott el a harag. — Az ördögbe is, mi közöd a nyaralásunkhoz.

— Nagyon is sok. Több mint gondolja.

Ingerültségem pillanatról pillanatra nőtt, de türtőztettem magam és hallgattam. Ákos hallózni kezdett.

— Gyere! — döntöttem el kurtán.

A közelből telefonálhatott. Alig öt perc múlva becsöngetett.

Azt vártam, hogy feldúltan ront be, de mintha beleegyezésemmel, hogy azonnal meglátogathat, levettem volna róla minden terhet, ami nyomhatta. Mosolygós volt az arca, s ahogy most évek múltán magam elé képzelem, jócskán pimasz.

Leültettem.

— Gyújts ról... Főzzek egy kis feketét?

— Semmi továbbira nem vagyok kíváncsi. Eredj!

— Ne utasítson ki, amíg meg nem hallgat. Feleségül akarom venni Sylviát, és ehhez elsősorban az kell, hogy sürgősen elváljon tőle.

Nem tudtam, bosszankodjam-e vagy nevessek rajta? Rúgjam ki egyszerűen, ahogy kezdetben akartam vagy próbáljam okos szóval kijózanítani. Nem ő az első, aki beleszeretett Sylviába, de egyik sem mert ezzel előttem ilyen arcátlanul előállni.

— Nagyon pimasz vagy, Ákos. ízléstelen és pimasz.

— Csak higgadtan, mester! A gorombaságait tartogassa későbbre, ha már mindent elmondtam ... Nagyra becsülöm, mester, és hogy eljöttem ide magához, ez a nagyrabecsülésem jele. Pro primo: viszonyom van Sylviával... Ne szakítson félbe, kérem! Már egy teljes hónapja, hogy mindent pontosan tudjon. Prosecondo:. nem akarom, hogy a világ felszarvazott férjnek tartsa, akinek hályog van a szemén... Éppen elég, hogy Forgách miatt kinevették.

— Forgách miatt? — meredtem rá és hirtelen merő víz lett a testem. így hát Bandi moszkvai figyelmeztetésének nagyon komoly volt az alapja. Sylvia csúnyán visszaélt a bizalmammal, és én bolond fejjel minden szavának hitelt adtam. Minden ízem remegett az elfojtott haragtól, reszketett a szám is, elfulladt a tüdőm, a szememet vérköd borította be, nem láttam, sem érzékeltem semmit, csak a düh nőtt és dagadt bennem, majd szétvetett.

— Pro tercio: Forgách miatt ne fájjon a feje. Kiütöttem' a nyeregből.

Egy pillanatig úgy rémlett, hogy mindez csak játék: Ákos egy ostoba komédia csábítójának szerepét hadarja fülsértő hamissággal, és nekem most rá kellene kiáltanom, hogy hagyja abba a komédiázást.

— Őszintén szólva, nem is értettem, mit evett Sylvia azon a nyálas puhá- nyon.

Kis szünetet tartott. Halántékomon kalapált a vér, de nem lörtem ki, nem vágtam pofon Ákost, s nem dobtam ki.

— Hanem?

— Mondtam, hogy nagyra becsülöm mint művészt. Sylvia a legszebb éveit ajándékozta magának. De a maga ideje letelt. Forgáché és másoké is, akik előtte voltak.

— Miféle másoké?

— Például Zádoré, a vén szivaré.

Már el tisztult szememről a vérköd és

magamhoz tértem.

— Fejezzük be, Ákos. Jobb lesz, ha szeded a sátorfádat.

— Sejtettem, hogy első haragjában ki akar majd dobni. De ezzel nem ér el semmit. Sőt, jobban bonyolítja az ügyet. Okosabb, ha lecsillapodik és tisztázzuk a válás dolgát.

— Nincs mit tisztázni, Ákos! ... De azért egyre felelhetsz, még, mielőtt kidoblak. Mit tud Sylvia erről a pimaszkodásodról?

— Semmit, mester.

— Akkor figyelj! Nekem eszem ágában sincs elválni a feleségemtől, és még kevésbé elhinni azt a sok marhaságot, amit összefecsegtél.

Ákos felvonta a vállát.

— A maga baja, ha nem hiszi. Kár, igazán sajnálom. Sok kellemetlenségtől megszabadulhatna Főleg attól, hogy a mi banyáink a szájukra vegyék, csemcsegjenek egy botrányon. És a Forgách-félék ne röhögjenek magán a háta mögött.

Senki sem fog röhögni, fiam.

— Hát nem, ha az ügyet annak rendje és módja szerint simán elintézzük. Ha végre megérti, hogy amit Sylvia tesz. ahhoz szuverén joga van. Az ő páratlan szépsége, az ő páratlan nőiessége nem lehet egy emberé. Meg kell ajándékoznia másokat is vele.

Sok volt ez, tenger sok, de higgadtságra intettem magam.

— Még mindig nem feleltél, Sylvia tudtával jöttél hozzám?

— Bevallom, mester, nem kértem rá engedélyt. De arra mérget vehet, hogy az utólagos engedélyt megkapom tőle. Kivált, ha bejelentem neki. milyen nagy megértést tanúsított.

— Valamit elfelejtettél, Ákos. Bár pimasz vagy, figyelmeztetlek rá. Sylvia tíz esztendővel idősebb nálad.

Ákos harsányan felnevetett.

— Pontosan kilenc évvel és nyolc hónappal. Kiszámítottam. De ha szeme van, láthatta volna, hogy tíz esztendővel megfiatalodott mellettem. Én mint Trepljov, huszonkettő vagyok, ő pedig húsz a szerepe szerint. Annyi is volt.

— Az előbb azt mondtad, Sylvia olyan varázslatos, hogy az ő csodálatos nőiessége nem lehet egyetlen férfié. így hát a tiéd sem.

Ákos mintha meghökkent volna. Az elevenére tapintottam. Az arca elfel- hősödött, de pillanatok múlva visszanyerte fennhéjázó hangját:

— Az én esetem merőben más. Mint színész jó partnere vagyok, és százszor jobb leszek, mint az a telhetetlen bendőjű, zsírosbödön Forgách.

Elvigyorodott ismét arcátlanul, kihívóan:

— Ne vegye dicsekvésnek, de mint férfi a legteljesebb mértékben megfelelek Sylviának. Ma és holnap és tíz év múlva. Előbb egymáshoz fiatalodunk, aztán szépen megöregszem vele ... De az soká lesz, nagyon soká.

— Melyik szerepedből idézted ezt? Ha nem tévedek, Marchbanc szavait hallom a Candidából... Csakhogy Sylvia nem Candida és én nem vagyok egy kenetes, bárgyú Morell tiszteletes.

Ákost mintha zavar fogta volna el. Talán végre rádöbbent, hogy a férfiassággal való hetvenkedéssel túllépte a jóízlés határát, és új hangot ütött meg:

— Meg kell mondanom, hogy Sylvia még nálam is jobban becsüli magát. Nem akar fájdalmat okozni magának ... Egyszer sírva fakadt. Maga miatt sírt... Persze, komisz dolog ez a sajnálat. Figyelmeztetem, ne éljen vissza vele. Ne próbálja visszahódítani semmiféle praktikával, sírással vagy fenyegetéssel, hogy öngyilkos lesz, nem tud nélküle élni. Tudomásul kell vennie: letelt az ideje, át kell engednie a teret nekem.

— Felálltam.

— Remélem, figyelmeztetésem nélkül is tudod: ebbe a házba többé nem teheted a lábadat.

Elvörösödött. Arcáról eltűnt minden goromba hetykeség, amit eddig mintha csak megjátszott volna. Már nem volt olyan magabiztos és fölényes, csak a kamaszos makacssága maradt meg.

— Több megértést vártam el öntől, mester. Látom a nagy okossága cserben hagyta... így hát háború lesz köztünk. Mert én nem engedek.

Az ajtónál sután felém nyújtotta a kezét, ám hamar észbe kapott. Az ellensége lettem, kérlelhetetlen ellenfele; barátságos szót többé nem válthat velem.

Ügy ment el, mintha csatát vesztett volna, pedig én voltam az, aki az egész vonalon meghátrálni kényszerült. Irtózom a nagy szavaktól, a színpadon nem bírom el, az életben még hazugabbak- nek érzem őket, de most el kell mondanom, mert egy lélegzetre mindent kifejez: egy világ omlott össze bennem ...

Talán a legijesztőbb volt, hogy Ákos szavainak hitelt adtam: meg kellett

volna éreznem, hogy örökre nem köthetem le magam mellé Sylviát. Túlságosan erős csillogásban élt, rajongóktól és hódolóktól körülvéve, túlságosan sok kísértést kellett leküzdenie. Vagy úgy van, ahogy Ákos a maga túl józan, minden romantikától megfosztott, nagyon mai hitével és érzésvilágával ráhibázott: Sylvia művészete nem egy

emberé, nem is keveseké, hanem egy egész világé, s ha ezer felé osztja, azzal csak nagyobbá, ragyogóbbá válik. Vajon nincs-e joga hozzá, hogy mint asszony is a szétosztásnak és ajándékozásnak ugyanezzel a jogával éljen? ítéljem el, szórjak rá átkot, ha megteszi? Csak az én ómódiságommal, apámtól és anyámtól örökölt hajlamommal hittem el, hogy a Philemon és Bauciszok világa nem tűnt el végképpen a földgolyóbisról.

Ha van valami, amit ebben a semmivel sem mérhető végtelen csalódásomban meg kell tartanom — az emberi méltóság az. Meg kell őriznem anya miatt is, akit az én csalódásom még jobban összetörne, mint engem.

1973.

JV. 16.

Érzelmes utazás