Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó
HÁBORÚ EVEI ,,A két dél-vietnami fél a tűzszünet után haladéktalanul konzultációkat fog tartani a nemzeti megbékélés és egyetértés, a kölcsönös tisztelet és az egy más megsemmisítésének kölcsönös elkerülése szellemében, hogy létrehozza a nemzeti megbékélés és egyetértés három egyenjogú összetevőből álló országos tanácsát... A két dél-vietnami fél, mihelyt lehetséges, megállapodást tartozik aláírni a dél-vietnami belső kérdésekről, és minden tőle telhetőt megtenni tartozik azért, hogy ezt a tűzszünet életbelépése után 90 napon belül elvégezze, figyelembe véve a délvietnami népnek a békére, a függetlenségre és a demokráciára irányuló törekvéseit.“ A párizsi tanácskozások ugyan megkezdődtek, de a saigoni fél még mindig nem engedi átlépni az ügyrendi kérdések kereteit, s mindeddig nem beszélhetünk semmilyen konkrét eredményről. így aztán a nemzetközi értekezlet megkezdéséig (február 26., Párizs) nyilván holtponton maradnak e konzultációk. Az okokat abban kell keresni, amit nemrégen Pham Van Dong, a VDK miniszterelnöke a moszkvai Pravdának és a TASZSZ sajtóirodának adott nyilatkozatában hangoztatott és amire az ideiglenes forradalmi kormány is rámutat: „Az idegen államokra támaszkodó reakciós, militarista és fasiszta erők sötét szándéka, hogy aláássák a békét, a függetlenség, a demokrácia és a nemzeti megbékélés ellen cselekedjenek.“ Thieu saigoni rendszere nem tudta levetni előző szerepét, még nem tudta elfogadni Dél-Vietnam realitását, politikai stabilizálódásának távlatát. A „saját képére“ próbálja idomítani, amiről ékesszólóan tanúskodik az, hogy Thieu a kommunizmus elleni harc fő céljával létrehozta a „Békevédelmi Népfrontot“. Jellemző, hogy ezt a szemfényvesztést az új helyzetben még a burzsoá ellenzék sem fogadta el, pedig nem gyanúsítható azzal, hogy kommunista eszményekért lelkesedik, de az ideiglenes forradalmi kormányban és a Nemzeti Felszabadítás! Frontban nagyon reálisan nem „vörös veszélyt“, hanem a dél-vietnami lakosság óriási részének gondolkodását, követelményeit és érdekeit kifejező politikai valóságot lát, vagyis olyan partnert, aki nélkül nem lehet dönteni az ország jövőjéről, akit nem lehet mellőzni a békés demokratikus fejlődés útján, a tényleges függetlenség megteremtése és a nemzeti megbékélés és egység politikájának érvényesítése útján kínálkozó lehetőségek kihasználására irányuló őszinte törekvésben. Thieu garnitúrája azonban nem alkalmas a békés demokratikus fejlődésre, a nemzeti megbékülésre, ami továbbra is beigazolódik. Jean Daridan, a saigoni francia főbiztos egykori helyettese, később tokiói és delhi francia nagykövet azt írta, hogy „Thieu elnök előző tettei kétséget keltenek azzal kapcsolatban, áttér-e liberalizmusra, mérsékelten nemeslelkíí lesz-e, s környezetének emberei megengedik-e az ország közössége számára elkerülhetetlenül fontos pszichológiai reformokat“. Ez a nagyon diplomatikus megfogalmazás a továbbiakban egyöntetűbb, amikor azl mondja, hogy Thieu nem lehet az a férfi, aki a múltjával ellentétes lépést tesz, s ezért távoznia kellene. Daridan így ír: „Ebben az irányban a inai helyzet nem térhet ki az 1954. évi tapasztalatuk analógiája elöl, amelyekből okulni kell: Dél Vietnam csak abban az esetben élhet és maradhat fenn tovább, ha a béke visszatérése után vezetői lemondanak azokról a módszerekről, amelyek Ngo Dinh Die- met romlásba taszították.“ Kétségtelenül jogosak a hasonlatok, ám vitathatutlanok a vietnami hazafias erők megszervezésében és tekintélyé ben, a nemzetközi helyzetben, a világ küzdőtér erőviszonyaiban mutatkozó új minőségek. Mindez lehetővé teszi, hogy a dél-vietnami fejlődés nehézségei és veszélyes zátonyai ellenére derűlátóbbak legyünk, mint tíz vagy 19 évvel ezelőtt, az Indokínára vonatkozó genfi egyezmények aláírása idején. E derűlátás realitását fokozza az a támogatás és a vietnami nép harcával való szó lidaritás, amelyet a legnehezebb pilla natokban a szocialista országok, a világ antiimperialista és haladó erői tanúsítottak. Az általános nemzetközi fejlődés érdeke, hogy folytatódjék ez az irányvonal, hogy továbbra is sokoldalú támogatásban részesüljön az észak- és dél-vietnami hazafias erők békés, konstruktív törekvése. A szocialista országokban ez számunkra internacionalista kötelesség, hisz közös ügyünkről van szó. LÖRINCZ P. GYULA ELKÉPZELÉSEK. VAGYAK, LEHETŐSÉGEK Az amerikaiak vietnami agressziójának befejeződésével a vietnami nép és egész Indokína új korszak, űj fejlődés küszöbére jutott. A jelen kulcsfontosságú kérdései, amelyeknek megoldásával különféle szinten foglalkoznak, milyen lesz e rendkívül sokat megpróbáltatott és a háborútól sokat szenvedett világrész jövője. A vietnami háború befejezésére és a béke helyreállítására vonatkozó megállapodás aláírásával az Egyesült Államok kötelezte magát, hogy kivonja csapatait Dél-Vietnam területéről, de ezzel még nem adta fel azt a törekvését, hogy minden eszközzel itt maradjon. Érezhető az amerikaiak indokínai jelenléte és ebből következnek jelenlegi vágyaik és elképzeléseik az Egyesült Államok indokínai lehetőségeiről, valamint a washingtoni érdekek érvényesítésének eszközeiről. A vietnami háború befejeződése ellenére Laoszban és Kambodzsában még mindig folynak a harcok. Az Egyesült Államok támogatásának régóta örvendő nyugatbarát rendszerek szemben- állnak a hazafias erőkkel, amelyek mindkét ország nagykiterjedésű részeit tartják kezükben, és a nép támogatását élvezik. Az amerikai hírszerző szolgálat 1970 ben jobboldali államfordulatot szervezett Kambodzsában, az Egyesült Álla Felvételünkön Da Van Hung, hétéves kisfiú, aki a Da Son falu elleni barbár berepülés során sebesült meg. (ČSTK) mo k pedig az év márciusában partraszállást hajtott végre Kambodzsában, hogy fenntartsa a rendszert. 1971-ben Laoszban ismétlődött meg az amerikai invázió. A vereségek és elsősorban a laoszi invázió csődje ellenére az Egyesült Államok ma is katonai és anyagi támogatást nyújt a két ország kormányának. Az elmúlt években a Délkelet- Ázsiában követett amerikai politika fő támaszai közé tartozik egy további ország — Thaiföld. Amikor az amerikaiaknak nem sikerült elnyomniuk a laoszi és kambodzsai hazafias mozgal mat, és nyilvánvaló lett a vietnamizálás dél-viütnami kudarca is, továbbá az a tény, hogy az Egyesült Államok kénytelen lesz végül is kivonni szárazföldi és légierejét e két országból, nagyon gyorsan fokozódni kezdett az amerikaiak thaiföldi jelenléte. Az amerikai ka tonák létszáma elérte a több tízezret, beleértve a légi támaszpontok kezelő személyzetét, a szárazföldi csapatokat és elsősorban a tengerészgyulogságot. Az Egyesült Államok a vietnami háború utolsó éveiben óriási légi támaszponttá változtatta Thaiföldet. A Laosz, Kambodzsa és elsősorban a Dél-Vietnam, valamint a VDK ellen intézett ösz- «zes légitámadásokat Thaiföldről követték el. Dél-Vietnainból, például a legnagyobb támaszpontról, Da Nangból sok repülőgépet éppen Thaiföldre vezényeltek át. A tengerészgyalogság is elhagy ta Dél Vietnamot, és átment Thaiföldre. A háború befejezése előtt körülbelül annyi amerikai katona volt Thaiföldön, mint Dél-Vietnamban: mintegy 50 ezer. Az amerikaiak tehát a vietnami háború befejezése után is katonailag jelen vannak Délkelet-Ázsióban, továbbra is vezetik és támogatják a Laosz és Kambodzsa elleni repülötámadásokat. Sőt, a párizsi megállapodás után hajtották végre a Laosz elleni legsúlyosabb légitámadásokat. A párizsi megállapodás véget vetett a háborúnak Vietnamban, de nem Laoszban és Kambodzsában. Hetedik cikkelyük azonban az 1954. évi, Kambodzsára vonatkozó genfi egyezmények és az 1962. évi, Laoszra vonatkozó genfi egyezmények tiszteletben tartására kötelezi az aláírókat, mindennemű katonai tevékenység beszüntetéséről, az összes csapatok, katonai tanácsadók, személyzet és fegyverzet kivonásáról és arról is szól, hogy további szállításokra nem kerül sor. A párizsi megállapodás aláírása (1973. január 27.) óta eltelt hetek azonban azt bizonyítják, hogy nemcsak Dél- Víetnainban, hanem a laoszi és kambodzsai hadszíntéren is bonyolult a megállapodás életbeléptetése. Ugyanakkor Laoszban a legkedvezőbb a helyzet, a megállapodást már többször alá kellett volna írni. A Laoszban feltételezett eredménynek hasonlónak kell lennie az 1962. évi genfi eredményhez, amelynek értelmében Laoszt több, a Hazafias Front és a vientianei kormány által' gyakorolt önigazgatással rendelkező területre osztották fel. A laoszi fegyverszüneti egyezmény többször bejelentett aláírása azonban még mindig nem valósult meg, Kambodzsában pedig még idáig sem jutottak. A végső problémák megoldása úgyis az Indo- kínáról tárgyaló nagy értekezletre vár, amelynek a nagyhatalmak részvételével február végén Párizsban kell ösz- szeülnie, s amelyen a VDK és az Egyesült Államok képviselői valószínűleg váltakozva fognak elnökölni. Thaiföld re azonban az aláírt megállapodások egyike sem vonatkozik, nem érintik a tárgyalások és értekezletek eredményei. A vietnami háború befejezésére és csapatainak Dél-Vietnamból és más országokból való kivonására kényszerült amerikai imperializmusnak tehát részben inég van, noha korlátozott lehetősége, a katonai jelenlétre. Ez további intő jel. Természetesen, az ilyen tevékenység inkább egyes amerikai körök óhaja, mint pillanatnyi valóság. Az Egye sült Államok Délkelet-Ázsiában meggyő ződött katonai koncepcióinak kudarcáról (például a helikopter háború kudarcáról), továbbá politikai-eszmei elméleteinek csődjéről, mint amilyen a do minóelmélet volt. Az agresszió befejezésével új helyzet alakult ki. Számítani kell új elemekre, elsősorban a VDK magatartására. A párizsi megállapodások aláírásával az Egyesült Államok elismerté a VDK tekintélyét — ami ellen éveken át hadakozott. Elismerte azt a tényt, hogy Hanoi Washington egyenjogú partne re, akivel a függetlenség és szuvereni tás kölcsönös tiszteletben tartása alapján kell tárgyalnia, és a múlttal szemben az Egyesült Államoknak a VDK- val való kapcsolataiban be kell tartania a békés egymás mellett élés szabályait. A VDK jelentősége az amerikai imperializmus elleni harcban és diplomáciai küzdelemben azonban Indokínára is kiterjed, vagyis az Egyesült Államoknak úgyszólván indokínai viszonylatban tiszteletben kell tartania a VDK-t. Ez mindjárt megnyilvánult Henry Kissinger hanoi útjában és a látó gatás ^égén kiadott közlemény szövegében is. Nixon főtanácsadójának útja megmutatta, hogy a párizsi Vletnam- tárgyalások nem fejeződtek be a megállapodás aláírásával, viszont ezek során olyan kölcsönös kapcsolatok és légkör alakult ki, amelyek lehetővé teszik a VDK és az Egyesült Államok új, békés, kétoldalú kapcsolatainak kibontakoztatását. Egyébként a közlemény konkrétan beszél erről. Megemlíti, hogy Le Dúc Tho és Kissinger február 10—13-1 tárgyalásaival folytatta a legutóbbi négy évben tartott párizsi találkozóikat. A VDK és az Egyesült Államok megegyezett az eszmecsere rendszeres folytatása bah. Ezek a megállapítások, valamint a gazdasági segítség formájában történő amerikai háborús kárpótlásról folytatandó tárgyalás a VDK rugalmas, de elvszerű politikájának a logikus folytatása. Kétségtelen, hogy egyes amerikai körökben elképzelések támadhatnak és támadnak azzal kapcsolatban, mi mindenre szolgálhatna az Egyesült Államok gazdasági segítsége, esetleg folyósítását vagy feltartóztatását felhasználhatnák-e egész Indokína nor- malizálódási folyamatában. Ám már most, a VDK és az Egyesült Államok Kissinger hanoi tárgyalásai által is egyengetett új kapcsolatainak kezdetén pontosan olyan elveken folyik a VDK diplomáciája és politikája, amelyek nem tennék lehetővé a megállapodások szellemének megsértését. A két állam háború utáni kapcsolatai visszatükrözik a háborús tapasztalatokat: az Egyesült Államok nem tudta megnyerni a háborút, és ezért minőségileg is új kapcsolatokat kezd a Vietnami Demokratikus Köztársasággal. Másrészt a kapcsolatok, a rendszeres eszmecsere egy olyan állammal, amely nem egészen költözik ki Índokínáből, és amely kapcsolatban van egyes államok kimondottan Amerika-irányzatú kormányaival, segítségére van a VDK-nak abban, hogy állandóan ott legyen, hogy Indokína a háború után a békés együttműködés irányában fejlődjék. Általánosan elgondolkozva azon, mi is történt Indokínában, egyöntetűen látjuk, hogy a hazafiak a szó szoros értelmében rákény- szerítették az Egyesült Államokat mint hadviselő államot a békés együttműködésre, egymás mellett élésre, s e fejlődés egyik kulcsfontosságú tényezője éppen a VDK. Az új kapcsolatokra és a VDK-nak a háború utáni megújulásában és újjáépítésében való részvételre irányuló amerikai törekvés voltaképpen az egykori ellenfél erejének és képességének közvetlen elismerése. Az Egyesült Államoknak külpolitikai kapcsolataiban nincs más kiútja — ugyanezt a magatartást kellett választania a Szovjetunióval való kapcsolatok terén, s végül fel kellett adnia a Kínai Népköztársaság több mint húszéves bojkottálását. Ugyanúgy partnerévé válik a VDK, ahová még két hónappal ezelőtt bombázóit irányította. Igaz, az amerikaiak délkelet-ázsiai politikáját az a törekvés hatja át, hogy megtartsák stratégiai és gazdasági pozícióikat. Számukra a veszélyt elsősorban Japán feltételezett gazdasági terjeszkedése jelenti. A valuta leértékelése következtében az amerikai piacokról kiűzött Japán igyekszik érvényesülni e világrészen, és minél nagyobb mértékben részt venni Délkelet Ázsia háború utáni újjáépítésében, s ezt gazdasági és kereskedelmi vállalkozása természetes céljának tartja. Lényegében új fejezetet jelent egy további kérdés, amely azzal kapcsolatban merül fel, mit is akarnak majd elérni Ázsiában az amerikaiak. Sejteti ezt Kissinger további utazásának iránya. Ez Peking volt, egy évvel azután, hogy itt járt Nixon. Az Egyesült Államok egy év elteltével még mindig keresi a partnert Kínában, másrészt azonban probléma marad Tajvan, amelyhez megállapodások kötik az Egyesült Államokat, és ahol támaszpontjai és katonái vannak, sőt az utóbbi időben nőtt az itt állomásozó amerikai katonák létszáma. A Kínai Népköztársaság vezetőit azonban ez egv cseppet sem akadályozza abban, hogy minél nagyobb szívélyességet tanúsítsanak az Egyesült Államok irányában. Az utóbbi időben megváltoztak az Egyesült Államok pozíciói, már nem viselhet háborút Vietnamban, megállapodások kényszerítik, hogv fokozatosan kivonuljon Indokína két további országából is. Jelenlegi diplomáciai aktivitása arra szolgál, hogy elképzeléseinek megfelelő új helyet találjon Délkelet- Ázsiában. A valóság azonban az, hogy az események fejlődése határozta meg Amerika helyét — csak békés kapcsolatok keresésével jöhet ide. DUŠAN KERN*
