Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-29 / 75. szám, csütörtök
Sr Az éhezők AZ ÉLETBŐL ELLESVE Százöt éve, 18H8. március 28-án született Maksziin Gorkij, a szocialista realizmus megalapozója, a szovjet irodalom klasszikusa. Műveit szenvedélyes igazságszeretet, a valóság hű ábrázolása, az emberi lélek mély ismerete jellemzi. Az évforduló alkalmából egyik elbeszélését közöljük Nemrégiben vagy száz versz- tányina kellett utaznom a Volgán lefelé, s visszatérőben találkoztam az éhezőkkel. Az egyik kikötőben valósággal elárasztották hajónkat; körülbelül százan lehettek, nagyobbrészt aggastyánok, öregasszonyok, anyák, karonülő csecsemőjükkel — és gyerekek, soksok gyereik! A gyerekek között képviselve volt minden korosztály, az egyhetes csecsemőtől a sárgás hajú, mocskos, tízesztendős kisfiúikig, akiknek csontos, éles arcát vértelen, szürke bőr borította. Anyjuk, nagyanyjuk szoknyájába kapaszkodtak, szótlanul szaladtak fel a hajóhídon a gőzösre, s mikor a tágas, tiszta hajóra jutottak, megálltak, s tágra nyílt komoly szemmel bámultak szerteszét. A felnőttek keresztet vetettek. Reggel óta egész nap esett az eső, s ezek az egyformán tehetetlen emberek, a kicsik is, a nagyok is, fülig sárosak voltak, lábuk, rongyaik, üres tarisznyájuk, mindenük csupa agyag. —A hajó tatjára menjetekI Eredjetek a negyedik osztályra! — fönmedtek rájuk a matrózok. S a szerencsétlenségükbe merülő hallgatag emberek szótlanul, nehézkesen indultak a kijelölt irányba. — Honnan jönnek? — kérdezte tőlük az egyik utas. — A Pjanán túlról... — És hová tartanak? — Koldulunk . . . — Világgá ... — A mi vidékünkön nem ad már senki. .. — Harmadnapja jövünk már ... — Van, aki a városba bárt, mások Liszkovóha ... Tompa hangjuk el-elcsuklott, egyik-másik arcon szégyen és zavar tükröződött, ám a legtöbb közömbös volt, kifejezéstelen; néhánynak az ábrázatát visszataszítóan eltorzította a képmiutatás, s éppen ezek látszottak a legjobban tápláltabb- nak és legerősebbnek a fáradt, sovány, lerongyolódott tömegben, a ikorgó gyomrú, zavart tekintetű szerencsétlenek között. A negyedik osztály zsúfolásig van, minden priccs foglalt; a szintén nem túlságosan jól táplált nézők kidugják fejüket, s a priccselkről figyelik a fedélzet közepén elhelyezkedő új utasokat. Egy magas, szakállas, ócska darócköpenyt és bocskort viselő öreg muzsik az iszákjában kotorászik, elővesz egy karéj kiszáradt, kemény búzakenyeret, s lenyújtja « priccsről az előtte kuporgó asszonynak, aki síró gyermekét ringatja a karján. — Csináld meg, és add oda neki! — A Krisztus fizesse meg! Mohón beleharap a kenyérbe, gyorsan megrágja és... lenyeli. — Előbb adj a gyereknek! — szólt rá szemrehányóan az öreg. — Adok én, drágám, adok rögtön — mondja az asszony zavartan, megint leharap egy darabot, megrágja, kiveszi szájából az összerágott falatot, és bedugja a gyerek szájába. A kisgyerek leszopogatja anyja újját, behunyja szemét, és behunyt szemmel dorombolni kezd. Bizonyára ismerik ezt a furcsa (hangot, amelyet apró, éhes állatfiókák hallatnak, ha már nagyon régen éheznek, s végre ételhez jutnak, falnak, s testük minden porcikájával élvezik az ételt. Az asszony mellett, térdét maga alá húzva, egy apró termetű, fájós, kivörösödött szemű öregember üldögél. Felemeli fejét a másik felé, aki a kenyeret adta, s az asszonyra bólintva azt mondja: —* A lányom ... és az írnokain. — Ügy... — mondja a prics- csen heverő öreg. — És magában kit tisztelhetek? — kérdezi a nagyapó, sűrű, barátságos pislogás közben. — Ács volnék ... — Messziről? — A vaszilszursziki járásból ... — Arrafelé mi a helyzet? A priccsről mély sóhaj felel. — Kimerült a föld, nem terem, mindenütt így van ez. ... A fedélzet egy másik részén a matrózokat veszik körül az éhezők, s komoran hallgatják egy pergő nyelvű asz- szony elbeszélését, akibe négy kisgyerek csimpaszkodik, nagyság szerint, mint az orgonasípok. — Hát aztán, nagyságos uraim, amikor már sehogy se bírtuk tovább, elhatározta az egész falu, hogy nekivágunk, csoportokban ... A családfők már előbb elszegődtek munkára, ki ide, ki amoda, ml meg fogtuk a gyerekeket, és nekiindultunk a világnak: talán csak megsegít az Isten meg a jó emberek, gondoltuk, nem (hagynak éhen veszni ... r— Mind a négy gyerek a tiéd? — kérdezi tőle az egyik matróz. — Ne-e-em, dehogy, csak kettő... ez meg ez az enyém... az a kettő a húgomé ... ő elszegődött szakácsnőnek egy fűrészmalomba... hát magammal hozom őket is ... csak megkönyörül rajtunk az Isten! — Keserves lehet négy gyerekkel! — Mit lehet az ember? El kell viselni, amit rámértek ... ... A gépház mellett egy csomó gyerek. Lábujjhegyre ágaskodva bámulnak be az ablakon s beszélgetnek. — Nézd, hogy sürögnek-fo- rognakl — mondja az egyik. A Látóhatár ÜJRAKÖZLÖ FOLYÓIRAT Tavaly december óta Látóhatár címmel új folyóiratot jelentet meg a budapesti Akadémiai Kiadó. A Látóhatár kulturális tallózó folyóirat. Űjraköz- li a különféle lapokban előzőleg már megjelent legjobb novellákat, verseket, tanulmányokat, cikkeket, riportokat, mindazt, amit a szerkesztőség fontosnak, érdekesnek, maradandónak talál. Olyan folyóiratról van szó, amelynek típusa világszerte elterjedt, és amelyet „digest“ néven tart számon a sajtótudomány és általában a szakirodalom. A magyar digest, noha nem előzmények nélküli, gondoljunk például a mi lapunkban is éveikig sikeresen működött ,,Visszhangvagy a „Miről írnak a prágai lapok" című rovatra, a magyar nyelvű sajtó történetében meglehetősen egyedülálló. Inkább csak közeli rokonai voltak és vannak. A Látóhatár így tulajdonképpen az első magya- rül megjelenő széles olvasóréteghez szóló, humán jellegű utánközlő folyóirat. Ez idei első száma bevezetőjének szavaival: „egyik Jeladata, hogy a művelődés „szakterületei“ közötti szakadékot is megpróbálja áthidalni, megkísérelje összekapcsolni a természettudományos és humán művelődést“ A lapnak nem az a célja, hogy helyettesítse a többi lap olvasását, hanem inkább az, hogy növelje a tájékozottságot, népszerűsítse a jelentősebb írásokat, és új olvasókat szerezzen a már ismert és kevéssé ismert újságoknak, folyóiratoknak. Külön érdeme, hogy cikkbibliográfiát is közöl. A Látóhatárnak már az első számai is igényességről tanúskodtak, és széles olvasórétegnek megnyerték a tetszését. (b) — És az olaj.., csak úgy csurog! EgyiJkük a gépet bámulja, s annyira elmerül a látványban, hogy komolyan, arcát felfújva, s nyilván öntudatlanul utánozza a dugattyúk mozgását, két sovány kis öklöcskéjét bele-be- lefúrja a levegőbe. Hirtelen odaszalad hozzájuk még egy apró, maszatos emberke, mezítláb, szakadt kartoningben. Pajtásai ruháját rángatja, s égő szemmel, hadarva, odasúgja nekik: — Gyerekek! Odaát főznek a konyhán... Három szakács ... fehér ruihában ... marhahúst főznek ... rettentő so kat! — Gyerünk, nézzük meg ... — De elkergetnek... — ellenkezik bizonytalanul egyikük. — Nem baji — Gyerünk! S már dobog is a fedélzeten sárkéreg-borította apró lábacskájuk. Otthagyják a gépet, mennek bámulni a „rettentő sóik“ marhahúst! ... Egy magas, sovány paraszt, női kabátkában a fején bozontos kucsmával, ott áll egy csoport utas közepén, értelmesen, de zavartan mosolyog, úgy meséli: — Hát rászántuk magunkat ... merthogy már nem volt más választásunk, mint világgá menni. Felöltöttük magunkra a legrosszabb holminkat, hogy megszánjanak bennünket és elindultunk ... — Muszáj menni, ha kiszorítja az embert a falujából a nyomorúság! — Nekivágtunk ... gondoljuk, mégiscsak jobb lesz az emberek között... — Hát persze ... segíteni kell egyik embernek a másikat! ... Az egyik harmadosztályú utas kenyeret oszt a gyerekeknek, egy piros ruhás, kihívó arcú nő ölébe vesz egy tán két- esztendős világosszőke kislányt, és tejjel itatja, üvegből. Egy férfi, aki hosszú fekete kaftánt visel, széles kalapot, fancsali képét keretként veszi körül hosszú ihaja — nyilván afféle óhitű könyvmoly lehet, — kis cipót aprít egyforma darabokra; a körülötte álló gyerekek sóvár szemmel méricskélik a falatokat. ...Mintha jajgatna az egész hajó ... Éhes gyerekek sírnak éhes anyjuk mellén, az anyáik dúdolgatnak, zümmögnek, csi- títgatják kicsinyüket; lassú, összefüggéstelen beszéd hallatszik mindenünnen, sóhajok tarkítják, s minden egybefolyik a gép tompa dobogásával valami fájdalmas, szomorú zúgássá, amitől sajog és nehéz lesz az ember feje és szíve ... — És akkor egy matróz oda vitte a szitát, a szakács meg kihalászta a katlanból a marhahúst egy nagy-nagy kanállal, és rátette a szitára — mondja egy gyerekhang, amely elfullad az izgalomtól. — Sóik? Rengeteg! — Öt font? — Tö-öbb! — Ha a miénk volna ... Erről álmodoznak a gyerekek. ... Sajnos, „kimerült a föld, nem teremi" ... (1899) Fordította: JUSTUS PÁL SZÜLŐK, NEVELŐK FÓR U MA A szocialista nevelés céljaival összhangban Pillanatfelvétel a Dolné KrSka- ny-i Bioveta üzemből (J. Alexy felvétele) „Az ember a legtökéletesebb, felülmúlhatatlan teremtmény.“ Az emberekhez intézett himnuszában szólott így fan Amos Komenský; születésének évfordulójáról, illetve a tiszteletére tanítók napjává nyilvánított március 28-áról évről évre megemlékezünk, mert e nagyjelentőségű kultúrpolitikai esemény a pedagógusok számára az ünneplésen kívül nyilvános számadást is jelent, amely méltán kiváltja egész társadalmunk érdeklődését. Komenskýnek u maga korában az iskoláról, az általános és kötelező oktatásról és a leánygyermekek iskolai egyenjogúsításáról vallott elképzelései mélységesen humanista meggyőződésről tettek tanúbizonyságot. „Nemcsak a gazdagok és előkelők gyermekeit kell iskolába küldeni, hanem valameny- nyit egyaránt; nemeseket és nem nemeseket, gazdagokat és szegényeket, fiúkat és leánya kát, nagy és kis városokban, falvakban és szállásokon.“ Keményen bírálta kora iskoláinak skolasztikus jellegét, kifogásolta a sokoldalú nevelés hiányát és erélyesen követelte az anyanyelvi oktatás valóra váltását. Azt akarta, hogy az iskola „az emberiség műhelye“ legyen és valósítsa meg, „...hogy mindazon főbb dolgoknak, amik vannak és történnek, alapját, törvényeit, célját mindnyájan meg érteni tanuljuk.“ Mindaz azonban, amit a „né pék tanítója“ csak célul mert kitűzni, nálunk a munkásosztály emlékezetes februári győzelme után gyorsan realizálódott. Ma, a szocialista iskola negyedszázados fejlődését tükröző statisztikai adatok szerint Szlovákiában a lakosság 26 százalékának iparitanuló- és szakiskorai végzettsége, 16,6 százalékának pedig közép- és főiskolai képesítése van, ami világviszonylatban is kiemelkedő eredmény. Szóljunk azonban néhány szót azokról, akik pártunk és ;iz állami szervek nagyvonalú művelődéspolitikai gondoskodását a gyakorlatban valóra váltják; a pedagógusok népes táboráról. E közösség tevékenysége ugyanis közügy, mert közvetlenül kihat a gyermekek, az ifjúság és a felnőttek közösségére is. Ha a nevelők közössége nem egységes, ha együvé tartozásukat ellentétek, elégedetlenségek, komoly ellentmondások bontják meg, akkor ennek kárát vallják a tanítványok és a szülők is. Rendkívül lényeges, hogy a gyakorlatban olyan köz- szellemet hozzunk létre, amelyben a pedagógusok munkája kiteljesedhet. A legfontosabbat érdemes itt megemlíteni: a vezetők és a vezetettek viszonyát. Vonatkozik ez az iskolákat irányító szervek és hatóságok, az igazgatóság és a tantestületi tagok, a pedagógusok és a szülők, illetve a tanítók és a tanítványok egymáshoz való viszonyára. Nálunk — Komenský kifejezésével élve —, kizárólag csak az olyan irányítói viszony lehet helyes, amely összhangban van a szocialista nevelés céljaival, vagyis a szocialista embertípus kialakításának igényével. Müveit, öntudatos szocialista ifjúságot csak a család, az iskola és az ifjúsági szervezetek azonos elvek és felfogások alapján végzett együttes tevékenysége formálhat. Ebben a nehéz és felelősségteljes munkában a pedagógusnak jut kimagasló szerep, a közös hang, az azonos szemlélet, a pedagógiai egység érvényesítésében. A legnagyobb értéknek, „a legtökéletesebb“, a „felülmúlhatatlan teremtménynek“, az embernek a továbbnevelése, szunnyadó képességeinek kibontakoztatása, személyiségének formálása a legszebb hivatások egyike. A pedagógusok gondjaira bízott gyermekek, fiatalok és felnőttek között nagyon gyakran vannak olyanok, akik hátrányos helyzetből indulnak. Ezeknek a problémáknak minden pedagógusnak megkülönböztetett figyelmet kell szentelnie, mert nemcsak a pedagógiai köztudatban ismertek, hanem központi társadalmi kérdési is jelentenek. A hivatását és a gondjaira bízott embert megbecsülő pedagógusnak természei- tes és fogadalmi kötelessége, hogy azonos mércével mérjem. Hivatásvállalásából eredően oda kell hatnia, hogy a zömében munkás-parasztszármazású gyerekek ne érezzék életük végéig ezt az esetleges hátrányt. Minden őszintén és tárgyilagosan gondolkodó pedagógusnak tudatosítania kell, hogy a munkás-parasztszármazású gyerekek továbbtanulása érdekében vívott harc nem más tanulók ellen, hanem az önhibájukon kívül nehezebb helyzetben levőkért folyik. Éppen ezért a hivatali kötelességteljesítés mellett elsődleges becsületbeli teendője valamennyi pedagógusnak ennek a többletmunkának a vállalása. A társadalmunkban tevékenykedő okatók és nevelők túlnyomó többsége tudatában van feladata nagyságának és már felnőtt, vagy legalábbis igyekszik felemelkedni az elvárásokhoz. A társadalmi követelmények teljesítésének, kétségtelenül egyik kiemelt alakja éppen a pedagógus. Az elvárásoknak azonban van egy másik oldala is. Illik és fontos elismerni, hogy ennek a tanévnek a kezdetén a bérszínvonal jelentős emelése eredményeként már érezhetően kifejezésre jutott a pedagógusok anyagi megbecsülése. A kedvezőbb anyagi besorolással egyidejűleg azonban arra kellene törekedni, hogy a pedagógusok — Csehszlovákia Kommunista Pártja XIV. kongresszusának szellemében — mind a hivatalos szervek, mind az egész társadalom részéről minden esetben az őket megillető erkölcsi megbecsülésben is részesüljenek. Ehhez olyan életkörülmények megteremtése szükséges, amelyek biztosítják a zavartalan munkát, a továbbfejlődést, és lehetővé teszik, hogy a pedagógusok olyan tevékenységet fejtsenek ki, amelyre hosszú évekig tanulással készültek és képesítést nyertek. Pártkongresszusunk is ilye« értelemben fogalmazta meg határozatát: „Ma előtérben áll a pedagógiai munka, az oktatás és a kommunista nevelés minősége... Az iskola oktatói és nevelői feladatainak teljesítésében döntő szerepe van a tanítónak, akinek felelőssége a fiatal nemzedék nevelésében pótolhatatlan." Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a pedagógus a hivatásából eredő munkát végezzen. Éppen ezért kívánatos lenne — ott, ahol szükségesnek mutatkozik — következetesen kiállni azért, hogy a pedagógusok zavartalanul az oktató-nevelő munka színvonalának az állandó emelésén fáradozhassanak. Ennek a következetes biztosítása lenne a legközhasznúbb tanítónapi ajándék — hazánk valamennyi pedagógusa számára! t Dr. PÁRKÁNY ANTAL Pályázat meghosszabbítása A CSKP KB Marxizmus—Leninizmus Intézete közli, hogy a mezőgazdaság kollektivizálásának történetéről szóló cikkek, események leírására meghirdetett pályázatot közkérelemre május 15-ig meghosszabbítják. A versenybe a CSKP tagjainak legalább tíz oldalas terjedelmű írásai küldhetők be. A kitűzött díjak: I. kategóriában hároim 3000 koronás díj, II. kategóriában öt 2000 koronás díj, a III. kategóriában tíz 1000 koronás díj, a IV. kategóriában huszonöt 500 koronás díj. A legjobb írásokat gyűjteményben is kiadják. Az írásokat az alábbi címre kell bekUldeni, ahol közelebbi tájékoztatást is kaphatnak a szerzők: Ostav marxizmu—leninizmu ÜV KSC, Praha 1. Vald- Stejnská 14 (tel. 22 42 46).