Új Szó, 1973. április (26. évfolyam, 78-101. szám)

1973-04-13 / 88. szám, péntek

„Nincs a világon nagyobb ál­dozat, mint az, melyet a szülők gyermekeikért hoznak, hogy le­hetővé tegyék számukra a jobb életet. Erre a felismerésre ju­tottam fiatal éveimben, s ez végigkísért tanítói pályámon egészen napjainkig. Ám nem elég, ha csak a szülők értik meg gyermekeiket, a tanítónak is megértőnek kell lennie ve­lük szemben ...“ — mondotta Irena Rummerová, a čunovól (Dunacsúny) alapiskola igaz­gatónője, aki jóllehet már nyug­díjban van, nem tud búcsút mondani „gyermekeinek“. így hívja ugyanis a kétosztályos alapiskola 1—4 évfolyamának tanulóit, akik állítólag a leg­jobbak és legfegyelmezettebbek, mint amilyeneket valaha ismert. Az igazgatói irodában va­gyunk, a „trófeákat“ nézeget­jük, melyeket Irena Rummerová sokéves iskolai ténykedése el­ismeréséül kapott. Itt látható a Bratislava-vidék Jnb oklevele, a čunovói pártalapszervezet el­ismerő oklevele hazánk felsza­badulásának 20. évfordulója al­kalmából, megtisztelő címek is­kolai és iskolán kívüli munká­jáért, a szlovákiai nőszövetség oklevele, a tanítók napja alkal­mából kapott kitüntetés, vala­mint a „CSKP 50 éve" emlék­érem, melyet a párt megalaku­lásának 50. évfordulója alkal­mából kapott. De tulajdonképpen mióta ta­nít ez a rokonszenves tanítónő ebben az iskolában? — Az iskolában 1961 óta mű­ködöm. Tény, hogy feltételeink nem éppen a legkielégítőbbek, de az első köztársaság idején rosszabb körülmények között is tanítottam. A községnek csupán 700 lakosa van, s jelenleg 35 gyermek látogatja az iskolát. Az idősebb tanulók a rusovcei alapiskolába járnak. Községünk nagy távlatok előtt áll. A kö­vetkező időszakban ötven új családi ház épül, s a jövőben további 100 építését tervezik, annál inkább sürgető, hogy Cu- novo korszerű iskolát kapjon. Q Georges Lefranc francia történész érdekes könyvet írt. A baloldal Franciaországban (1789—1972) címmel, amelyben a különféle baloldali politikai csoportok tevékenységét vizs­gálja két évszázad tükrében. A tanulmányt időrendi válasz­tási térképek egészítik ki. A je­lenre vonatkozóan a szerző megállapítja, hogy a főszerepet ma már nem a bensőséges han­gulatú választási gyűlések játsszák, hanem a tömegtájé­koztatási eszközök, elsősorban a televízió. Jól nézzen csak körül! Nincse­nek itt szertárak, nem tudjuk hol elhelyezni a tanítási segéd­eszközöket. Többnyire kényte­lenek vagyunk rögtönözni. Ha összehasonlítom lehetőségei n­ket a korszerű alapiskolák kö­rülményeivel, akkor kimondot­tan irigylem az ilyen iskolák pedagógusait. Remélem, hogy rövidesen Čunovóban is jobbak lesznek a feltételek. Említette, hogy korábban másutt tanított. — Fiatal tanítónőként Skere- šovo községben (šafárikovói já­rás) kezdtem pályámat. Később Oždanyban tanítottam, itt is magánházban volt az iskola. Re- vúčka községben volt módom el ső ízben iskolaépületben taníta­ni, ám ez is jellegzetes vidéki kétosztályos iskola volt. A leg­nehezebb feltételek közt azon­ban a detvai irtványon dolgoz­tam; itt az iskola faépület volt aprócska ablakokkal. Tulajdon­képpen itt ismertem meg a nép rettenetes nyomorát és az ak­kori rendszer érthetetlen maga­tartását az ifjúsággal szemben. Csak a felszabadulás után ta­níthattam teljes osztályú alap­iskolában, éspedig Jánosíková községben, itt tizenhat évig mű­ködtem. Innen kerültem Čuno- vóra. Figyelmesen hallgatom az idős tanítónő vallomását, aki egész életét az egyik legszebb hivatásnak szentelte. Csak ezek után értem meg, miért tanít to­vább a nyugdíjkorhatár elérése után is, de nem olyan egyszerű elhagyni a kisdiákokat, akik nélkül — mint mondotta — nem is tudja, hogyan fog élni. Čunovóban mindenki ismeri őt, s családtagként emlegetik. Nincs ünnep, melyen ne venne részt a gyermekkel, akik színes műsorral szórakoztatják a rész­vevőket. Több éven át a párt­alapszervezet elnöke, később a titkára volt. Más társadalmi szervezetekben is aktívan tény­kedett; az iskolán kívüli munka legalább annyira természetes számára, mint az önfeláldozó tanítói munka, melynek élete negyven évét szentelte. JOZEF SLUKA GYEMJAN BEDNIJ:* KOMMUNÁRDOK Kedve sincs, se dús erszénye, élet, virág untatja Kassziánt; ha van is ménje, nincs ekJje, se magja. Jemelján se víg, pedig hát kell, hogy kóty^gos legyen! Ha meglelnő eke vasát, magot, lovat hol vegyen? ölni tudna roggyant Nefed, dühíti a Föld-teke - magja bőven az öregnek, de nincs se ló, se eke!! ... Egy szép napon mind a hárman találkoznak véletlen, szó szót követ, vallják bátran: rossz a pórsors, a védtelen.- Testvér, éltem cudar, bitang!- Azt hiszed, az enyém jobb? Hátha segít, mondta egy hang, ha ész, s erő összefog?! Egyik a másikba karolt. Javult minden társ sora; közösségben mindenük volt*, eke, ló és gabona. Jemelján a földet szántja, van ló, s milyen paripa! Az agg elvet s mind két társa: rozzant házát javítja. Munka - öröm; szép az élet! Testvérek! Jó egészséget! Jelszó: miénk, nem enyém! Kommunárd! Köszöntlek én! Sipos Győző fordítása A szovjet irodalom jeles képviselője ma kilencven éve született. Korszerűség, pártosság A KÖLTÉSZET FUNKCIONALITÁSA Míg a tudományok a valóság objektív megismerésére törnek, s a lehető legnagyobb mérték­ben elvonatkoztatnak az emberi szubjektivitástól, a művészet, így a költészet is a valóság em­berközpontú megismerését va­lósítja meg. Minthogy az emberi szubjekti­vitást történelmileg és társadal­milag meghatározott érdekei, is­meretei, erkölcse és ízlése feje­zik ki, így önmaga megismeré­sének és e szempontok szerint értékelt valóság megismerésé­nek szükségletéből adódik a mű­vészet létrejötte és funkcionali­tása. A művészi gondolkodás és megismerés a maga szintjén szintetizálja az igazság, az er­kölcs és a szépség fogalmát, anélkül, hogy azonosítaná és összekeverné őket. Ez a szinté­zis jelenti a tulajdonképpeni mű­vészi absztrakciót, természete­sen a valóságot értékelő abszt­rakciót, melynek alapja tör­ténelmileg és társadalmilag de­terminált érdek; osztálytársa­dalmakban szükségszerűen osz­tályérdek. Tőzsér Árpádnak például iga­za van abban, hogy Lucrecius Carus csengő hexameterekben írta meg természetfilozófiáját, de Marxnak ezt esze ágába se jutott elítélni, sőt az epikureusi, a sztoikus és a szkeptikus filo­zófia történetének megírásához folytatott előkészületeiben ra­jongva összehasonlítja Plutark- hosszal, aki csöpp kicsi énjét az erkölcs jeges takarójával leple­zi, örökké saját bensejébe merül el, míg a másik saját eszközei­ből teremti meg a világot. Igaz, hogy általában az ókori irodalomra nem Plutarkhosz magatartása' a jellemző, hanem az erős objektivitás, az általá­nos emberi tulajdonságok kieme­lése, s ennek következtében az állítólagos pártatlanság. Az utóbbi, azt hiszem, a kutatók té­vedése. Vegyünk példának okáért egy jellemző mozzanatot az Iliász­ból. Zeus Ida hegyén kezébe ve­szi a sors aranymérlegét és a serpenyőkbe veti az akhájok s a trójaiak végzetét. Az akhájoké a földig süllyedt, míg a trójaiaké magasba emelkedik, s akkor úgy határoz, hogy mindaddig a trójaiaké a diadal, míg Akhil­leusz vissza nem tér a csatába. Az akháj vezérek gyűlésén ezek után Agamemnon, aki már fel­adta a harci siker reményét, Nesztor tanácsára megengeszte­li Akhilleuszt a szép Briszéisz elrablásáért. Az ókori költőre jellemző tár­gyilagosság ellenére nyilván­való itt az erkölcsi elkötelezett­ség s a pártállás momentuma. Briszéisz a viszály oka, s Zeus a végzet útmutatása alapján egy időre a trójaiaknak juttatja a hadi sikert. A balsiker legyen a Tróját ostromló akhájok okulá­sa. Ez a kényszerítő szükség- szerűség felismerése. Utóvégre is az Iliászt nem Zeus írta, ha­nem Homérosz, s az egykori görög olvasó számára szinte ön­ként adódik a tanulság: akhá­jok, ne viszálykodjatok! Nyil­vánvaló, hogy az ostromlók megbékélése és összefogása volt az ésszerű és szüksé'gszerű, te­hát az igaz és szép. Egyébként a pártállásra jellemző a csodás elem felhasználása is, az iste­nek két táborra szakadása. Bár ezeknél is erősen közrejátszik az egészen emberi és egyéni természetű szenvedélyek kitöré­se, a döntő mégis Zeusz akara­ta s a végzet útmutatása, vagy­is a mitikus és vallásos alapon felfogott történelmi szükségsze­rűség. Az egykori eposzok szerzőinél már maga a tárgy s a központi hős megválasztása is állásfog­lalást jelentett. így van ez Ver­gilius Aenisénél is, melynek exclamátiója előre jelzi, hogy a szerző a honfoglaló és a hon­alapító hőst énekli meg, vagy­is Aeneast. Utódai bosszút áll­nak a görögökön Trója elpusztí­tásáért, s végül is világuralom­ra vannak hivatva. És így van ez Lantéval is, akit nagy mestere, Vergilius vezet át a poklon, melybe korá­nak előtte meg nem fogalma­zott erkölcsi és politikai ítélete alapján helyezte el a történelmi nagyságokat, hogy bűnhődje­nek vétkeikért, s a MonarcM­ban ugyancsak Vergilius Buco- licájára hivatkozik „ ... a világ akkor van legjobban rendben, midőn az igazság benne a leg­hatalmasabb: ezért Vergilius magasztalni akarván ama kort, mely az időben beköszöntem látszott, a Bucolicában így éne­kelt: Visszajön Astraeának az ősi Saturnus uralma ... Az igazságot szűznek és Ast­raeának (Csillogónak ] is ne­vezték. Saturnus uralma azokra a boldog időkre utal, melyeket aranykornak is mondottak.“ — írta Dante Alighieri a Monarcha első könyvében. Az aranykor, a belső béke és a világbéke korá­nak s az impérium világuralmá­nak kiteljesedését várta Vergi­lius, mindezt Augustus császár személyéhez kötve. Az arany­kor fogalma, mely ugyan az emberi ősállapot, őskommuniz­mus feltételezett szabadságát és gondtalanságát szimbolizálta, a császárság korába vetítve ugyancsak az általános jólétet és békét jelentette. Dante, az olasz városállam száműzött pol­gára ezt az eszmeiséget örökli és veszi át az ókortól, s átlénye­gül' a polgári gondolkodás egye­temes emberségfogalmával: „ ... és mert az egyes ember okossága és bölcsessége béké­ben és nyugalomban gyarapo­dik, nyilvánvaló, hogy az embe­ri nem a béke nyugalmában sza­badon és könnyeden jut el sajá­tos tevékenységének megvalósí­tásához ...“ Ez a sajátságos te­vékenység nem más, mint a „pontenciális értelem“ képessé­gének megvalósítása. „A speku­latív értelem kiterjesztése révén praktikus értelemmé válik, a- melynek célja tevékenykedni és cselekedni. Tevékenykedni azokban a dolgokban, amelye­ket a politikai bölcsesség szabá­lyoz, és cselekedni azokban, amelyeket a mesterség szabá­lyoz.“ E tevékenység célja az emberi nem öncélúságának meg­valósítása. Ehhez kellett az ál­talános jólét, a béke és a sza­badság, melynek kezessége az egyeduralkodó és a monarchia, mint az emberi nem egységének gyakorlati megvalósítója, lénye­gében az abszolút monarchia polgári érdekeknek megfelelő, előrevetített képe. Igazságának bizonyításáért természetesen Arisztotelésszel érvel: „...mindennemű dolog­ban az a legjobb, ami leginkább egy, mint a Filozófus írja a lé­tezőről szóló könyvében. Ebből következik, hogy az egység a jó, a többség a rossz gyökere.“ Püthagorasz számmisztikáját és metafizikáját se vetette meg: „Ezért helyezte Piithagorasz fo­galomsoraiban a jó oldalára az egyet, a rossz oldalára a több­séget ... Ebből is látható, hogy bűnt elkövetni nem más, mint megvetve az egyet a több felé menni..." A pluralizmus nap­jainkban is felmerült problémá­ja ilyen régi gyökerű. így jut el Dante igazságának megfogalmazásához: „Az igaz­ság csak a monarcha uralma alatt lehet a leghatalmasabb. Ezért a világ legjobb rendje ér­dekében szükséges a monarchia avagy a császárság.“ A kettős igazság mellett tör lándzsát. Vagyis elismeri még az egyház erkölcsi és szellemi tekintélyét, de a világi uralom mellett fog­lal állást a pápasággal szemben. Tanítása és állásfoglalásai leg­alján felmerül már az olasz egység megteremtésének álma. Nagy üzenetét, az Isteni szín­játékot, már olasz nyelven ír­ja, vagyis a nép eleven „kicsi­nosított“ nyelvén, s így meg­alapozója a tényleges nemzeti egységnek; tanulmányt is ír a nép nyelvén való ékesszólásról. Korának társadalmi és törté­nelmi igazságait átérezve így vezeti be a már többször idé­zett Monarchát: „Mindazon emberek fő fel­adata, akiket a felsőbbrendű természet az igazság szereteté- re ösztönöz — úgy tűnik —, ab­ban áll, ogy miként maguk az ősök fáradozásai nyomán gya­rapodtak, azonképpen ők is tö­rekedjenek arra, hogy hasonló gazdaságot hagyhassanak az utánuk következőkre. Éppen ezért távol áll emberi köteles­ségének teljesítésétől az, akt bár kellőképpen művelt a kö­zösségre vonatkozó tudomá­nyokban — nem törekszik azok­ból semmiféle hasznot származ­tatni a közösségre." Láttuk, hogy az uralkodó és uralomra törő osztályok irodal­ma az osztályérdeket összemos­sa a nagyobb emberi közössé­gek érdekével, a nép, a nemzet, sőt az emberiség érdekeivel, így volt ez a magyar irodalom történetében is. Vegyük például Balassa Bálintnak búcsúvételét hazájától: Oh, én édes hazám, te jó Magyarországi Ki kereszténységnek viseled paizsát... És ugyanígy van ez Zrínyi Miklósnál is, aki dédapját, a szigetvári Leonidászt irta meg Szigetvár veszedelmében. A szűzanyához intézett exclamá- tiójában így fohászkodik: Adj pennámnak erőt, úgy írhassak mint volt, arról, ki fiad szent nevéjért bátran holt... Tehát ü kereszténységért vál­lalta a harcot és a halált. A tö­rök áfium ellen való orvosság­ban ugyancsak erős nemzeti ér­dek jut kifejezésre: „ ... fegy­ver, fegyver, fegyver kévánta- tik, és jó vitézi resolútió! ezen kívül és semmit sem tudok, sent mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magun­kat, avagy vitézül haljunk meg mindannyian, mert non datur aliud medium. Elfussunk? nincs hová, soliun másutt Magyaror­szágot nem találjuk, senki a ma­ga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic nobis vei vincendum vei mo- riendum est.“ Amint tapasztaljuk, hogy ál­talánosságban keresztény és európai érdekről volt szó és magyar érdekről, de a Sziget­vár veszedelmét ez az ajánlás vezette be: „Dedicálom ezt a munkát magyar nemességnek, adja Isten, hogy véremet utolsó csöppig hasznosan neki dedi- cálhassam.“ A radikális polgári és plebe­jus irodalom Csokonaitól Ady Endréig, hol nyíltabban, hol ke­vésbé nyíltan teszi láthatóvá és nyilvánvalóvá az osztályérde­ket. Arany János Toldija, aki a paraszti élet képességeit elnyo­morító körülményeiből Nagy La- jos királyi udvarába jut, a népi képzeletnek megfelelő emberi és költői igazságszolgáltatásban részesül, de nem tör át az osz­tálytársadalom keretein. Ady Endre népi forradalmisága eljut a parasztsággal, majd a mun­kássággal való szövetség gon­dolatáig. Ezzel párosul háború­ellenes magatartása. „Ez a há­borúellenes költészet sötét" — írja róla Révai József —, „szinte embergyűlölő volt, de úgy szó­lalt meg, mint a magyar nép torkára forrasztott szó, mint a végső kétségbeesés szava, amire már csak forradalmi cselekedet következhet.“ Ady Endre már modern költő volt, a modern költészet első képviselője viszonyaink között, európai viszonylatban pedig Rimbaud volt elindítója és meg­teremtője, aki még a szerelmet is újra fel akarta találni. Űj vi­rágokat, új csillagokat, új hú­sokat. új nyelveket akart felfe­dezni; köszönteni az új munka születését, az új tudást, a csar­nokok futását és a babona vé­gét. Saját szavai szerint: a vi­lágot akarta megváltoztatni — a párizsi kommün idején. így. ilyen értelemben fogad­juk ei Rimbaud-t, s bár a köl­tészet közvetlenül nem változ­tathatja meg a világot, de a tu­dat átteremtésének, megváltoz­tatásának közvetítésével igenis változtathat rajta, s épp ebben látjuk a költészetnek az Iroda­lomtörténet folyamán kialakult funkcionalitásának lényegét, mely vé'gül a költészet pártos­ságának fogalmáig juttat el bennünket. így a költészet funkcionalitását tagadni egyér­telmű lenne a költészet létjogo­sultságának tagadásával. BÁBI TIBOR 1973. IV. 13. Hivatásának él Négy évtized az iskolában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents